A vallás komoly tényezőként jelenhet meg a sikeres cigányintegrációban – állítja az MNO-nak Gereben Ferenc szociológus. A most megjelent, az integrációt új aspektusban tárgyaló tanulmánykötet célja a roma-sikertörténetek bemutatása. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyugalmazott docense szerint újfajta tanulási folyamat indult meg a társadalomban. Az előítéletek falát mindkét oldalról bontani kell, s a társadalom minden szereplőjének a sikeres integráció a célja. Szó esik nehéz életutakról, cigány-sikertörténetekről, nyomorról és kardokkal pózoló roma fiatalokról is.

– A most megjelent, Fogom a kezét, együtt emelkedünk című tanulmánykötet bevezetőjében ön is utal arra, hogy számos kutatási anyag lelhető fel a cigányság kétségkívül súlyos helyzetéről. Milyen új aspektusokat mutat meg a cigányintegráció szempontjából e kötet?

– A tanulmánykötet egy, a társadalmi felelősséget mélyen átérző fiatal kutatócsoportnak a munkáit tartalmazza. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem olyan szociológushallgatóinak tanulmányairól, interjúiról van itt szó, akik még egyetemi feladatként kezdtek a romaproblematikával foglalkozni, de azóta többen közülük a kérdés professzionális kutatóivá váltak. A kötet társszerkesztője, Lukács Ágnes is közéjük tartozik. A szerzők és az írások közös sajátossága, hogy a tudományos megközelítést mély személyes érdeklődés hatja át.

Másik fontos tényező, hogy nem a sokszor ismételgetett „leszorítottság”, „kirekesztés” és „diszkrimináció” kérdéskörének vizsgálatát tartottuk elsődlegesnek, ezeket a sajnálatos jelenségeket ugyanis már meglehetősen alaposan feltárták. Mi főleg azt vizsgáltuk, hogy mi lehet a titkuk a sikeresen kiemelkedő roma embereknek, rétegeknek. Voltak ugyan e kérdéskörben is kutatások, de mi ezen belül különös nyomatékkal vizsgáltuk azokat a sikertörténeteket, amelyekben hangsúlyt kapott a vallási értelemben vett megtérés, a vallásos közösségek szerepe, a különböző egyházak cigánypasztorációs tevékenysége.

Számunkra az volt a fő, de nem kizárólagos kérdés, hogy a vallási közösségek mit tehetnek a cigányság integrációjáért, s hogy e közösségeknek milyen életvitel-módosító hatásuk lehet a cigányok életében. Újdonságként fogható fel az is, hogy a kötet egyik – nem pázmányos – szerzőjétől, Landauer Attilától kapunk egy kis ízelítőt a magyarországi egyházak cigánysággal kapcsolatos történelmi, 16–17. századi kapcsolatáról is.

– Tudjuk, hogy valóban súlyos „underclass”-helyzetet kell az integráció során orvosolni. Mik a legfőbb aspektusai a különböző sikeres kiemelkedési sztoriknak?

– Természetesen nem csak a diplomás létet fogadtuk el kiemelkedési sikernek, hisz ez a cigányság körében ma még meglehetősen ritkának számít. Volt egy olyan interjúalanyunk például, aki gyermekként az erdő széléről, a putriból indult, és ötgyermekes asszonyként egy szépen gondozott, virágokkal teli vidéki portáig és gyermekei munkás életmódjának megteremtéséig jutott el. Ugyan csak nyolc osztályt végzett, és a gyerekeinek sem szán diplomát, az induláshoz mérten ezt is sikeres kiemelkedésnek tarthatjuk. Az esettanulmányok visszatérő motívuma: nagyon fontos, hogy a cigány gyermekek az iskolát és a tanulást fontosnak és szükségesnek tekintő környezetben nevelkedjenek.

