Szeretjük mindazt, amire szükségünk van fizikai illetve lelki-szellemi létünk teljességéhez, boldogságához. Szeretjük a tavasz kirobbanó életerejét, a nyár adta szabadságérzetet, az ősz beérett terméseit, a tél mindent megtisztító fehérségét. Szeretjük az évszakokat, szeretjük a családunkat. Az anyai gondoskodást, az atyai biztonságot, a gyermeki ragaszkodást, a testvéri összetartást, a házasság életreszóló szövetségét. Szeretjük mindazt, ami szükséges számunkra, ami nélkül valami nagyon fontos hiányozna az életünkből. S amikor jelen van benne, az boldoggá tesz, és ebben a boldogságban tükröződik az iránta megélt szeretetünk.

A Lány, akiről a történet szól, rengeteg szeretetet adott és kapott, élete szinte egy egybefüggő szeretetfolyam volt. Fel-felbukkant a legváltozatosabb életterületeken, mindig éppen ott, ahol szükség volt rá, ahová ez a folyam sodorta. Hagyta, hogy vigye őt az ár, boldogan hagyatkozott rá. Hitte, hogy minden hívás a legtökéletesebb helyen és időben éri, s hogy élettervének fontos állomásai mindazok a szituációk, amelyek szerepeire őt kéri fel a sors.

Gyakran ápolt időseket; nem hivatásszerűen, nem is megélhetési kényszerből: szeretetből, s kíváncsiságból, hogy mi az, amit egy-egy emberi élet vége felé járva még adni szeretne valaki a másiknak, vagy kapni szeretne attól. Figyelte az apróságokat; volt, amikor csak egyetlen mondatnyi üzenetet akart még kimondani valaki, amelyet egy életen át némán hordozott magában. Volt, akinek nem volt többre szüksége a belső megbékéléshez, mint arra, hogy egyszer kapjon egy önzetlen kézből, szeretetből, s nem kötelességből – egy pohár bort, darab puha kenyeret és egy szál frissen neki sütött kolbászt. Minden új megbízatás egy titok volt, aminek lényegét meg kellett fejtenie.

A Néni, aki mellé ezúttal hívták, betegségének utolsó stádiumában volt. A fizikai kínokban parányivá aszalódott, s érezhetően egykor rettenthetetlen parancsnoki karaktere élei is szelídebbre csiszolódtak. Családtagjai álruhás szentekként vették őt körül türelmes gondoskodásukkal, nem inogva meg a szeretet bázisán a megjósolhatatlan megnyilvánulások viharai közt. A Néni, ha úgy adta kedve, makacsul összeszorította ajkait, nem vett magához táplálékot, nem adott ki hangot; ha fordult a hangulata, gyakran visszaköpte a kézbe, amit elfogadott belőle, bántó kritikák és idomítások kíséretében. De amikor úgy döntött, hogy szünetelteti tekintélyének ezen sajátos kifejezési formáit, elbűvölően művelt, bölcs, intelligens, magas kvalitású beszélgetőtársként fedte fel lénye elmélyült, igen értékes oldalát.

A Lány az első napon ezekből a jellemvonásokról még mit sem tudott. Éber figyelemmel igyekezett megismerni a Nénit, akivel sorsa egy időre egybe fog szövődni. Rutin és kísérletezés ötvözetével látta el minden szükségletét, s mire együttes erővel a dolgok végére értek, maradt egy kis idő délig, amit kint tölthetnek a szép tavaszi napsütésben, ismerkedéssel, beszélgetéssel. Így történt. A Néni mesélni kezdett a családról, s mindenféle általánosságokról, melyek együttesen képesek felskiccelni egy élethelyzet vázlatát. Nem járhatott még előbbre regélésében a tizenötödik mondatnál, amikor az általánosságokról hirtelen átugrasztotta a mesefonalat egy konkrétumra. Egy rokonát ért kisebb megkárosításra, amit a minap kellett megtapasztalnia.

