"Csak abból adhatok, amim van..." Nyomtatás
Írta: R. Kovács Aranka   
2014. június 01. vasárnap, 15:45

Beszélgetés Rostás - Farkas Györggyel: 2014.05.27-én a Nyírteleki Általános Iskola „Szólj, én hallgatlak”címmel rendezte meg a III. Megyei Cigány Szavalóversenyt, ahol cigány származásukat vállaló tanulók vehettek részt kedvenc verseikkel. Ebből az alkalomból beszélgetőpartnerem Rostás-Farkas György költő.

- Kérem, mondja el, hogyan került kapcsolatba Nyírtelekkel, rendezvényünkkel!

A 90-es években ismerkedtem meg Lázár Péterrel, a Kedvesház megálmodójával, alapítójával. Barátságunk azóta is tart,  és remélem tartani fog a világ végezetéig. Hívó szavára mindig elmegyek. Most is ő hívta fel a figyelmemet erre a hagyományteremtő rendezvényre, és ő ismertetett meg Nagy Anna szervező-tanárral, a szavalóverseny ötletgazdájával.

Nagy megtiszteltetésnek érzem a meghívást. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél több ilyen tehetséggondozó program, lehetőség nyíljon a roma gyermekek számára. Hálás vagyok a sornak, mert remek, áldozatos munkát végző pedagógusokat és sok tehetséges kisdiákot ismerhettem meg.

- Milyen volt a gyermekkora? Az iskolai nevelés illetve a szülői ház értékrendjében voltak-e különbségek, okoztak e ezek  nehézségeket fejlődésében, személyiségének kialakulásában?

Mélyen vallásos szüleim voltak, édesanyám, amikor csak tehette elvitt bennünket a templomba. De az egész település – Újkígyós – gyakorló római katolikus vallású volt. Nagy családba születtem, 10 testvéremmel együtt nehéz körülmények között, szegénységben éltünk. Szüleink nagyon sokat dolgoztak, hogy felneveljenek minket. Családtagjaim hagyománytisztelő, cigány anyanyelvüket és tradícióikat féltve őrző oláh cigány emberek voltak. Apám már az iskola megkezdése előtt megtanított bennünket írni-olvasni. Maga is írástudó, olvasott ember volt, ami abban az időben még a nem cigányok körében is ritkaságnak számított vidéken. Édesanyám nem tudott írni-olvasni, de nehezen szerzett kis pénzecskéjéből mindig hozott nekünk könyvet ajándékba, és fontosnak tartotta, hogy esténként felolvassunk neki.

Az iskolában szerettek bennünket,  mert szorgalmasak voltunk, valamennyien jól tanultunk. A tanárok ismerték szüleimet és becsülték őket. Az általuk képviselt értékrend nem különbözött az iskoláétól, így nekünk szerencsénk volt. A szülői ház szeretetteljes, ugyanakkor szigorú követelményeket is támasztó légköre egész életünket meghatározta. Ahogyan a gazdag kulturális kincs: a mesék, a hagyományok, mesterségek tudása, a dalok, a balladák, amit évszázadokon át megőriztek, s nekünk is továbbadtak.

- Életének nagy részét az írás tölti ki. Mikor és hogyan döbbent rá, hogy írnia kell?

Ez is nagyon pici gyermekkoromra vezethető vissza. Arról már szóltam, hogy édesanyám megvette nekem Petőfi verseskötetét és minden este felolvastam neki. A másik meghatározó impulzus az iskolában ért.  9-10 éves lehettem, amikor első írásommal beloptam magam tanáraim szívébe. A tanító néni, Horváthné Erdős Mária, felolvasta első kis zsengémet osztálytársaimnak, ugyanis dolgozatírás idején egy kis versikét is papírra vetettem. Kezébe vette a papírt, így szólt: Látjátok, a Gyurika dolgozatírás idején csak irkál-firkál.  Amikor végigolvasta soraimat, könnyeket véltem felfedezni a szemében. Azt kérdezte, Gyurika, amikor ezt írtad éhes voltál? A versike ugyanis amolyan 'józsefattilásan' a szegénységről és az éhségről szólt. Ez volt az a pillanat, amikor az egész osztály egybehangzóan kikiáltott költőnek, én pedig egész életemben hű maradtam ehhez a gyermekkori indíttatáshoz.

