Meleg nyár eleji nap volt‚ szinte már kánikula‚ és csak néhány nap választott el a vakációtól. Nem volt már igazi tanítás‚ de ilyen csodálatos időben a gyerekeket különben sem lehetett volna bent tartani‚ kimentem hát velük játszani az udvarra. Még a bejárati ajtót is bezártam, ne legyen ki-be futkosás. Dél felé látom‚ hogy egy elfáradt, kimelegedett, látásból jól ismert roma férfi igyekszik kétkerekű kocsiját bevonszolni az utcai kapun.
– Látom, kint vagytok, viszem a vasat a gyűjtőbe – kiáltott felénk‚ amikor sikerült átjutnia az akadályokon. – Nagyon kifárattam – mondta a homlokát törölgetve‚ azzal leült a lépcsőre. A kezemben tartott labdát odadobtam a gyerekeknek‚ és elindultam feléje. – Adná nekem egy pohár vizet? – kérdezte szelíden‚ amikor kifújta magát, és én is közelebb értem. – Hát már miért ne adnék?! – mondtam kedélyesen‚ és már nyitottam is az ajtót. Pár pillanat múlva ott álltam a lépcső tetején‚ kezemben a pohár vízzel: – Tessék! – és nyújtottam feléje a poharat. – Hallod, te osztán nem vagy irigy – mondta elismerően‚ és egy húzásra megitta a vizet. – Miből gondolod, hogy nem vagyok irigy? – kérdeztem meglepődve‚ mert egyszerű ivóvízzel kapcsolatosan fölöttébb túlzónak tartottam egy ilyen kijelentést. – Csak nem a vízre gondolsz!? Szerintem ez természetes. – Hát idefigyejj, ez egyátajján nem természetes. Dógoztam egy parasztnak, hordtam ki a ganét. A gádzsi nem adott innom, a gádzsó meg olyan műanyagos glázsába, na, hogyan is mongyátok? – Műanyagflakonban. – Te meg kihozod az üvegpoharat! Lásd meg, össze is koszítottam a mocskos kezemmel. Ha beengedsz, innék még‚ és kimosom. Beengedtem, ivott, majd a mosdón lévő szappannal először megmosta a kezét, majd a poharat mosta el. – Ne mondd, hogy buta vagyok‚ és nem tudom‚ hogyan csinájjátok! – Dehogy mondom! Azt viszont állítom, hogy egy asszonynak is becsületére válna, ha ilyen szépen elmosna egy poharat, mint te. Megköszönte a vizet‚ fejébe nyomta a kalapot, aztán nekifeszült az öreg taligának‚ és a hatalmas ócskavas-rakományt kikormányozta a kapun. Már a vége felé járt a szünidő‚ és a „vízivást” réges-rég elfelejtettem. Éppen takarítottam. Rettenetes hőség volt megint‚ hát kinyitottam az ajtókat‚ hogy kicsit átjárja a szobákat a levegő. Éppen a lakás túlsó végében tettem-vettem‚ amikor egyszer csak kopogtatást hallok a bejárati ajtó felől. – Halló, van itthon valaki?! Nem ám aszt mongyák, hogy csak úgy bementem! Hé! – kiáltott be a küszöbről az én „szomjas” emberem. Amikor megpillantottam‚ még mindig az ajtóban toporgott. Jobb kezével gyorsan kalapot emelt‚ de balját a háta mögött tartotta. Izgatott‚ jelentőségteljes hangon szólalt meg: – Hoztam valamit. – Nekem? – kérdeztem meglepetésemben kicsit talán bárgyún. Nem véletlenül csodálkoztam a váratlan bejelentésen‚ úgy tudtam ugyanis‚ az ajándékozás‚ de még a köszöngetés szokása is ismeretlen a cigányoknál. Legalábbis eredetileg az volt. – Én még ilyet nem láttam. De nem is adnám másnak! – ingatta a fejét átszellemülten és kéjes mosollyal a cigányember. Még egy jó darabig így állt‚ és hol a nyelvét csattogtatta‚ hol meg a fejével körözött. Amikor aztán a hatásszünetet megfelelő terjedelműnek gondolta‚ nagy áhítattal elém tartott egy akkora gyönyörű piros almát, mint egy sárgadinnye. – Na, ilyet még én sem láttam, ez fantasztikus! – mondtam őszinte elismeréssel. – Hol lehet ilyen almához hozzájutni? – Sehol! – rázta meg a fejét. – Má régen kinéztem... Arra vártam, hogy jó legyen. Most meg felmásztam érte. Majd a beng vitt el, de aszt montam magamnak‚ akkor is leveszem! Hát itt van. – Még szerencse, hogy nem estél le! Hallod‚ ilyen ajándékot még sohase kaptam. – A Jóisten neked teremtette a jóságodé – szólt ájtatos hangon. – Tudod‚ a víz! – emelte meg a szemöldökét. Aztán hosszasan habozva‚ mint aki valamilyen nagy kísértés súlya alatt görnyed‚ de méltatlannak érzi magát elfojthatatlan vágyának kielégítésére‚ és ezért a lehető legillendőbb módon szeretne elohozakodni mélységesen illetlen óhajával‚ még sopánkodva hozzátette: – Csak egy kérésem van. – Mi lenne az? – kérdeztem megilletődött hangon. – Csak egy kicsit kóstójjam meg – mormolta alig hallhatóan‚ fejét lehajtva. – Megfelezzük – ajánlottam azonnal. – Aszt má nem! – vágta rá gondolkozás nélkül. – Csak egy kicsit. – Nagyon szépen köszönöm az almát – próbálkoztam a „parasztetikett” következetes betartásával‚ felbátorodva a cigányember új hagyományokat megalapozó gesztusán. – Te csak ne köszöngesd! – emelte fel a hangját hirtelen. – Hát már mért ne köszöngetném‚ amikor te is ilyen szépen megköszönted azt a pohár csapvizet! Köszönöm‚ és punktum! – hadartam én is emeltebb hangon‚ miközben egy szép nagy cikket kanyarítottam ki a fenséges gyümölcsből. – Hát akkó: szívesen! Vagy hogy is mongyátok – szólt belenyugodva‚ és tenyerén az almagerezddel óvatosan kifarolt az ajtónyílásból.
|