Devecseri mozaik - Orsósék

Mintha csak ma lenne, olyan élesen felidéződik bennem a kép, a város, a házak látványa, pedig már több mint két éve, pontosan 2010. november 16-án jártam először Devecserben. A Máltai Szeretetszolgálat autójával érkeztem a holdbéli tájat idéző vidékre, ahol az október 4-én történt vörösiszap-áradás irtózatos pusztítást végzett.

A város egyharmadát sújtotta a katasztrófa közvetlenül, aminek következtében 200-nál is több ház vált lakhatatlanná, ítéltetett lebontásra. Az itt lakókat ki kellett költöztetni átmeneti szállásra, míg mindenki számára végleges megoldás nem született.

Önkéntes társaimmal arra vállalkoztunk, hogy pszichológusi képességeinket, ismereteinket hasznosítva lelki, mentális támogatást nyújtsunk a krízisbe került családoknak.

Sokaknak életük munkája veszett oda, a vörösiszap nem kímélt embert, állatot, de még fotókat, iratokat sem. Amit elért, pusztulásra lett ítélve.

Ilyet ember még nem látott, át nem élt. Rengetegen megsérültek: ahol a bőrük érintkezett az iszappal, égési sérüléseik keletkeztek, ami szinte a csontjukig mart, hónapok után is éles fájdalommal járó hólyagosodást okozva.

Fogalmam sem volt, mit fogok tapasztalni, hogyan fogadnak majd a bajba került emberek. A máltaiaktól kapott lista alapján próbáltam kapcsolatba kerülni a családokkal, telefonon egyeztetve. Először az Orsós famíliát hívtam, egy fiatalabb férfi szólt a telefonba. Nehéz volt az egyeztetés, mert éppen valamit intéztek az édesapjával, nem tudták megmondani, mikor érnek „haza”, a megadott címre. Abban maradtunk, hogy fél órán belül indulok, valakit biztosan találok a háznál.

Nem kis izgalommal indultam útnak, hiszen első „kalandomra” készültem. A név alapján azt is tudtam, hogy cigány emberekhez megyek. Nem tudtam, jól fogadják-e a segítő szándékot, még abban sem voltam biztos, hogy beengednek.

A házhoz érve valóban találtam „otthon” családtagot, de azt hittem, rossz helyen járok. Egy fiatal, fehér bőrű, világos hajú nő engedett be, aki a kisfiával együtt várta haza a többieket. Szívesen fogadott, rögtön mesélni kezdett. S ekkor következett a meglepetés: ő nem cigány családból származik, de az egyik Orsós fiú feleségül vette, így került ebbe a nagycsaládba. Áldja a jó sorsát, hogy megismerte, megszerette. Férje szülei befogadták, úgy érzi, apósa apja helyett apja, az anyósa anyja helyett anyja lett. Kicsi fiuk fél éves, nagyon boldog, hogy édesanya lett, s úgy érzi, ez az igazi családja. Apósáék nagy örömmel fogadták az unokát, tisztelik a menyüket.

S ekkor hazaérkezett a családfő a fiával, feleségével együtt. Szűkszavú, de alacsony termete ellenére határozott ember, aki már sok mindent megélt. Az ő házukat is elérte az iszapáradat, ő pedig próbálta menteni, ami menthető. Elsősorban a családját, aztán amit mozdítani bírt. Nem törődve a fájdalommal, hosszú percekig, tán fél óráig is állt a lúgos, maró folyadékban. Felhúzta kissé a nadrágját és majdnem közönyösen megmutatta a lábát: itt-ott szinte csontig kisebesedett a combja, de még csak el sem torzult az arca, miközben erről beszélt.

Saját felelősségére hazajött a kórházból, nem hagyhatta magára az övéit. Ráadásul a tágabb család is az ő gondja, neki kell helytállnia, intézni az ügyeket. Úgynevezett „lomizásból” élnek, vagyis Ausztriába járnak, ahol a lomtalanításkor kitett holmikból a használhatókat kiválogatják, majd rendbe hozva árulják. Az évek során szép házat tudtak építeni, ennek elvesztése nagyon fáj neki, talán még a fizikai fájdalomnál is jobban. Naponta elsétál a házuk felé, talán így akarja beleégetni a szemébe, idegeibe, mi is veszett oda.

A segítségemet nem igényelte, látszott, hozzászokott, hogy maga oldja meg a problémákat. Valószínűleg korábban senki nem kérdezte meg tőle, mire lenne szüksége. Azt azonban érzékeltem, hogy a körülötte lévők biztonságban érezték magukat, még magamat is beleértve. S egyáltalán nem csodálkoztam, hogy menye nem cserélné el sorsát senkivel. Sokan kívánnának maguknak ilyen férjet, apát, apóst.

Visszafelé ballagva gondolataim kavarogtak, azt azonban határozottan tudtam, mélységesen tisztelem ezeket az embereket, akik küzdenek a talpon maradásért.

Budapest, 2013. január 3.