Azt is el kell mondanom ezzel kapcsolatban, hogy a mi családunkban az irodalom, hogy úgy mondjam „velünk élt”, a mindennapjaink része volt. Édesapám minden este mesélt, felidézte az ősök nemzedékről-nemzedékre öröklődő történeteit, meséit. Ilyenkor a faluból is sokan eljöttek, hogy meghallgassák. Nagyon jó előadó volt, szavai nyomán életre kelt a cigányok mesés múltja. Ezek a történetek a mai napig kifogyhatatlan forrást jelentenek számomra.

- Munkáinak repertoárja igen nagy. Meséljen nekünk műveiről, elfoglaltságairól! Melyik áll szívéhez legközelebb?

Minden a versekkel indult. Első írásaim a 60-as években jelentek meg az országos lapokban: Magyar Ifjúság, Ifjúsági Magazin, Nők Lapja, Képes újság. Később, amikor 67-ben Budapestre kerültem igyekeztem bekapcsolódni a kulturális-tudományos élet berkeibe. Megismerkedtem Fodor András költővel, aki mindenhová magával vitt, mentorom és tanítóm volt.

A versek mellett vonzott az újságírás, jegyzeteket, tudósításokat küldtem különböző lapoknak. Ebben az időben indult az „un.” cigány mozgalom,  a cigány klubok, olvasókörök mozgalma, amelynek egyik alapítója voltam. (Szegedi úti munkásszálló, Csili Művelődési Ház, Ifjú Gárda Művelődési Ház, Kispesten stb.)

Ezzel párhuzamosan indítottuk el a cigány néprajzi gyűjtő-utakat, cigány nyelvi klubokat is. Én is több könyvet írtam e témában: a cigányok történelméről, hagyomány és hiedelemvilágáról, ősi mesterségeiről,  és dr. Karsai Ervin tanár úrral együtt kiadtuk a cigány-magyar szótárt is.

Ebben az időben kezdtem papírra vetni az édesapámtól hallott meséket és nagycsaládunk emlékezetes történeteit is. Összeállítottam egy cigány-magyar nyelvű olvasókönyvet, hogy biztassam a fiatalokat csodálatos cigány nyelvünk megtanulására, és magam is fordítottam a magyar és az európai irodalom klasszikusaitól.

Mint népünk sorsáért felelősséget érző ember nem maradhattam ki a bontakozó demokratikus közéletből sem. Ott voltam a cigány önkormányzatiság bölcsőjénél, s engem választottak meg az első Fővárosi Cigány Önkormányzat elnökének.

A határainkon kívül élő cigányokkal való kapcsolat építését kezdettől nagyon fontosnak éreztem, s magam is részt vettem a Cigány Világszövetség megalapításában (1971. április 8. London – ennek emlékét őrzi ma a Cigányok Világnapja), melynek munkáját a mai napig segítem.

Több civil szervezet alapítója is vagyok, ezek közül a cigány kultúra képviseletére alakult Cigány Tudományos és Művészeti Társaság (CTMT) 1991 óta a mai napig munkálkodik a mi szépséges és gazdag kultúránk, művészetünk, nyelvünk népszerűsítésén, gazdagításán.

A 90-es évekhez kapcsolódik az első cigány újságok indulása, így a Romano Nyevipe (Cigány Újság), amelynek én is alapító munkatársa voltam. Antall József miniszterelnök úr biztatására alapítottam 1991-ben a Közös Út – Kethano Drom című negyedéves cigány-magyar nyelvű kulturális-közéleti folyóiratot, mely a politikai váltások viharainak ellenállva, mind a mai napig megjelenik a CTMT kiadásában.

