Nikodém Mikós nem hétköznapi ember. Ragaszkodik az elveihez és az érzelmei vezérlik. És ezek nemegyszer kerekednek fölül a racionalitáson. Miklós igazi költő, aki a „Vagyunk” - Otthontalan Művészek Egyesületének elismert és közkedvelt alakja. Az éjszakákat, ha megengedik neki, zajos, füstös kocsmákban vészeli át. Számos módon megpróbálta az életet, és az élet is számtalan módon próbára teszi őt mind a mai napig. Cinizmus és önirónia furcsa keveréke az élete, s mégis, görcsös gyökerekkel kapaszkodik a létbe.

Nikodém Miklós költőt megtalálni már önmagában is művészet. Néhány sikertelen megkeresés után saját maga jött el hozzám. Az éjszakát egy kocsmában aludta át. Majd elment egy korán nyitó büféhez, ahol jól ismerik őt, és ahol a takarításért fejébe megvendégelték egy kis reggelivel. Miközben kávéval kínálom, arra kérem, hogy meséljen az életéről, a kezdetektől máig.

Gödöllőn születtem 1954—ben. Jó régen volt már, akkoriban egy igen kis falucskában, Galgagyörkön laktunk. Majd háromévesen Békésbe, a Viharsarokba költöztünk, egy Okány nevű faluba. Innen már egészen határozott emlékeim vannak. Különleges csemete voltam: nagyon sokáig nem beszéltem, bár mindent értettem, amit beszéltek körülöttem, de nem voltam hajlandó megszólalni. Magamban gyakoroltam ugyan a sarokba befordulva, de az emberekhez nem szóltam. Aztán egyszer csak teljes mondatokban kezdtem el beszélni. Megleptem a szüleimet is, mert addig még azt sem mondtam ki, hogy „apa”, „anya”.

Mindenkinek leszakadt az álla, hogy ez hogyan lehetséges. Egyszerűen csak megszólaltam teljes kerek mondatokban. Az apám baptista lelkész volt. Előbb tudtam írni-olvasni, mint beszélni: négy évesen Gogolt olvastam. Minden áron be akartam bizonyítani, hogy hiába vagyok a legkisebb, érek annyit mint a két bátyám. Az apai nagyapám kovács volt, elég sok fizikai munkát csináltam gyerekkoromban, és persze sportoltam is az iskolában: tornáztam, lovagoltam, úsztam, jéghokiztam, kézilabdában és fociban pedig kapus voltam.

Már ekkoriban rendkívül érdekelt a világ, mentem felfedezni. Azért kaptam ki a legtöbbször odahaza, mert mindig leléptem otthonról. Volt olyan, hogy átmentem a szomszédhoz, egy erdészhez. Volt neki három gyönyörű kutyája: egy vizsla, egy komondor s egy erdélyi kopó. Azokkal játszottam egész nap. A szüleim majdnem megbolondultak, már a rendőrséggel is kerestettek, az egész falut felbolydították. Csak arra nem gondoltak éppen, hogy a szemközti szomszédnál vagyok. A szomszédainknak nem volt gyerekük, pedig az erdész felesége nagyon szerette őket. Sok ilyen apróságot megcsináltam, aminek az lett a vége, hogy az apám bezárta a kaput. Nem tudtam kiszökni.

Akkor fölmásztam a kerítésre, és onnan bámultam ki a világba. Nagyon szeretem a lovakat. Sokszor a mi utcánkban álltak meg a szekerek a piaci és vásár napokon. Mindig megkérdeztem, hogy a lovakat hogy hívják. Egy idő után nem csak a falu, de a környék lovainak is tudtam fejből a nevét.

