Női sorsok Indiában Nyomtatás
Kitekintő
Írta: Kézdi Nagy Géza   
2012. június 30. szombat, 19:03

Abban a szerencsés helyzetben lehetett részem, hogy kulturális antropológusként terepmunkát végezhettem Indiában. Magával ragadott és rabul ejtett e szubkontinens varázslatos világa. A világ legnagyobb demokráciája vendégeként átélhettem a harmóniára vágyó emberek millióinak érzéseit. Az idő lelassult, az értékek átrendeződtek, valami hihetetlen nyugalom szállt meg. Láthattam Jaipurban és Agrában a mesés kelet elképzelhetetlen kincseit, tapasztalhattam a lélek békéjét, a különféle vallások egymás mellett élését, egyfajta vallási szinkretizmust. Megcsodálhattam India művészetét, melyben összefonódott a hindu vallás bonyolult hitvilágának az istenek tiszteletével és az emberek érzéki vágyaival összefonódott hétköznapi élni akarásának tobzódása az iszlám építőművészet emberi ábrázolást megtagadó, helyette a kalligráfiát alkalmazó realitása.

Ugyanakkor találkozhattam a végtelen nyomor hétköznapi valóságával, az indiai nők és asszonyok kiszolgáltatottságával, a már betiltott kasztrendszer emberi gondolkodásban még mindig létező béklyóival és az éhező gyermekek könyörgő tekintetével.

Jártam Rádzsásztánban, Madhya Pradesh és Uttar Pradesh államban, Jaipur, Udaipur, Chittaurgarh, Ranthenborn, Ujjain, Bundi, Agra, Sanchi, Kadzsuráho településeken, Benáreszben (Varanasi) és persze Delhiben is.

Nehéz helyzetük ellenére úgy éreztem, India a nők országa, valójában ma a nők világa. Jelen vannak az élet valamennyi területén és identitásuk elvesztése nélkül voltak képesen alkalmazkodni a modern élethez.

A nőké, akik ragaszkodnak hagyományaikhoz és még a mai modern Indiában is viselik a szárit, autentikus ruházatukat, melynek létezik nagyvárosi modern és a gazdagabb rétegek számára arany- és ezüstszálakkal díszített változata és egyszerűbb, hétköznapibb példája, amit vidéken, a földeken dolgozva, fejükön terhet szállítva vagy a Gangesz vizében ruhát mosva, a piacokon árut pakolva, utat söpörve, építőanyagot cipelve, tömött buszon utazva hordanak.  A szári minden alkalomra megfelelő öltözék, és ez így lesz a jövőben is.

Az indiai nő mindig fel van ékszerezve. Arany és ezüst, néha drágakövek. Bár a nők legnagyobb barátja a gyémánt, az indiai asszonyok az aranyért lelkesednek. Az arany szentség. Minden családban – legyen az gazdag vagy szegény – van arany. A dolgozó nők gazdagabbá, így függetlenebbé váltak. Aktívabban tevékenykednek a gazdasági életben és hozzájárulnak növekedéséhez.

Bokaláncok, karperecek, karkötők és ritkábban nyakláncok és gyűrűk. Mindez nemcsak ünnepeken, templomokban és más szent helyeken, hanem hétköznapokon is állandóan, munka közben a termőföldeken, téglákat hordva az építkezésen vagy mosott ruhát szárítva a folyóparton.

Az ok egyszerű. A nőknek nincs földtulajdonuk, nincs ingatlanuk, főleg vidéken. Ha a férfi eltaszítja magától, minden értéke az, amit a testén hord. Ezért a sok ékszer. Viselete a vagyona.

Sokat dolgoznak. Amerre jártam legtöbbször nőket láttam dolgozni, és általában fizikai munkát végezve. Láttam őket utat építeni, marhatrágyát szárítani, szövőszéken szőni, vizet hordani, építőanyagot rakodni, kordét húzni, ruhát mosni patakban vagy folyónál, esküszöm férfival kevésbé találkoztam munka közben.

Korán férjhez adják őket. Gyermekkoruk rövid ideig tart, ifjúságuk szinte nincs is. Hamar szülnek, és már cipelhetik is anyaságuk terheit. Mégis valami megfoghatatlan méltóság sugárzik tekintetükből. India ereje, a nyugalom, az ötezer éves kultúra minden biztonsága, a harmónia megnyugtató érzése és a tudat, hogy részei annak az egésznek, amit e kultúra jelent, hiszen ez a hagyomány az indiai civilizáció mindenkori kötőanyaga.

A szerző Indiában készült fotóiból készült összeállítást az alábbi hivatkozáson tekinthetik meg:

http://www.youtube.com/watch?v=HUCOlfJ0G1s&feature=youtu.be