Ahol nincsen bizalom, ott semmi sincs Nyomtatás
Írta: Lippai Roland   
2011. január 14. péntek, 21:37

Kár lenne azt hinni, hogy például egy kormányváltás vagy más hasonló fajsúlyú esemény rövid idő alatt gyökeresen képes lenne hatni olyan társadalmi problémákra, amelyekkel több évtizede együtt kell élni. Egy értékválságot nem lehet úgy gyógyítani, mint egy kellemetlen náthát. Türelem, akarat és kemény egyéni, illetve közösségi munka szükséges hozzá. Ám mindennek az előfeltétele: felismerni a bajokat, és szólni is  róluk.


Plusz a konfliktus szereplői minimum kétfélék, hiszen az egyik fél éppen elveszít(ette)i az értékeit, míg a másik valami másodlagos valóságban töltve életét meg sem szerzi azokat. Ott a szolidaritás és a felelősségvállalás fogalmai ismeretlenek. Ki ne tudná: a lejtőn sokkal gyorsabban lehet haladni lefelé, mint onnan visszakapaszkodni a kívánt szintre.

Különösen akkor nehéz e feladat, ha már a szintmagasság belövésével is vannak gondok. Mert – nagyon úgy tűnik – elveszett a tájoló, fix pont híján csak nézünk bele a 93 ezer négyzetkilométernyi kiterjedésű, sűrű ködbe. Sokszor esik szó arról, hogy a rendszerváltás idején nem érlelődtek ki azok a képességek (és azóta sem), amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy az egyének egymást ne megsemmisítendő ellenfélként, hanem partnerként definiálják. Vitathatatlan, hogy szeretettel, nyitottsággal már-már képtelenek a társadalom tagjai egymáshoz viszonyulni.

Szolidaritással százszázalékosan lefedett társadalom nincsen, a működés és a hiba kéz a kézben jár, ezért felesleges álmodozni a tökéletes „szerkezetről”. Ugyanakkor a kiüresedésnek és a destruktivitásnak van egy olyan kritikus szintje, ami már nem tudható be a társadalmi működés „kötelezően” előforduló hibáinak. És a bajokat nem fedi el szépségtapaszként az a bátorító és reményt adó összefogás sem, ami a vörösiszap-katasztrófa idején valósult meg.

Napi szinten a hajléktalanok megvetése, a vadállati ösztönök megjelenése a közlekedésben, az iskolai terror vágja arcon a szemlélődőt. Felmerül a kérdés: vajon az a király, aki – persze szimbolikusan is – a legnagyobbat üti? Az ember egy egyszerű háztáji szerelésnél, felújításnál meggondolja: képezze ki inkább magát mondjuk lakatosnak a Google alapján, vagy kihívva a „mestert”, kockáztassa a kis pénzecskéjét egy csapnivaló „szakmunkáért” cserébe.

A helyzet sokkal rosszabb, mint ami az ülésteremből látszik. A mindennapi élet dimenzióiban kíméletlen harc folyik a munkahelyekért, a kapcsolatokban a vélt vagy valósnak hitt előnyökért, szinte mindent egymás ellenében és saját magukért tesznek a szereplők. Az egy dolog, hogy végleg szétesik az egész konstrukció akár egy generáció alatt, de mindez adóforintokban is mérhető lesz: egyre kevesebb befizetésből kell majd finanszírozni az egyre magasabb egészségügyi és bűnmegelőzési kiadásokat.

Ahol nincsen bizalom, ott biznisz sincs, ellenben a lelki-fizikai egészség mutatói drámai romlásnak indulnak.

Az ember mindig nehéz szívvel írja, hogy baj van. Ám tudomást kell venni arról is: noha nem vesztek ki teljesen az összetartó pozitív értékek, szorgos elmék szándékosan vagy sem, de tettek és tesznek arról, hogy érvényesüljön a „kanál vízben megfojtaná” elven működő viselkedés. Növelni kell a társadalom bizalmi szintjét, pozitív emberi, személyes élményekre van szükség annak érdekében, hogy valóban egy jól működő közösség legyen az, amit magyar társadalomnak nevezünk.

Ezt „fent” is fel kell(ene) ismerni. Egyelőre még „vonal alatti” a probléma, de kár abban reménykedni, hogy ez mindig így is marad.

Ideje frontot nyitni az értékek dimenzióiban is.

(Forrás:MNO)

Módosítás dátuma: 2011. január 15. szombat, 11:26