Egyszer egy öreg, kunkori bajszú paraszt bácsika állt meg előttünk, és megkérdeztem, hogy: „bácsi kérem, hogy hívják a lovát?” Volt egy aranyos kiscsikója, aki oda volt kötve a nagyobbhoz. Mondja az öreg, hogy a nagyobbik ló csődör és a neve – Sári, és a kisebbik a Hóka, merthogy csillagos volt a homloka. Üzletet ajánlottam a bácsinak, merthogy nekem nagyon megtetszett és nagyon kellett volna a kiscsikó. Apám motorját elcserélem a kiscsikóra. Az öreg ráállt. Mint az őrült, robogtam be nagy boldogan: apa, jó üzletet csináltam – nem kell többet költeni benzinre. Majd én felnevelem a kiscsikót, és akkor azzal tudsz menni vidékre. Kijött az apám, megtárgyalták a dolgot. Nagyon elkeseredtem, mert nem jött össze a bolt.

A másik ilyen gyerekkori nagy keserűségem már Debrecenben ért. Karácsonyra nagyon szerettem volna egy tangóharmonikát. Látom ám, hogy a fenyőfa alatt van egy hatalmas doboz. Szentül meg voltam győződve róla, hogy az nem más, mint az én tangóharmonikám. Amikor kibontottam a dobozt, kiborult belőle egy ötvenliteres fazék. Hogy legyen miben főzni, ha jönnek a vendégek. Akkor a karácsonyi ajándékom egy jó nagy verés volt apámtól… Hiába volt ott nekem az amerikai rokonainktól ajándék: a vasútmodell, és az elemes daru.

Pedig ezek ritkaságszámba mentek akkoriban! De nem érdekelt semmi, nekem a tangóharmonika kellett volna! Az amerikai rokonainkkal később megszűnt a kapcsolattartásunk, mert a szüleim nem bírták kifizetni a vámokat – apám két-három havi fizetése elment akkoriban arra, hogy kifizesse. És akkor írt a rokonnak, hogy köszöni szépen, de inkább ne küldjön többet semmit, mert anyagilag tönkremegyünk. A rokon valami ruhaipar félében utazott. Sok ruhát is küldött nekem Amerikából.

Debrecen volt egy nagy szerelmem, egy szépen éneklő, csodálatos leányzó. Én már ötödikes általános iskolás voltam, és már karmesterkedtem, háromszáznegyven tagú zenekart és énekkart vezényeltem. Egyházzenei tanfolyamokra jártam. Merthogy egészen pici korom óta, mihelyst felértem a klaviatúrát, az volt a mániám, hogy én leszek a világ legjobb orgonistája. De apám azt szerette volna, ha a Jánoshalmai mezőgazdasági gimnáziumba megyek továbbtanulni. Én pedig azt mondtam, hogy nem nyaggatom magam vele négy évig, mert semmi értelmét nem láttam ennek. Akkor az apám azt mondta, hogyha ez nem tetszik, akkor elküld inasnak. Így lettem gépi forgácsoló inas. Esztergályozást, vésést, gyalulást, marást, köszörülést tanultam.

A templomban gyakoroltam az orgonán, de közben meg-megérintett a szerelem gyakorlati oldala is, mert bejártak a leányzók hallgatni az orgona próbáimat. Egyszer csak az egyik elkezdet sírni. Lementem. Huszonhét éves volt, én meg tizenhárom. Azért emlékezem erre ilyen pontosan, mert a következő hétvégén ment férjhez. És azért sírdogált, mert beleszeretett az orgonajátékomba. Hát úgy megvigasztaltam, hogy konkrétan az ágyban végződött. Akkoriban nagyon jól néztem ki: óriási kék szemem volt, hosszú és rengeteg volt a hajam, nem kis taknyos kölyöknek néztem ki. Lényeg az, hogy megtörtént, elvette azt, amit soha többé elvenni nem lehet tőlem.

Életem első költeményét tizenhárom évesen írtam le vasárnap délelőtt egy Istentiszteleten, miközben az apám prédikált. A kottatartón írtam meg, közben persze orgonálni is kellett. A vers címe az volt, hogy: „Megőrültem”.

