A falat két oldalról kell bontani Nyomtatás
Írta: Rostás Farkas György   
2011. január 15. szombat, 13:35

Az összetartozás igényére még soha nem volt annyira szükségünk, mint napjainkban. A itt élő romák egyetlen hazája Magyarország. E hazától várunk támogatást, segítséget.

Kapunk is, már amennyit. Kisebbségi létünk maga a hátrányos megkülönböztetés.

Túl korán vagy túl későn érkeztem e Föld nevű bolygóra? Nem tudom. De azt tudom, hogy rosszkor. Számomra egész földi átutazásom ideje alatt a legfontosabb helyet az életemben a szeretet foglalta, foglalja el. Az ember mindenre képes, ha igazán szeret, és ha érzi, hogy viszontszeretik. Lakható földre van szüksége az emberiségnek, tiszta ivóvízre, oxigénre és szeretetre.

Ennek hiányát érezzük most. Egy vigaszom maradt: az emberi méltóság elvehetetlen, mert az az ember lényéből fakad. A legfontosabb emberi értékek egyike. Emberi tartás és méltóság nélkül nem érdemes élni. Volt egy vigaszom és van egy bánatom. Asszimiláció vár a világ cigányaira. Sokan letagadják cigányságukat. Ezt vagy félelemből vagy szégyenből teszik.

Megpróbáltam mindig saját értékrendem, a ROMANI KRIS szerint élni. Lenne, van mondanivalóm, üzenetem a világnak. És kérdéseim is. Kapok-e rájuk feleletet? Például, hogy e megosztott Magyarország kié? A miénk is? A romáké?

Vallom: a küldetés és a szolgálat a feladatom. De nincs visszajelzés. A világ tele van ellentmondással. Sok eszmerendszer van, mindegyikbe nem lehet beleférni. Cigányként is lehet, kell európait alkotni...

Szabad szerettem volna mindig lenni, ebből csak a belső szabadság adatott meg. Használati utasítás önmagamhoz. Egy vékony védőréteg alakult ki körülöttem — jóvátétel valamiért? A szeretet, mint a kegyelem, ingyen van. Örülni annak, hogy a másik a világon van.

Nekünk nem adatott meg, hogy tanáraink, papjaink legyenek. Nekünk örökségünk van. Az ősforrásból tudtuk meríteni kultúránkat. Ez a világon egyedülálló, amire joggal lehetünk büszkék. Ez az úgynevezett Romani Kultúra, amit kihalás fenyeget, tehát veszélyben az évszázadokig féltve őrzött, egyetlen kincsünk.

Nincs alá- és fölérendeltségi viszony se népek, se kultúrák, se nyelvek között. Azok mind-mind egyenlőek. Ha a társadalom kiirtja a különböző kultúrákat, akkor és attól nemcsak szegényebb és szürkébb lesz a földi paletta, hanem „bűnös” és „gyilkos” is lesz az a társadalom, amely erre képes.

Minden kultúra létezése szebbé, színesebbé, gazdagabbá teszi a világot. Kultúránk elvesztése a roma nép kihalását is jelentené egyúttal. E változó, borzalmakkal és tragédiákkal tűzdelt világunkban és körülmények között nehezen tud kultúránk fönnmaradni. Talán későn lett rá lehetőségünk? Talán még megmenthető? Sok itt az igen és a nem. Kit lehet ezért hibáztatni?

Autonóm emberként szeretnék szólni, üzenetet vinni, kultúránkat terjeszteni, minél szélesebb körben megismertetni, elfogadtatni. Nem ismernek minket és ebből adódik az idegenkedés tőlünk. Az ismeretlen mindig idegen.

Az idegen, az ismeretlen, a más, örök távolságtartás emberek és emberek között. A befogadó közeg számára nyitottá válni, elfogadtatni értékeinket, kultúránkat, ez a feladat. Innentől kezdve kell a falat két oldalról bontani. Így lehet és kell közel kerülni egymáshoz. Nyitott könyv lenni, és kulcsot is adni önmagunkhoz. Itt az ideje egymást elfogadni, toleránsabbnak lenni egymással, és akkor a két kultúra jól elfér egymás mellett, sőt, kiegészítheti egymást.

Felvetődik bennem a kérdés: mi lett volna, ha Elefántcsont-parton születtem volna, négernek; vagy Új-Guineában, pápuának; vagy Erdélyben, kisebbségi magyarnak? De én itt születtem, Magyarországon, kisebbségi cigányként. Talán nem a származásommal, hanem az időponttal van problémám... Ha Rákóczi seregében szolgáltam volna, mint Ilosvay kapitány, mi lettem volna? Ha Dózsa népébe születtem volna, talán megakadályozhattam volna, hogy azon a tüzes vastrónon megégessék.

Nem tudom. De azt tudom, hogy jelzőrendszerem, az adóvevőm, az a bizonyos radar meghibásodott. Mert az csak szép álomnak bizonyul, hogy a szív elsődleges funkciója a szeretet, merthogy a szív erre rendeltetett.

Csak álmomban egységes a világ. Pedig minden ember éhezik a szeretetre. Mahatma Gandhi jut eszembe, aki mindezt már előttem megálmodta, és életútjával bizonyította...

(Illusztráció: F. Tóth Zsuzsa rajza)

Módosítás dátuma: 2011. január 15. szombat, 14:04