Miért Petőfi? |
Írta: Rostás - Farkas György |
2016. május 10. kedd, 13:46 |
Az életem egyik legemlékezetesebb, talán a legszebb napja az, amit most felidézek. Mindig ünnepnap volt, amikor édesanyámmal, Csabára (Békéscsaba) mehettem, elkísérhettem őt cserépedényeket vásárolni. Azzal kereskedett ugyanis a falvakban. Megálltunk bementünk a restibe, rizses-húst kért nekem, meg levest. Életemben először voltam étteremben akkor. Visszakanyarodva. Békéscsaba. Tanácsköztársaság útja 151. Volt ott egy borozó, s mellette az antikvárium. Édesanyám megvette nekem 10 forintért Petőfi Sándor összes költeményeit, még most is megvan, a sok hányattatásom, vándorlásom közben is megőriztem! Otthon, amikor a többiek már aludtak, s én is készülődtem a lefekvéshez, így szólt hozzám az én drága jó anyám: :- Édes drága gyermekem - mindig így szólított bennünket -, olvassál nekem egy verset. – Hát melyiket? – Hát itt, - mutatott az egyik oldalra. Olvastam: - Petőfi Sándor: Füstbe ment terv. Egész úton hazafelé azon gondolkodám… mondom, olvasom, és látom, hogy édesanyám pityereg, sírdogál. A legérzékenyebb ember volt a világon, igazi lírikus alkat, a legjobb anya. Sírt, én meg csak mondtam a verset – Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Mit mondok majd először is S jutott eszembe számtalan S a kis szobába toppanék... Most is itt van a kezemben ez a könyv, és itt van a bejegyzés is: Édesanyámtól! Soha le nem róható hálám jeléül: Mama. 1959. október 15. Egyik versem is így kezdődik: Tízéves koromban elhoztad nekem Petőfi összes versét… Hát felolvastam a verset, egy pici dráma, mély hallgatás, aztán azt mondja; - Te mondd, drága gyermekem, ez a Petőfi, ez cigány gyerek volt? Nem tudtam mit is válaszoljak, csak azt kérdeztem, hogy miért gondol erre. - Mert ilyen csak cigány gyerek lehet, hogy egész úton hazafelé azon töri a fejét, hogyha megérkezik az édesanyjához, mit mondjon majd először is neki, kedvest s szépet, és csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán. Hát ilyen szépet csak cigány gyerek tud mondani. Sok év telt el azóta, de ezt a történetet mindig elmesélem, amikor gyerekek között vagyok, és remélem, hogy az utánam jövő generáció: a gyerekeim, az unokáim, dédunokáim is mesélni fognak erről.
Most olvastam, hogy Klaus Mann, Thomas Mann fia a trianoni drámára emlékezve egy fergeteges előadást tartott. Csak nem eshet olyan messze az alma a fájától, hátha majd cseperedik a mi családunkban is valaki, aki továbbviszi a tüzet! |