Vagy nagyon megáldott, vagy megvert az Isten, mert innentől kezdve nagyon nagy lett a nemi étvágyam. Szeretem a nőket, és nem csak szemmel, hanem gyakorlatilag is. Abban az időben még nem voltak olyan nemi betegségek, mint manapság. Amennyire csak lehet, rajta vagyok a témán. Egyetlen egyszer kaptam régen lapostetűt. Azóta nagyon megnézem, hogy kinek az ágyába fekszem. Mostanában meg, hogyha arra kerül a sor, megkérem a hölgyet, hogy hozzon nekem papírt arról, hogy semmiféle baja nincsen. Volt egy élettársnőm, nem is olyan régen. Amikor vele is közöltem ezt, teljesen szétesett az arca. Én is elmentem vele a vizsgálatra, hogy ne kapjunk egymástól semmit se el. Manapság már vigyázni kell. Nem szeretnék semmiféle betegséget összeszedni!

Az apámnak már ezelőtt sem tetszett, hogy hosszú volt a hajam, hogy dohányoztam és kocsmáztam. Apám hívei beköptek, folyton. De az nem jutott volna az eszébe, hogy ezek a hívek vajon honnan tudják azt, hogy kocsmázom és dohányzom, hogyha nem járnak be? Mert a hívei ugyanúgy bent ülnek a kocsmában és súlyt emelgettek a pultnál, de azt feltétlenül szükséges volt beköpniük, hogy bent vagyok a haverokkal. Egyik alkalommal nagyon szomorú voltam, mert a barátnőm a tavaszi szünetben felutazott Pestre a szüleihez, én meg egyedül maradtam. Földig ért az orrom bánatomban. Pont akkor jött le az Egyházügyi Hivatal elnöke és az egyházi vezetőség valamilyen okból. És persze elmentek az Istentiszteletre.

Én meg nem voltam ott, mert éppen a lánytól köszöntem el. Amikor hazaértem, már ott zabált az egész tömeg a nappaliban. Az Egyházelnök elkezdte cseszegetni az életemet, hogy miért nem voltam a templomban és az Istentiszteleten. Mert ők milyen büszkék voltak arra, hogy majd én fogok orgonálni és már mindenkinek elújságolták. Nagyon berágtam erre, és megkérdeztem tőle, hogy kiprédikálta-e ma estére magát? Mondta, hogy igen. Most jól esik a vacsora? Igen. Na hát akkor, azzal tömje be a pofáját, engem meg hagyjon békén! Azzal bevonultam a szobámba. Amikor elmentek a vendégek, jött apám. És akkor elkezdtük egymás körbe-karikába kergetni: ő is fogott egy széket, meg én is. Aztán bejött anyám, hóna alá csapta apámat és kivitte, én meg felöltöztem és leléptem a nagyanyámékhoz.

Ekkor már tizenhat éves voltam. Az inas iskolát nem folytattam tovább. Elkezdtem melózni a téeszben. És elkezdtem levelezőn közgazdaságiba járni. Nagyon meglepődtem azon, amikor rájöttem, hogy milyen szép a matematika. Azelőtt úgy utáltam a matematikát és a fizikát, hogy a világból ki lehetett volna kergetni velük. Ott pedig volt egy olyan szuper matektanár, aki olyan élvezetesen, érdekesen és izgalmasan adott elő, hogy az valami csuda volt! Egyetlenegy óráját ki nem hagytam volna.

Nem tudtam nagyon belemélyedni a matematikába, mert hivatásos koncerténekes lettem. Abbahagytam a közgazdaságit, és elmentem a debreceni Kodály kórusba énekelni. Fizettek azért, hogy énekeljek. Kontrabasszus voltam – mindennek a legalja. A legmélyebb szólamokat énekeltem. Volt a kórusnak egy angol menedzsere, aki megmutatta nekem, hogy abban az időben én a világ harmadik legjobb énekese voltam. Létezett egy lista, amelyen  számon tartották az énekeseket az egész világon.