Az idők szavát követve mostanában saját honlapon (kethanodrom.hu), közösségi oldalakon, hangoskönyvek és kisfilmek formájában is igyekszem eljuttatni a kultúránkról szóló ismereteket fiataloknak és időseknek egyaránt.

Ha rangsorolni kell, akkor bajban vagyok, de talán a versek és a mesék állnak a szívemhez a legközelebb, és persze azok a találkozások, rendezvények, ahol gyerekek között vagyok.

Egyik gyermekeknek szánt kötetem címéül is ezt adtam: Tumaroj muro jilo – Tiétek a szívem!

- Több díj, kitüntetés boldog tulajdonosa. Melyikre a legbüszkébb?

Minden elismerés megtisztelő, jólesik a visszajelzés, hogy az ember munkája mások számára is hasznos. Ha a díjak között rangsorolni kell, természetesen az irodalmi munkásságért járó elismerés  - a József Attila díj- melengeti leginkább egy író szívét. (Számomra fontos, hogy éppen József Attila születésének 100. évfordulója alkalmából vehettem át.)

A legnagyobb elismerés azonban mindig a gyermeki tekintetekben megcsillanó fény, a mosoly, a figyelmes hallgatás a mesék-versek olvasása alatt, vagy amikor gyermeki ajkakról hangoznak el verseim. Ilyenkor mindig kicsordulnak a könnyeim, elérzékenyülök.

- Kik segítették tehetségének kibontakoztatásában?

A sor nagyon hosszú, nem is fér el ebben az interjúban. Azt szoktam mondani, hogy engem az Isten mindig a tenyerén hordott, hiszen már születésem pillanatától olyan emberekkel hozott össze, akik segítettek, pártfogoltak.

Már említettem az újkígyósi embereket, mély hitüket és emberségüket. Keresztapám Csatlós Lajos magyar ember volt, jó gazda, aki saját gyermekeként szeretett, ahogy a tanáraim is az általános iskolától kezdve az egyetemig. Később valamennyien barátaimmá váltak, s a mai napig élő a kapcsolatom volt tanáraimmal pl. Marosvölgyi Károllyal, Mészárosné Ilikével… (Rácz László tanár úr sajnos tavaly itt hagyott bennünket.)

Az irodalmi életben olyan példaképeim, pártfogóim voltak, mint Fodor András, Gyurkovics Tibor, Mezei András vagy Jókai Anna. Felejthetetlen emlékű segítőm volt Ranner Gizella a Nők lapja egykori főszerkesztő-helyettese és Kárpáthy Gyula író, dramaturg, akikkel hosszú éveken át együtt szerkesztettük a már említett Közös Út – Kethano Drom című lapot.

De nem lehettem volna újságíró, ha nem segít engem is, több más cigány fiatallal – pl. Bari Kátollyal, Ruva Farkas Pállal  - együtt lehetőséghez jutni az akkor tejhatalmú médiabirodalom, a Pallas  Lap- és Könyvkiadó két vezetője Siklósi Norbert és Csertői Oszkár. Ki kell emelnem, hogy az ő pártfogásuk mennyire önzetlen volt, ma már hihetetlenül hangzik, hogy bár nem voltam un. káder, sem KISZ- sem párttag mégis felkaroltak.  A teljesítményt nézték, és fontosnak tartották, hogy minél több cigány értelmiségi legyen.

A mai napig kapcsolatban vagyok fejthetetlen egyetemi professzoraimmal, Újváry Zoltánnal, Szabad Györggyel, Voigt Vilmossal és Várnagy Elemérrel. Minden új kötetemmel felkeresem őket.

Még nagyon sok nevet kellene itt megemlítenem, hiszen a 90-es évektől kapcsolatba kerültem a hazai közélet szinte valamennyi kiválóságával. (A lapunk kapcsán márt említettem Antall miniszterelnök úr pártfogását, aki nagyon fontosnak tartotta a cigányság helyzetének javítását, maga is folytatott történelmi és szociológiai tanulmányokat a cigányok körében még politikai pályafutása előtt.)

