Mesekéregetők Nyomtatás
Írta: Kali Ágnes   
2011. július 12. kedd, 21:46
Az első nyári délutánok egyike, amikor az ember lánya szívesen sétál a parkban. Sétál, mert fűre lépni természetesen még mindig tilos, s séta közben meglepetés érheti. Két cigány kisfiú nézett már egy ideje. Néha súgtak egymásnak valamit, mosolyogtak, aztán közelebb jöttek. Gondoltam, majd kérnek egy kis pénzt vagy egy darabot a kiflimből. Megkér­deztem, hogy segíthetek-e. Erre a nagyobb fiú hevesen bólogatni kezdett, hogy igen, igen, segíthetek. Felé nyújtottam a kiflit, hogy törjön. Szánakozva rám nézett, és hátrarakta a kezét. Elröstelltem magam, de megkérdeztem, miben tudnék segíteni. Ekkor a fiúk arcán (nem lehettek többek tíznél) huncut mosoly futott át. "Mondj egy mesét. Mondj egy mesét, s elmegyünk. "
Megkérdeztem a nevüket, és mesélni kezdtem. Volt két bátor legény valaha, egy nap, apjuk megbetegedett...
"Hé, ezt a mesét ismerem. Ugye, a félig síró, félig nevető király volt az apa, ugye na?" – a kérdés zavarba ejtett, miért nem találtam ki valami eredetibbet, hiszen a két kislegény megérdemelné a külön mesét, de meg ám. Ők is így gondolhatták. Amikor meghallották, hogy apjuk a félig síró, félig nevető király, a vigyor még nagyobbra kerekedett arcukon, és a két bátor legény elindult velem, a mesélővel megkeresni az aranymadarat, akinek éneke oly szép, hogy gyógyír minden bajra. Éppen átértünk a vörös erdőn, mikor új útitárssal találkoztunk. Egy kisfiú gördült elénk korival és bukósisakkal, felajánlotta a segítséget, amire bizony szükség volt. Bár nem került utunkba hétfejű sárkány vagy ravasz róka (mondták, a kedves meséket szeretik), de voltak bizony csúnya boszorkányok, fiatalok, öregek, akik ronda és szánakozó tekintettel nézték végig madárkeresésünket a parkerdőben.

A történetbe mind nagyon beleéltük magunkat. Egyszer az egyik faágon megszólalt egy madárka. A gyerekek csodálkozva néztek a fa felé, utána rám. Egyikük suttogva kérdezte: "Ezt te is hallottad? Ez ugye az aranymadár? Ugye, ő az valóban?" Bólintottam, s hittem én is, hogy az aranymadár hangja szól. A fiúk nagyon boldogok lettek, hogy apjuk meggyógyult. Elégedetten néztek rám, és kézen fogva futottak ki a meséből, otthagyva engem a madárral, a gonosz boszorkákkal, a ronda és szánakozó tekintettel és a figyelmes gye­reksereggel, mely azzal a tudattal vigyázott ránk, hogy a mesék a gyerekekben élnek.