Pro bono (A közjóért) Nyomtatás
Írta: Mátyás Tibor   
2016. március 25. péntek, 05:59

Avagy ,, a tanulás fegyver, amivel megváltoztatható a világ ." ( Nelson Mandela )

Sohasem tartoztam azok közé, akik egy-egy nehéznek tűnő feladat megoldásánál, mindig szeretnek valakire mutogatni, vagy felelőst keresni. Hiszem azt, hogy ilyenkor abból kell kiindulni, hogy én mit tehetek az ügy érdekében.

 

Talán predesztinál erre az a sok - sok évtized, amit a pedagógus pályán eltöltöttem tanárként, illetve középiskolai igazgatóként. Nálunk a családban ez az álláspont nem volt rendkívüli dolog, mivel engem megelőzően ötöd íziglen az ükapám apja is görög katolikus kántortanító volt Piricsén. Ki tudja miért, a fiam is  „ezt a szekeret tolja "  adjunktusként az egyik fővárosi egyetemen .

Szóval mi is a helyzet a cigány oktatással kis hazánkban? Az, hogy vagyonokat fizetnek ki egy-egy ,, ügyeletes táltosnak " azért, hogy kidolgozzon valamiféle megoldást, ami aztán nem igazán működőképes, nyilván nem megoldás. „ Csodálattal " vegyes felháborodással olvasom az újságban, vagy nézem a TV-ben azokat a bátor vagy vakmerő ( mint a cigány vak lova, aki neki megy a falnak) ,, szakértőknek " a nyilatkozatait, akik megmondják a ,, tutit " az eredményesebb cigány oktatással kapcsolatban.

Mindig felteszem a kérdést, hogy hány évig oktattak olyan iskolában, ahol mondjuk a roma gyerekek aránya elérte egyes osztályokban a 25-30 %-ot?

Milyen sikereket értek el ezekkel a gyerekekkel? Hányat vittek el úgy osztálykirándulásra, hogy ők fizették be a kirándulás díját?

Egy dolgot ebben a kérdésben feltétlenül figyelembe kell venni. A LEGJOBB PEDAGÓGUS A SZÜLŐ!

Addig amíg a roma családok körében ilyen nagy mértékű a munkanélküliség, addig ez a probléma nem megoldható. Lassan két generáció nő fel úgy, hogy a szülők nem dolgoznak. Persze ez egy ördögi kör, mert ha a cigány gyerek nem szerez szakmát, diplomát, jó esélye van arra, hogy ő is csak a segélyből kénytelen eltartani a gyerekeit.

Tehát az oktatás prioritást kell, hogy élvezzen a társadalomban. Még akkor is, ha rendkívüli nehézségekbe ütközik, még akkor is, ha nem a leghatékonyabb.

Ha görbe a barázda, akkor is kikel a vetés. Van mag, amelyik a kő alól is kibújik.Van gyökér, ami felrepeszti az aszfaltot is. Ennek eléréséhez persze, sok-sok jó pedagógusra van szükség. Vannak kiváló, lelkiismeretes tanárok, akik szívvel-lélekkel, messze a kötelező tanítási időn túl is foglalkoznak a gyerekekkel bőrszíntől, származástól, függetlenül, és vannak olyanok is akik nem ilyenek.

Az utóbbiak azok, akik közepes érettségi eredménnyel , elhivatottság nélkül bejutottak egy-egy felsőoktatási intézménybe és valahogy elvégezték azt. Alig várják, hogy befejeződjön egy óra, semmi plusz munkát nem végeznek, számukra a gyerek egy ,, zavaró " tényező . Természetesen ők az örök elégedetlenek is.

Ilyenkor jut eszembe áldott emlékű dédnagyapám, aki piricsei kántortanítóként két hónapig a saját tüzelőjéből fűtette az iskolát, és csak ezt követően jelezte levélben a munkácsi püspöknek, hogy lassan az ő tüzelője is elfogy. Persze ezt a levelet 1878-ban írta a dédapám, és azóta egy-két dolog megváltozott az országban.

