Szegeden jártam a minap, 30 éves egyetemi évfolyam-találkozón. Mostanában csak akkor utazom el a Tisza-pari városba, boldog diákéveim színhelyére, ha középiskolai osztálytalálkozóm van, vagy ha a bölcsészkar Egyetem utcai épületében elevenítjük fel némi vihogás közepette az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején történteket.

A végén kezdem. Éjféltájban lementünk a JATE Klubba, vagyis most már a Szegedi Tudományegyetem Klubjába, amely voltaképpen közönséges diszkóvá silányult. Hol vannak a tudományos, szépirodalmi előadások, író-olvasótalálkozók, felolvasó estek, könnyűzenei koncertek, nota bene a Történész Klub? Ahogy szétnéztem a csillogó-villogó helyiségben, nem is lenne hol megrendezni a kulturális eseményeket.

Nekünk jó évfolyamunk volt, egykori besúgó, ma az egyik dunántúli kisvárosban jobbikos önkormányzati képviselő diáktársunk el sem jött (állítólag eltörte a lábát). Jól összehozott minket az elsőéves korunkban megrendezett BÖLHE, a Bölcsész Hét. (Az sem zavart nagyon bennünket, hogy az ötödévesek picikét bundázva nem engedték meg, hogy elorozzuk előlük az összetett verseny pálmáját.) Meg aztán akkoriban még súlya volt a szeretet, a megbecsülés, az együttérzés, a segítség szavának.

Ahogyan egyik történész adjunktusunk említette fel: amikor Nyugat-Németországban járt, a németek csupán egyet irigyeltek tőlünk, azt, hogy nálunk még működnek az emberi kapcsolatok, odafigyelünk egymásra. Miután a Széchenyi téren leszálltam az újszegedi trolibuszról, szerettem besétálni a Kárász utcán, a Dugonics téren és a Petőfi Sándor sugárúton át az egyetemre. Jóval kevesebb volt az autó az úttesten, és sokkal, de sokkal kevesebb volt a rossz tekintetű ember a járdán. (Ez, persze, országos jelenség.)

A szinte semmit sem változott VII. számú előadóteremben egyetemi tanárok vázolták fel az évfolyam-találkozón a honi felsőoktatási rangsor élén álló egyetem legnépesebb karának jelenlegi helyzetét. Anderle Ádám történész professzor soha el nem múló vitalitását is érzékeltették, ám nem hallgatták el azt sem, hogy a 6 ezer bölcsészhallgató mindössze 7,8 százaléka tanárjelölt, s esetenként a magyar nyelvészet szakos hallgatók 60 százaléka, a történelem szakos hallgatók 85–90 százaléka elvérzik az első vizsgán.

Ahogy mentem a klubból hajnalban a vasútállomásra az első békéscsabai vonathoz, az Indóház téri nővérszálló (korábban Sárkány étterem, kitűnő diákkocsma) közelében padon fagyoskodó, mindenféle ruhákba becsavart, táskákkal körülvett fiatal nőre lettem figyelmes. Arra a kérdésemre, hogy miért nem megy be a hajléktalanszállóra, Éva azt felelte: nem tudja, hogyan lehet oda bekerülni.

E-mailt írtam Békéscsabáról a szegedi illetékesnek, a Hajléktalan Ellátó Egység vezetőjének, aki rögvest válaszolt. Zsiga István utánanézett, s kiderült, hogy az ellátó rendszerük nyilvántartásában szerepel a több éve látókörükben lévő Éva, s biztosított arról, hogy nem fog megfagyni a nagy hideg beköszöntével. A november elsején indult krízisellátás során fokozottan figyelnek az utcán élő emberekre, és szoros kapcsolatot tartanak fenn a Magyar Máltai Szeretetszolgálat utcai szociális munkásaival.

Már ezért megérte elmenni az évfolyam-találkozóra.