Amikor ide felvételiztem, akkor azt ígérte nekem a „savószemű”, a Gulyás György Liszt-díjas, érdemes művész, hogy öt éven belül kapok saját, tanácsi lakást. És egy bizonyos összegű fizetést, meg azt is, hogy járhatok zenei szakközépbe. Hát ebből az egészből semmi nem lett! Ő volt a debreceni békés-tarhosi iskola (1946-1954), a debreceni szakközépiskola alapítója és igazgatója, később pedig a debreceni zeneművészeti főiskola igazgatója.

A fizetésre nem panaszkodhatok, bár annyit nem kaptam, amennyit megígért. Viszont ahhoz képest, hogy a napi munkám három és negyed óra volt, elég jól kerestem. Ez alapján egy Sztahanovista élmunkás nem keresett annyit, mint én. És ehhez jöttek még a külföldi turnék, és akkor lehetett seftelni. Mert ez vele járt, ha az ember járta a külföldet. Elég szépen lehetett keresni. Mivel napi három órát kellett dolgoznom a kórusban, eljárhattam mellette maszekolni. Magánfuvarozó kisiparosoknál dolgoztam, zongorát is cipeltem, és műanyag fröccsöntőknél is vállaltam állást. Legtöbbször Olaszországban, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában és Spanyolországban turnéztunk, de bejártuk a világot Angliától a Fülöp-szigetekig. Itthon az egyik legemlékezetesebb turnénk a Zeneakadémián volt, amikor Leonard Bernstein Chichesteri zsoltárait énekeltük. Pont akkor volt az Arab-Izraeli konfliktus.

Nagy balhé lett belőle, politikai botrány. Mintha valami különös érzéke lett volna hozzá, sokszor beválasztott így az öreg, Isten nyugosztalja! Pedig ő a nyelvtudományok doktora is volt, és lefordította nekünk mindig az idegen dalokat, mert tudnunk kellett, miről énekelünk, hogyha éppen gyászdalt adunk elő, akkor ne érjen fülig a szánk. És megtanította nekünk rendesen azt is, hogy a kiejtésünk is tökéletes legyen. Ennek ellenére, például Spanyolországban, egy szakadár Baszk nótát énekeltetett velünk Toledóban. A tömeg megtámadta a katedrálist, ahol koncerteztünk. A rendőrségnek kellett bennünket megvédenie. Rendesen elpüfölték a népet a csendőrök. Hiába magyaráztuk itthon a turné előtt az öregnek, hogy ne énekeljük el ezt a nótát, nagyon nyakas természete volt, és ő bizony kötötte az ebet a karóhoz. Ez egy dallamos, szép nóta volt, csak hát éppen államellenes.

Voltak azért aranyos történeteink is. Volt egy kedves segéd karnagynőnk, aki Pestről jött Debrecenbe, hogy kalimpáljon nekünk. Farmotoros Ikarus busszal mentünk vidékre koncertezni. Megálltunk pihenni egy faluban. Az árokparton ki volt karózva egy kecske, hogy ott legeljen. Leszállt a nő a buszról, összecsapta a kezét: Jé, egy őzike! De miért van kikötözve? Egyszer télen lerohadt két falu között velünk a busz. Majd elfagytunk. Végül a TSZ.-ből hoztak egy traktort, azzal vontattak be minket a faluba.

Kissé megkésve, de az utolsó pillanatban behívtak katonának 1976 júniusában. Novemberben már nem vihettek volna el, mert hivatalosan túlkoros lettem volna. Abban az időben a cinegemadár, a Czinege Lajos vezérezredes volt a honvédelmi miniszter. És neki feltett szándéka volt, hogy belőlem a Néphadsereg Központi Művészegyüttesében énekest farag. Előtte azért – alapkiképzés gyanánt – még jól megfingattak Zalaegerszegen, és miért is ne Zalaegerszegre vigyenek Debrecenből, mert ugye az a legközelebbi város! Majd ezután fölrendeltek a Néphadsereg Központi Művészegyütteséhez. Itt elénekeltem nekik Fülöp király nagy áriáját. Meglehetősen megnyerte a zsűri és a karmester tetszését. Föl is vettek volna, de kijelentettem, hogy én abban a libaszarszínű egyenruhában nem fogom öt éven keresztül azt énekelni, hogy jöttek Grisáék és győztek!

