Nagy port kavart az új munkatörvénykönyvvel együtt életbe lépett napszámostörvény. Voltak, akik úgy gondolták, ezzel rendeződik a napszámosok alkalmazásának kérdése, mások fölösleges, sem a munkáltató, sem az idénymunkások számára kedvezményt nem hozó intézkedésnek fogták fel. Amiben szinte mindenki egyetértett: a napszámostörvénnyel a törvényhozó az államkassza bevételi forrásait akarta növelni. Arra viszont nem gondolt senki, egyáltalán van-e jövője a napszámosmunkának? Van-e szükség egyre inkább gépesített világunkban szakképzetlen, kétkezi munkát vállaló dolgozókra? Mindkét kérdésre a zágoni Majlát Györgytől kaptunk választ. Egyszerűen fogalmazott: a napszámosra ma már szinte nincs szükség. Majlát György – akit Zágonban mindenki Gyurikának szólít – a falu végén, a benzinkúttal szemben lakik családjával. Takaros ház, félig elkészült csűrrel, istállóval, disznóóllal – egyszóval a falusi életmód követelményeit nagyjából teljesítő kisebb bennvaló. Feleségével, Lakatos Rodikával három gyereket nevelnek, a hatéves lányikerpárt és egy esztendővel nagyobb fiukat.

A megélhetés biztosítása – mint sok más sorstársuknak – egyre nehezebb. Az erdei munka, ami úgy-ahogy, de jövedelmet hoz a családnak. Hajnaltól napestig két lóval kell dolgozni. A vágtérről az út mellé kell húzni a rönköket, ott méterbe vágni, majd felhasogatni. Embert, állatot egyaránt próbára tevő, szakértelmet követelő munka. Gyurika mégis szerencseként könyveli el ezt a lehetőséget: amikor dolgozni hívják, száz lej körüli bevételre számíthat. Az igaz, állandó veszélynek van kitéve. Az utóbbi egy-két hónapban három alkalommal is megütötte lábát a fa, napokig tartott, míg helyrejött.
A feleségnek sincs biztos jövedelme. "Ebben az évben az asszonyt tízszer sem hívták napszámosmunkára, pedig ment volna szívesen. Máskor jöttek, hívták, minden második nap legalább, de most nem tudom, mi lett, nem kell a napszámos" – mondja Gyurika.

Alig néhány évvel ezelőtt gyakran szénacsinálásra, kapálni, pityókát, répát, törökbúzát szedni szólították idénymunkára. Ma már ritka szerencse, ha valaki kopog a kapun, s napszámra hívja Gyurikát vagy az asszonyt. A napszám amúgy harminc-ötven lej közötti, a munka nehézségétől függően. Úgy hallották, a napokban Papolcon akadt valamicske munka, pityókát zsákolni és autóra rakni – de csak férfiaknak. A pityóka szedését gép végzi, a válogatás is gépesített. De így van a répánál, kukoricánál is. Sőt, a szénacsináláshoz – ami egykor faluhelyen komoly munkának számított – sem kell már ember. Traktorral kaszálnak, forgatnak, rendbe szednek, a végén pedig bálázzák a szénát. Ezt egy ember mind el tudja végezni, naponta több hektár kaszálóval is megbirkózhat. Ráadásul a gazdák egymáson segítenek, kalákáznak. Egyik kaszál, másik báláz, harmadik hazahordja a bálákat – idegen munkaerőre egyre kevésbé van szükség.

Ezek után érthető, ha a Majlát házaspárnak kétmillió lejes villanyszámla-hátraléka van. Az is, hogy szinte kétségbeesetten gondolnak a tanévkezdésre. A három gyereknek rendes ruha kellene, de honnan pénzt erre? A "szociálisról" elvágták, mert van két lovuk. Sorstársaik nagy része ilyen körülmények között a külföldi megélhetést választotta. Gyurika minderről így vélekedik: "Nem hagyom itt a biztos lakást azért, hogy valahol külföldön albérletben éljek, s ott se legyen biztos a kereset. Itt vannak a gyerekek, reájuk is kell gondolni. Itthon próbálunk megélni, máshol sem lenne jobb nekünk."

(Forrás:3szek.ro)