Ha ez nem áll fenn, még mindig közbeavatkozhat a jótékony sors egy-egy nagy hatású pedagógus, sportvezető, munkatárs, lelkész vagy másvalaki személyében, aki a fiatalokat emberi szóval kellő hatékonysággal tudja tanulásra, továbbtanulásra ösztönözni; de sajnos nagy esélye van az elkallódásnak is. Az integráció többgenerációs folyamat: először létre kell jönnie egy olyan szülői rétegnek, amely az iskolát és a tanulást komoly értéknek tekinti, és a gyermek az ő vállára állva rajtolhat eredményesen az érettségi vagy a diploma felé. Sok a feltételes mód. Kérdés az is, hogy a környező társadalom hogyan viszonyul ahhoz, ha kiemelkedéséért keményen dolgozó romával találkozik. S itt kap szerepet a meglévő előítéletek fala is, vagyis hogy a társadalom megérti-e azt, hogy akár a saját érdekében is pártolnia kell azokat a cigány embereket, akikben érzékelhető a munkával-tanulással való előbbre jutásnak a vágya, vagy önsorsrontó módon tovább erősíti ezt a falat.

Egyébként a kötet visszatérő gondolata – értelmiségi romák is hangsúlyozzák –, hogy az előítélet falát mindkét irányból bontani kell, tehát nem elég pusztán a többségi társadalmat ostorozni miatta. És még egy tanulság, amiről nem nagyon szoktunk beszélni, pedig kellene: az előítéletek igenis csökkenthetők. Az egyik interjúalany például elmeséli, hogy diplomásként odament egykori általános iskolai tanárához, és elmondta, mennyire fájt neki, hogy milyen lesajnálóan reagált arra, amikor gimnáziumba meneteli szándékát bejelentette. A tanár elkönnyezte magát, és azt mondta: ez nagy tanulság neki.

– Bourdieu írja le, hogy a kulturális tőke fölhalmozása milyen embert próbáló folyamat: tele van áldozatvállalással és lemondással, különösen ha valakit a sors azzal „bíz meg”, hogy első nemzedéki értelmiségivé váljon. Minden más tőke ebből konvertálható. Azok a romák, akik végigjárták ezt a társadalmi mobilizációs utat, miképpen számolnak be róla?

– Ez a folyamat a kötet több interjújában megjelenik. Az egyik oláhcigány egyetemi hallgató például azzal kezdi életútjának kissé önironikus elbeszélését, hogy „nálunk nem volt Shakespeare a polcon”. Összetett kép bontakozik ki ezekből a történetekből. Emlékeznek azokra, akik jó szóval, biztatással, egy-egy jó könyv kézbeadásával segítették őket, és azokra is, akik – mint a fentebb említett tanár – lekicsinyléssel, lenézéssel hátráltatták őket az előrejutásban. Ami még az induló kulturális tőkét illeti, az egyik tanulmány az általános iskola egyik legfontosabb integrációs faktoraként a szövegértési kompetenciák eredményes fejlesztését nevesíti.

– Milyen egyéni életutakat ismertek meg, s mik voltak a legnagyobb nehézségek, amikről a romák beszámoltak?

– A kötetben – az interjúkra is támaszkodó tanulmányok mellett – közöltük olyan egyéni életutak részletes ismertetését is, amelyeket különösen kifejezőnek, példaértékűnek tartottunk. Például egy romungró jogászhallgató így foglalta össze élethelyzetének jellemzését: „tulajdonképpen két csoport közé szorulva élünk”. Ezzel azt akarta mondani, hogy az alávetettségből kiemelkedő romáknak egyrészt meg kell küzdeniük a kisebbségi társadalom visszahúzó erejével, jelen esetben a segélyekre berendezkedett vidéki rokonság gúnyolódásával, másrészt a többségi társadalom előítéleteivel. Az interjú plasztikusan mutatja be a nemzedékről nemzedékre való előrejutás korántsem reménytelen lehetőségét: a borsodi nagyszülők statikus közegéből fővárosba költöző szakmunkás szülők iparkodását és az értelmiségi szerepre készülő unoka tudatosan kiépített kettős identitását.