Főleg pedig nem háromezer ötszáz forintért. Amikor eltávoztam a szobából, utánam jött karmester, és mondta, hogy tegyek próbát az Operaházban, mert ott is felvételik vannak. Átmentem, és ott is felvettek volna szívesen, de nem volt lehetséges, merthogy nem volt meg az akadémiai végzettségem! Erre az Operaház zenei vezetője elintézte nekem, hogy levelezőn elvégezhessem a Zeneakadémiát. Így iratkoztam be az akadémiára, amit aztán szépen, apránként el is végeztem. Még a hadseregnél voltam, de nem sokáig: betegségre való hivatkozással leszereltek. És pedig azt a betegséget találták nálam, hogy: „Felsőbbrendűségi tudat, agresszivitásra ingerlékeny, erősen felfokozott idegállapotban nem beszámítható”. Így sikerült megszabadulnom a hadseregtől.

Ekkoriban már javában írogattam. Áldom az eszem, hogy elraktam a verseimet. A legtöbbjét a fejembe, de sok elszállt egyébként, amit le kellett volna írjak, és úgy elraknom. Sokat le is írtam, de édesanyám a kézirataimmal gyújtott be. Már nagyon-nagyon öreg és súlyos beteg volt, és amnéziában is szenvedett. Három évvel ezelőtt halt meg. Az utolsó éveiben rengeteg zavaros tette volt. A telkünk keresztül ment a hegyen. Éppen szüretelni voltam nála, leültem közben egy kis cigarettaszünetre. Anyám a hátam mögé osont, kikapta a kezemből az égő cigarettát, és elnyomta a csuklómon. Teljesen szétégette benne az egyik eret. Ezután berohant a házba. Aztán kijött, a kezében egy húszezressel, és azt mondta: Fiam, menj le a kocsmába, vegyél magadnak cigit, igyál valamit, csak ne nagyon rúgj be, és gyere haza!

Kényszerképzetei voltak. Hogy atomháború lesz, és jön a világvége. Elkezdte telehordani az éléskamrát ötliteres, vízzel töltött műanyag flakonokkal. Hogyha majd leesik az atombomba, akkor legyen mit inni. Egyik hajnalban, amikor végre nyugodtan elrendezhettem a kézirataimat, óriási nagy csörömpölést és zuhanást hallottam. Hát úgy megrakta a polcokat vízzel, hogy összerogyott a polcrendszer a spájzban. Nem csak a vizek szakadtak le, hanem a befőzött lekvár, az eltett savanyúságok és befőttek – minden! Úszott a padló a szörpökben és a lekvárokban, folyt kifele az egész az ajtórése alatt. Szenteste éjszakáján meg arra ébredtem, hogy egy hatalmas konyhakéssel áll fölöttem. Elkaptam a kezét, kivettem belőle a kést, aztán elindultam az éjszakába.

Az első filmes emlékem Ranódy Lászlóhoz kötődik, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a mi kórusunk énekeljen alá az Árvácska című filmnek. Ez a film már a második változata volt, mert az eredetit már 1939-ben elkészítette. Gyönyörű zenét írt a filmhez Petrovics Emil. Éppen Olaszországi turnéból jöttünk haza, december utolsó napjaiban. És az a probléma adódott, hogy január elsején kellett fölutaznunk Debrecenből Budapestre. Éppen csak egyszer tudtunk átfutni a film zenéjén, és reggel, a hat húszas vonattal már utaztunk is. Másodikán reggel pedig átmentünk a Lumumba utca, ma Róna utcába. Akkor még ott teljesen megvolt a filmgyár.