Annak az intézménynek, aminek az igazgatója voltam 2006 tanulója,  illetve hallgatója volt ( mert felnőttképzést is folytattunk) . A pedagógusok száma 86, az egyéb dolgozóké ( adminisztrátor, raktáros, karbantartó, takarító stb.) 56 fő volt.

Azért említem a tanárok, szakoktatók mellett az egyéb dolgozókat is, mert ők is napi kapcsolatban voltak a tanulókkal. Mindig kihangsúlyoztam az értekezleteken, hogy mi mindannyian a tanulókért vagyunk, a munkánk egy küldetés. Magunkat pedig ( itt a pedagógusokra és a szakoktatókra gondolok  ,, szent őrülteknek " neveztem.

Nem állítom, hogy ezt minden munkatársam vallotta, de tudomásul vették  és betartották. Mert ki lehet ma pedagógus? Gyakorlatilag bárki, akinek az érettségi pontszáma elég ahhoz, hogy besurranjon egy felsőoktatási intézménybe. Hiszem és vallom, hogy a tanítás egy nagy csoda. Először is meg kell, hogy szeressenek a gyerekek.

Ezt a hivatást szeretet nélkül bűn elkezdeni. Akkor tudunk igazán eredményesek lenni, ha ismerjük az egymás szeretet nyelvét .,, Jókai Anna szavaival éve: „ A lelke mélyén mindenki simogatásra vágyik."  Persze nem mindegy, hogy a gyerek számára ki a példakép; Toldi Miklós, vagy a pókember.

Egy biztos, ha a tanár bemegy a terembe és bezárja maga mögött az ajtót, a jövő számára tartja az órát.

Soha sem felejtem el, hogy volt tanítványom Szabó Éva, aki református lelkész lett, az első istentiszteletét az általam gyakran használt mondattal fejezte be: „ És vigyázzatok erre a kis országra, ami már olyan kicsi,   hogy lassan tenyerünkben is elfér. "

Ekkor úgy éreztem, hogy közel az Isten. Ezekért a pillanatokért érdemes élni. A tanár a tananyag leadásán kívül nevel a habitusával, az öltözködésével, a választékos szókincsével, a haza szeretetével. A tanár munkája annyit ér, amennyit a tanítvány megvalósít belőle.

Kétség kívül, hogy nagy a család determinációs hatása is. Sok évtizedes munkám során azt tapasztaltam, hogy a cigány gyerekekkel sokkal eredményesebben lehet dolgozni a kiscsoportos foglalkozásokon. Imádják a versengést és sokkal jobban teljesítenek ilyen helyzetekben. Történészként több országos verseny döntőjébe küzdötte be magát roma tanítványom, és ott szinte mindig a dobogón végeztek. A labdarúgás, vagy a sakk terén szintén komoly eredményeket értek el cigány tanulóim. Persze ezekre a versenyekre való felkészítés mindig a kötelező órákon kívül ,, szerelemből " történt. Eszembe sem jutott, hogy ezekkel a felkészítéssel  utazással töltött órákat összeszámoljam és benyújtsam érte a számlát. Szívesen csináltam ( szívesen csinálom most is ), és számomra az az igazi fizetség jelenleg is, ha nem múlik el olyan hét, hogy valamelyik volt tanítványom ne ismerjen meg az utcán, vagy ne nyissa rám az ajtót.

Régi tanítványaim közül gyakran felkeres Kalucza Norbert ökölvívó olimpikon, Varga Éva tanárnő, Muszka Sándor közgazdász. Ők mindannyian olyan roma származású fiatalok, akik példaképül szolgálnak mindenki számára.

Fiatalabb pedagógus társaimnak talán atyai tanácsként azt az útravalót adnám, ami engem is vezérelt: tanítványaik közül senkit se eresszenek útjára úgy, hogy jobbá és boldogabbá nem tették.

 

 

 

Mátyás Tibor

nyugalmazott középiskolai igazgató , tanácsos , közoktatási szakértő