Én mindenkitől igyekeztem tanulni, ellesni a jót, és megbecsülni minden szót. Azt is fontosnak érzem hozzátenni - ami manapság  nem cseng túl jól -, hogy sosem politikai oldalak szerint mértem a barátságot, s egyetlen barátomat sem vagyok hajlandó megtagadni azért, mert ahogy mondani szokták, nem felel meg az aktuális elvárásoknak.

A legfontosabb azonban: csodálatos szüleim élete és példája. E nélkül ma lehetnék az, aki vagyok. Ma is minden este gyertyát gyújtok emlékezetükre, jelképesen a lábaik elé helyezem minden eddig kapott díjamat, kitüntetésemet.

- Mint szülő, hogyan, és milyen értékeket adott át gyermekeinek? Milyen tanácsokat adna a fiatal cigány szülőknek életvitelükhöz, gyermekeik neveléséhez?

Nem adhattam mást, mint amim van. Azokat az életemet meghatározó értékeket, amit én is a szüleimtől kaptam: az emberségre törekvést, a tartást – kitartást, a hűséget az elveinkhez, az emberek és a világ dolgai iránti nyitottságot, cigány népünkhöz, értékeinkhez való ragaszkodást, identitásunk büszke vállalását, a haza, a köz javáért való elkötelezettséget. A szeretet, az alázat és a mások iránti tisztelet fontosságát.

Persze megpróbáltam beléjük plántálni a szép szó, az irodalom szeretetét is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Tímea  lányom és Gyuszkó fiam is ír verseket, s műfordítóként is megállják a helyüket.

A gyermekneveléshez nagyon sok türelem, következetesség kell, s aranyszabály, hogy csak azt követelheti meg az ember, amiben maga is példát mutat.

- Ön büszkén vállalja kettős identitását: magyar, cigány költő, író, ember. Mit gondol, miért nem vállalja fel mindenki a származását?

A félelem régi eredetű, az identitás felvállalása évszázadok óta kockázattal járt a cigányok számára. Sokan nem tudják, hogy itt a szomszédunkban, Romániában még a XIX. század végén is röghöz kötve,  rabszolgaként éltek cigányok. A bojárok szabadon adták-vették őket.

Mária Terézia korában tiltották a nyelvhasználatot, a cigányok egymással kötött házasságát, elvették a cigány szülők gyermekeit, hogy „újmagyarokká” neveljék őket.

Még az 1930-as években sem telepedhettek le a cigányok szabadon a falvakban, városokban. Az én szüleimnek még illetőségi bizonyítványt kellet kérniük, hogy egyedüli cigány családként házat vehessenek Újkígyóson.

Klasszikus irodalmi alkotások is őrzik a cigány telepeken folytatott razziák, megalázó, erőszakos fertőtlenítések, csendőrségi visszaélések, a cigány holokauszt emlékeit, az iskolai elkülönítés, „az utolsó padban” megaláztatásait.

A demokratizálódás útján sokat léptünk előre, de még mindig létezik megkülönböztetés, külföldön és itthon is vannak elrettentő példái a faji indíttatású gyűlölet-megnyilvánulásoknak, egészen az un. „cigány-gyilkosságokig” menően. Papíron egyenlőek vagyunk, a mindennapi életben azonban nagyon sok a hátrányos megkülönböztetés az iskolákban, a munkahelyeken, a közéletben. A cigányságot sokan felhasználták, és sajnos ma is felhasználják méltatlan politikai játszmák eszközeként. Ez a téma messzire visz, de érdemes elgondolkodnunk azon, milyen jövő felé mutat a szegénység és a kiszolgáltatottság.