Annak a szinkronstúdiójában délelőtt tíztől délután háromig megcsináltuk a teljes aláéneklést. Nagy élmény volt, mert a főszereplő, a kis Czinkóczi Zsuzsika is ott bóklászott közöttünk a folyosón. Ha engem kérdezel, bizony elmondom, hogy a film van olyan jó, hogy megkapta volna az Oscar jelölést! De akkoriban, a két világrendszer közötti politikai, katonai ellentét és feszültség nem engedte meg, hogy jelöljék a filmet. Pedig ez lehetett volna az első Oscarunk!

Kapcsolatban maradtam a filmmel, mert később kiderült rólam, hogy nagy, iskolai sport múltam is van, és kaszkadőrködni is tudok. Alkalmaztak statisztának, mellékszereplőnek és segédszínésznek is más filmekben. Kaszkadőrként viszont sokkal több pénzt kerestem, mint segédszínészként.

Egy epizód miatt emlékezetes számomra a Devictus vincit című tévéjáték, amelyet Mihályfy Sándor rendezett, és amely Mindszenty bíboros megkínzattatásáról szól. Én meg képzeld, Ávóst alakítottam benne, meg börtönőrt! Jordán Tamás játszotta Mindszenty Józsefet. És kellett őt püfölnöm és vallatnom a gumibottal. Azt mondja nekem a „Tami”, a Jordán Tamás, hogy egyszer egy rendeset üssek már a talpára, hogy érezze, milyen is az. Ó, mondtam neki, te kuka vagy! Ki fogod rúgni tőle a műfogamat! Azt mondja nekem erre – Nem, egyet kibírok! Na legyen. Nem a filmben használt kamu gumibottal, hanem egy rendes gumibottal, csuklóból pöccintettem neki oda.

Nem nagyot, csak így lazán. Akkorát ugrott a priccsről! Rögtön mindenféle baja lett neki. Amikor már „szarrá vertük” a filmbeli szerepünk szerint, kellett őt hurcolnunk a vallatószobából a cellába. Egy rúdban megakadt a vasorrú kohászbakancsa, amit viselt. Mi meg jól megrántottuk. És amilyen a szerencsém, a kiszabaduló bakancsa pont a két héttel azelőtt műtött lábamat rúgta meg! De azért csak elvonszoltuk. Utána leültem az udvaron, és mondtam mindenféle szépeket az Ég felé.

Sokáig dolgoztam így, sok filmben benne voltam, de az Árvácskán kívül, ahol csak háttérénekes voltam, egytől-egyig jelentéktelenek, és egyik sem emlékezetes a számomra. Utoljára magyar filmben, a könnyen fogyasztható, mondanivaló nélküli Csinibabában szerepeltem, amit Tímár Péter rendezett. Egy pesti vagányt alakítottam benne. Egy hétig jártam ki a forgatásra az Orczi kert halastavához. Annak a partján buliztunk és táncoltunk. A vágásnál sok jelenetet kidobtak, úgyhogy legfeljebb másfél percig látszom a filmvásznon. De ennek ellenére sokan kiszúrtak, észrevették, hogy az én vagyok.

Sokkal szívesebben játszottam külföldi – amerikai, svéd – filmekben. Ami nagy pénzt hozott nekem, az az Alfred Nobel életéről szóló svéd film volt. Csodálatos volt! Abban a filmben hat szerepet játszottam végig. A Nobelról szóló filmben egyszer titkosrendőrt kellett játszanom. A svédek nagyon adtak arra, hogy miden díszlet eredeti legyen. Még a vurlicert is a múzeumból hozatták ki. Hatszázezer svéd korona volt a biztosítási díja! Én pedig kellékként kaptam egy egy méter hetvenöt centi magas botot, aminek a tetején volt egy nagy elefántcsont gomb. A bot felső harmadát ólommal öntötték ki. Az akkori rendőrök azzal dolgoztak. És ha valakit bóbitán vágtak vele, az többé nem kért kenyeret! Csodálkozott is a srác, aki a kelléket ledobta nekem, hogy nem rántott el semerre sem a bot súlya.