- Gondolhatod, hogy kiktől! - szúrta a Lány szemeibe hirtelen a tekintetét, s ahogyan a nyomatékosság kedvéért suttogásba akarta áthajlítani hangját, az sziszegésbe ívelt át. - A BEVÁNDORLÓK! Minden rossz őmiattuk van! Tudod, ugye, hogy kikre gondolok? Bevándoroltak. Indiából. Hogy itt élősködjenek. Szaporodjanak és a mi vérünket szívva vigyék tovább a magukét, a mi verejtékünkből népesítsék be a mi országunkat az ő purdéikkal. Vissza kéne toloncolni őket! - A Lány hallgatott, szinte éle volt a csendnek, ami tekintetéből a beszélő szemébe vágott. A Néni hirtelen megrettent a várt visszhang elmaradásától, elbizonytalanodott, hogy érthető-e a gondolatmenete, s alátámasztotta a biztonság kedvéért az eddigieket: - A cigányokról beszélek! - aztán elhallgatott. Nyugtalanság szállt inaiba, hogy nem érkezett a reakció, amelyre számított. A Lány persze nem lepődött meg; csak átrágta magában, megforgatta fogai közt a szavakat, mielőtt hagyta volna ajkai közül kikerekedni a mondatot:

-Bennem is AZ A VÉR van. - A Néni arcán borzongás vonaglott át. Aztán erőt vett magán valamiképp, és félig maga elé mormolva igyekezett menteni a helyzetet:

- Nem azt mondom én, hogy nincsenek köztetek rendesek... - de elhallgatott, ahogyan megérezte, hogy e szavaknak már nincs érdemleges súlya a korábbiak érzelmi töltöttsége után.

A Lány aznap már csak a legszükségesebb szókra hagyatkozott. Gyorsan felismerte, mi itt az ő láthatatlan dolga, a láthatóba csomagolva, de nem tudta biztonsággal, hogy álljon hozzá. Érezte a felelősség súlyát, ami hirtelen egyetlen személyben őrá hárult: a Néninek nem szabad magával vinnie odaátra azt a gyűlöletet, amit egy egész nép iránt táplál. De hogy ki bírja oldani belőle, ahhoz maradnia kell! S megadnia a Néninek mindent, amire szüksége van, hogy érzelmei átbillenjenek a szeretet térfelére. S nem hétköznapi az az erő, ami ennek a szolgálatnak az alázatához kell. Várt... Talán az Élet bólintására, hogy „igen”, a sors most valóban ezt várja tőle el. Várt... A családra, amely lassankint elkezdett hazaszállingózni. Tudta, hogy a probléma, ami felszínre került, velük is konzultációt kíván.

- Hibáztam. - állt elébük este, minden dolga végeztével. - Nem tulajdonítottam meghatározó jelentőséget az előítéleteknek, amik működnek a világban, a mindennapi valóságban. Nem látszik rajtam félreérthetetlenül, ezért külön mondanom kellett volna, hogy cigány vagyok. Amikor kulcsot adtatok nekem a házatokhoz, s rám bíztátok az otthonotokat, a Mamátokat, minden értéketeket, abban a pillanaban előre kellett volna ezt bocsájtanom, hogy időben tudjátok, ha ez számotokra problémát jelenthet. Sajnálom, hogy előbb erre nem gondoltam, csak a Néni egy megnyilvánulása döbbentett rá erre ma engem...

A háziak, mint ha csak valami egyszerre gyermetegen bájos és magasrendűen nemes dolog történt volna, mintha csak egy megfejteni való rejtvény hullt volna az ölükbe, nem eresztették. Maradt. A Néninek napról-napra nagyobb szüksége lett rá. A Lány megérezte az óriási kontrasztot aközött, hogy míg ő önként vállalta fel e különlöges közösséget, s bármikor szabad útja van a kilépésre, addig a Nénit kiszolgáltatott állapota kényszerítette annak elfogadásába. Kezdte megszokni, hogy stabil szeretetet sugározva állja a fürkésző tekintetet, a szemekben aktívan dolgozó értelmet, ami meg akarja fejteni őt, felvállalását, s rajta keresztül még ki tudja mi mindent. Lassankint azt vette észre, hogy a Néni belsőleg elcsendesedik, tekintetét inkább csak nyugtatja rajta, meg-meg mártja, füröszti benne, ahogyan apró dolgai végzésében követi nyomon.

Egy hét elteltével, amint éppen azt nézte a Néni, hogy járatja körül szemeit a Lány a könyvei gazdag és szép gyűjteményén, váratlanul megszólalt:

- Szeretném, ha választanál közülük egyet, hogy mindig szeretettel emlékezz vissza róla rám.