– Ön iskolabarát környezetről, ennek pozitív hatásairól beszélt. Egyfelől szemünk előtt vannak azok a cigánygyerekek, akik borzalmas körülmények között tengődnek napról napra a jó élet lehetősége nélkül, s nem kérdés, hogy amit lehet, meg kell tenni az életük jobbá tételéhez. De a szemünk előtt vannak a bokszolóállásban fényképezkedő, kigyúrt, szamurájkarddal pózoló, bandázó cigány fiatalok is. Érdemes megnézni, milyen kiírások születnek a közösségi oldalakon. Őket hogyan lehetne bekapcsolni a romaintegrációba?

– A kötet ez utóbbiakról csak indirekt módon szól. A kriminalitások, a deviáns magatartásformák kötetünkben csak olyan formában kerülnek szóba, mint amelyektől hívő, megtérő, továbbtanuló interjúalanyaink elhatárolódnak és a maguk példájával visszaszorítani akarnak. A probléma tehát csak közvetve van jelen, úgy hogy ezek a negatív jelenségek minél szegényesebb táptalajt kapjanak azoknak a jó példáknak a szaporodásával, amelyeket a cigány társadalom jóra törekvő többsége mutat. Ide kapcsolódik, hogy a különböző vallási felekezetek két évvel ezelőtt roma szakkollégiumokat nyitottak, azt tűzve ki célul, hogy anyagi, erkölcsi, szellemi és lelki támaszt adva képezzenek kettős identitású roma értelmiségieket, akik pozitív hatással lesznek cigány társadalom felemelkedésére. Természetesen tudjuk: pusztán oktatással, neveléssel, a hitélet élénkítésével nem lehet megoldani ezt a rendkívül összetett társadalmi problémát, de úgy gondoljuk, hogy ezeknek a szegmenseknek az erősítésével is csökkenteni lehet a kriminalitások, az erőszakos megoldások előfordulását.

– Ha cigányintegráció, akkor a munka és a tanulás a legfontosabb hívószavak a közbeszédben. A vallásgyakorlás, a vallás hogyan illeszthető be ebbe a folyamatba? Milyen hatással bír a vallásosság a romákra?

– Erre sok példát hoz a kötet, felekezeti elfogultság nélkül. Találunk benne nyolcadik kerületi katolikus karizmatikus csoportot és abban teljesen megváltozott roma sorsokat, vagyis a bűnözést abbahagyó, a családi életüket normalizáló cigány fiatalemberek történetét. Megismerkedhetünk egy földrajzi értelemben is peremhelyzetben lévő baptista közösséggel is, amelyben a hitélet szigorú erkölcsi renddel, karitatív tevékenységgel, hármas – cigány, magyar és hívő – identitás kialakításával, sőt a hívő családokban a cigány nők emancipációjával is párosul. A kötet sok oldalról bizonyítja: a vallás olyan tényező, amellyel a cigányintegráció előmozdítása során erősebben kell számolnunk a jövőben. Elsősorban a kisegyházak vagy a történelmi egyházak kiscsoportos, karizmatikus, személyes megszólításon alapuló vallási munkája képes az egyébként lelkileg nagyon fogékony cigányságot megragadni.

– Vannak, úgymond sajátosságai a romák vallásosságának?

– Igen, ezzel a romológia irodalma foglalkozik is, az egyik kötetben szereplő tanulmány kísérletet tesz ezeknek a jegyeknek az összefoglalására. Vallásosságuk erősen függ attól, mennyire hagyománytisztelő csoportról van szó. Inkább erős istenhittel, mint szorgalmas vallásgyakorlással szokták jellemezni őket, általában nagyon erős körükben a Mária-tisztelet is. Vallásosságukban sok az emocionális elem: imádságaikat, istentiszteleteiket szeretik énekkel, zenével, tánccal egybekötni.