Én megpróbálom megérteni azokat a cigány fiatalokat, aki ha tanulnak és talán diplomát is szereznek, megpróbálnak elfeledkezni cigány gyökereiről, mert úgy érzik ez hátrányt jelent a boldogulásuk útján. Megpróbálom megérteni, de nem tudom elfogadni. A gyökértelen ember elmagányosodik, s elfújja a szél.. Soha nem lehet igazán boldog. Arról nem is szólva, milyen nagy szüksége lenne a mi nehézsorsú népünknek cigány példaképekre, tanult, művelt, identitásukat büszkén vállaló fiatalokra!

Mindig elmondom, hogy engem soha nem lehetett „lecigányozni”, azzal indítottam, hogy cigány vagyok, ezt és ezt képviselem, ilyen és ilyen céljaim vannak… Pedig én kivételesen le is tagadhattam volna a származásomat, hiszen a legnagyobb sajnálatomra fehér a bőröm.

A „kettős aranypánt” Péli Tamásnak, a mi világhírű festőnknek a mondása: hogy bennünket egyaránt jellemez cigányságunk és magyarságunk. Mindkét kultúrának birtokában vagyunk, s mind a kettőhöz ragaszkodunk.

- Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Nagyon sok dolgom van még, s félek, hogy kifutok az időből. Több könyvem van még kéziratban, jegyzetek, félbehagyott gondolatok…

Sok a tennivaló a cigány kultúra egyenjogúsítása érdekében is, még mindig nem ismernek bennünket igazán a velünk élő nem cigány emberek. Le kell írni meséinket, történeteinket, be kell mutatni minél szélesebb körben nagy íróinkat, művészeinket.

Meg kell teremteni intézményes kultúránk alapjait: a múzeumot, a dokumentációs és kutatóközpontot, a médialehetőségeket, nyelvi műhelyeket, színházat, kiadót stb. Azt mondhatják ez nem az én dolgom, nem is az én erőmhöz és lehetőségeimhez mért feladatok, de az én kötelességem, hogy figyelmeztessek, hogy szóljak, s ha kell: kiáltsak. Féltem a cigányokat az asszimilációtól, hány nép tűnt már el nyomtalanul a történelem során.

Ezért nem nyughatok, amíg nincs biztosítva az utánpótlás, hogy legyenek képzett, öntudatos fiataljaink, akik őrzik és továbbviszik a tüzet. Ennek szellemében kezdeményeztem tanítványommal Kamarás Istvánnal együtt néhány éve a keresztény roma szakkollégiumi rendszer megalapítását is, ami hál Istennek a történelmi egyházak és az állam szerepvállalásával el is indult.

- Ha visszatekint eddigi munkájára, mit tenne másként?

Az ilyen kérdésre mindig nehéz válaszolni. Mint mindenki én is megspórolhatnék néhány vargabetűt az életemben. Célirányosabban haladnék a vállalt küldetés mentén. Azt persze nehéz megítélni, hogy a gyakran feleslegesnek, vagy sikertelennek tűnő események mennyiben járulnak hozzá az ember életéhez, milyen módon viszik előbbre.

Nem bántam meg, hogy nem törekedtem vagyonra és gazdagságra, hogy ma is nagyon szerény körülmények között élek. Azt sajnálom, hogy nem jutott több időm a szellemi javak gyarapításra, több ezernyi kötet könyv vár még a polcaimon olvasásra.

Aki hozzám fordult segítségért, mindenkinek próbáltam, és míg erőm engedi továbbra is próbálok segíteni tehetségem, lehetőségeim szerint. Ez lehet, hogy nem sok, de abból adok, amim van: lehet, hogy ez egy falat kenyér, vagy egy jó szó, de ennyi Istennek hála, még mindig adatik. Ez úgy vélem, minden ember kötelessége.

Köszönöm a kellemes beszélgetést. További sikereket, jó egészséget és nem utolsó sorban, ihletett perceket kívánok Önnek.

 

 

 

Módosítás dátuma: 2014. június 01. vasárnap, 16:47