A Lány szíve nagyobbat dobbant a gondolattól, hogy a Néni megszerette az ő szeretetét. Szüksége lett rá, olyannyira, hogy halála után is szeretné, ha az megmaradna. Lelke mélyéig meghatódva választotta ki az India című kötetet, és szelíden hozzáfűzte, mintegy visszakapcsolva különös ismeretségük szálát ismerkedésük első napjához:

- Én szeretnék ott élni.

A Néni mindentudóan elmosolyodott:

- De itt van rád szükség.

S a szükség egyre nőtt. A Lány sokat imádkozott magában a Néni mellett, annak kezét fogva, amikor a felső fájdalomküszöbről nem egyszer tudatzavarokba, vagy révületekbe, ijesztő félálmok rémképeibe sodródott át a beteg. Egyre több dolgot már csak tőle volt hajlandó elfogadni, s így egyre több időt töltött mellette. Megszokta a motyogó suttogást, amiből csak saját neve vehető ki, a kezeket, amelyek görcsösen kapaszkodnak az övébe,  megszokta az örökös szorongással való együttélést is, hogy egyre közelebbi a pillanat, amikor ez a szorítás végleg elernyed.

Egy kezelés, állapotjavulás, hanyatlás – még nyújtották ezt a visszafordíthatatlan folyamatot, de gátat nem vethettek neki. Amikor utoljára voltak együtt ebben a világban, a Lány meglátta a Néni tarkója felett lebegő halált. Nagy erőt véve magán megsimogatta ujjaival-tenyerével a verejtéktől csapzott gyér tincseket a hideg fejbőrön, sejtve, hogy a test keveset érez már ebből, inkább a lélek... A Néni rányitotta szemeit, olyan nagyra, mint soha korábban. Vagy talán csak amiatt a dimenzió miatt tűnt ekkorának, amely benne megnyílt, s végtelen, békés, meleg szeretetet sugárzott. Mintha fény folyt volna a tekintetéből, ami el sem akar apadni soha.

Semmit nem mondott még azon a napon, most először próbálkozott; többször nekiveselkedett, kinyitotta száját, hagyta becsukódni, újra nyitotta, meg-meg forgatta benne nyelvét, nedvesíteni igyekezett ajkait, s hatalmas lélegzetet véve egyvégtében kimondta a hozzá intézett utolsó szavát:

- ELISMERÉSEM.

A sikertől, hogy sikerült kimondani, elmosolyodott. Szép, arisztokratikus kezével megszorította a Lány kezét, az gyengéden betakarta őt. Tudta, hogy ez a szó nem személy szerint neki szólt. Hanem mindannak, amit ő képvisel. A népének...

Szeretjük mindazt, amire szükségünk van fizikai illetve lelki-szellemi létünk teljességéhez, boldogságához, ami nélkül valami nagyon fontos hiányozna az életünkből. Szeretjük a szép színeket és formákat, jó illatokat és ízeket, kellemes hangokat és érintéseket, szeretjük a felénk nyúló kezet és ölelő kart, az előttünk kinyíló ajtókat és szíveket, kitáruló életeket, amelyek magukba fogadnak minket. Mindenek előtt azt szeretjük, ha szeretnek minket; legnagyobb szükségünk arra van, hogy másoknak szüksége legyen ránk: embereknek, népeknek egyaránt, hisz ez a szeretet legnyilvánvalóbb jele. Vannak, nem is kevesen, akik fáradtak és elkínzottak a kudarcoktól, attól a kényszertől, hogy szüntelenül bizonyítaniuk kelljen: szükség van rájuk. Vannak, akiknek rettenetes erőfeszítések sorozata nem-megalkudni a szeretetlenséggel, szükségessé tenni magukat abban a világnagy folyamatban, amelyben a közöny, előítéletek, gyűlölet bilincseinek feloldása – szükséges. Mégis, akár személyekről, akár népekről, vagy más nagyobb közösségről van szó -, erővel-alázattal érdemes kicsomagolnunk minden sorsunkba belépő élethelyzetből azt az üzenetet, ami nekünk van címezve. Ha képesek vagyunk a fogadására, az közelebb visz annak tudatos megéléséhez, hogy világunk a szeretet szükségrendje.

***

Az írás teljes címe: Szeretet és szükség, avagy megtörni a fölösleges ember illetve nép rögeszméjét.

Grafika: Pató Selam: Meghasonlás