– Tehát léteznek a jó példák, és az lenne a fontos – közhelyesen szólva –, hogy ez a saját közösségben példa legyen, leszivárogjon és értékké váljon. Szociológiai tény, hogy adott közösség képes megváltoztatni a külön utakon járó tagjait, akár még „szankcionálhat” is.

– Erre konkrét példákkal is szolgál az egyik esettanulmány. És ami még a mi célkitűzéseinket illeti, korántsem azt akarjuk mondani, hogy ami eddig történt a romaintegációban, az „alsó tagozatos” cselekvés volt csak, és bezzeg mi tudjuk az igazságot. Mi, pázmányosok szándékunk szerint egy speciális tudás szerény építőkövével kívánunk hozzájárulni az integráció ügyéhez. Ez nagyon fáradságos és hosszadalmas folyamat, amelyben csak lépésről lépére lehet előrejutni, ehhez nagyon sok türelem kell. És szükséges hangsúlyozni, hogy a folyamatot mindkét oldalról muszáj erősíteni, ez a cigányság nélkül nem megy: nekik is akarniuk és tenniük kell, és akkor igenis van lehetőség a kiemelkedésre.

– Hofher József jezsuita szerzetest idézi, aki szerint a nyitottság, a megértés, a türelem, az együttműködés és a szeretet alapvető összetevői a sikernek. Ezek nagyon fontos értékek, miközben ha az össztársadalmat megnézzük, súlyos hiányossággal kell szembesülnünk. Az integráció csak akkor lehet sikeres, ha a többségi-kisebbségi társadalom valóban az atya által pontosan megnevezett értékeket megpróbálja elsajátítani, magáévá tenni és megélni. Működhet Hofher József „romapolitikája”?

– Hofher atya kivételes, karizmatikus egyéniség. A maga kisugárzásával és az adott cigány közösségben nagy-nagy megértéssel, de időnként eligazító és korholó szavaival végzi a munkáját. Ahhoz a szinthez, amit Hofher atya képvisel, a társadalom egésze valószínűleg soha nem tud felzárkózni, de ha példája és buzdítása csak egy kicsit is emeli a társadalom toleranciaszintjét, már az is nagy eredmény. És ne feledjük: az atya nemcsak azt mondja, hogy „fogom a kezét és együtt emelkedünk”, hanem azt is: a roma szakkollégiumokban nem „polgárjogi harcosokat”, hanem olyan cigány értelmiségieket akarnak nevelni, akik „hidakat tudnak építeni a gátak fölé”. Reményeink szerint lassan-lassan a többségi és a kisebbségi társadalom is elindul egy tanulási úton.

A tanulmánykötet példáin is látszik, hogy a cigányság különböző rétegei is megindultak előre, és mindkét irányba kritikát gyakorolnak. Vagyis nemcsak a többségi társadalom, hanem – képletesen szólva – a Borsodban maradt rokonok felé is. Így válik plasztikussá és kiegyensúlyozottá a kép: a segélytől a munka felé kell elmozdulni. Amihez persze munkahely és munkalehetőség is kell, és ezek hiánya bizonyos térségekben borzalmasan nagy gondot okoz. A kötet természetesen nem tudja a probléma minden ágát átfogni, de ösztönzést jelenthet arra, hogy ezt a komoly ügyet a felebaráti szeretet alapján, a társadalmi felelősségérzet és a kölcsönös empátia oldaláról is meg lehet közelíteni. És ettől mindenképpen több eredményt remélhetünk, mint a kölcsönös félelemtől és ellenérzéstől.

– Arról lenne szó, hogy a teljes társadalom egy újfajta tanulási folyamat elején van, merthogy csak együtt működhet?

– Igen, és talán már nem is az út legelején: valamelyest mintha már haladtunk volna rajta. De tovább kell mennünk, mert különben hatalmas társadalmi problémák elé nézhetünk. Ez mindannyiunk erkölcsi kötelessége és egyúttal jól felfogott érdeke.

(MNO)