Onnantól kezdve előre köszöntek mindaddig, amíg itt voltak. Két hétig csak ruhát próbálni és öltözködni jártam ki a Lumumba utcai filmgyárba. Rögtön meg lehetett látni a különbséget a magyar szakszervezet meg a svéd szakszervezet között, hogy mit engednek meg, és mit nem! De az amerikaiak is ilyenek voltak. Nálunk rendezte meg a Metrogoldvin Mayer akkori tulajdonosa a Kurázsi mama musical változatát, amit Fóton forgattunk.

Ebben a musicalben kaszkadőrködtem és játszottam is. Egyszer előfordult ezen a forgatáson, hogy a munkaidőből már csak öt perc volt hátra, de a rendező fel akart venni újra még egy snittet. És akkor megkérdezett bennünket, hogy hajlandók vagyunk-e még egyszer felvenni az egészet? Mert ha mi nem egyezünk bele, akkor őt úgy seggbe rúgja a szakszervezet, hogy még talán a saját filmgyárát is eladhatja. De meg is fizetett bennünket rendesen!

A debreceni a Kodály kórusban énekeltem egészen addig, amíg össze nem vesztem Gulyás Györggyel, a karmesterünkkel. Hirtelen haragú ember vagyok – akkor és ott azonnali hatállyal fölmondtam! Még ki se léptem a kórus székházából, már várt rám egy elfüggönyözött fekete Volga gépkocsi. Bevitt a pártházba, ahol aztán nekem esett a párttitkár, hogy mégis, hogyan képzelem én ezt? Én pedig szépen elmagyaráztam neki, hogyan képzelem. Kénytelen volt megérteni, mert nem sokkal később hívott a debreceni Csokonai Színház, hogy menjek hozzájuk énekelni.

Akkoriban már írogattam szorgalmasan. Java része megmaradt, de sok elveszett. Sokszor úgy aludtam, hogy az éjjeli szekrényemen ott volt a toll és a papír. De sokszor vagy az álom nyomott el, vagy a lustaság. Sok írásom ezért elmaradt, vagy meg sem tudott születni. A mai napig is vagyok úgy, hogy halogatom az írást. Úgy vagyok vele, hogy majd csak az eszemben lesz. De aztán elmegy, elszáll, mint a röppentyűs kismadár.

Az egyik olaszországi turnénk után, éppen Szenteste délelőttjén történt. Házat béreltem Debrecenben, a Nagyerdőn, az úgynevezett „úri”, értelmiségi negyedben. Egy társasháznak a legfelső szintjén volt a lakásom. Teljesen meg voltam döbbenve, mert a tapéta tenyérnyi területeken hámlott le a falakról, a parketta meg olyan volt, akár a viharos Balaton! Szerencsétlenségemre, a tetőtér egyik ablaka nyitva volt, én marha, kimásztam rajta szemüveg nélkül! De azt azért még így is jól láttam, hogy a bitumenezett tetőn hajszálrepedések futnak végig a fal szélénél. Odamentem, megnyomtam kissé a lábammal. Hát rögtön megtaláltam a hibát, mert a tető velem együtt lekéredzkedett! Pont a második emelet ablaka előtt zúgtam lefelé, és látom ám, hogy a család odabent díszíti a karácsonyfát.

Az apa éppen a csúcsdíszt illesztette föl a fa tetejére. Balról állt a felesége meg a lánya, jobbról meg a fia. És mindegyik mered az ablakra, ahogy éppen húzok lefelé. Magamban röhögtem rajtuk, hogy most vajon mondja-e neki az apa, hogy menyből az angyal. Tizenhat méter magasból talppal csapódtam a betonra. Marha nagyot pattantam, a természetes rugózás visszavágott, mint valami rongylabdát. A felsőtestem rácsapódott a combomra, hátraestem a gerincemre, és úgy dőltem el, mint egy molnárzsák. Az volt a mázlim, hogy Olaszországban csináltattam egy western csizmát, és pont az volt rajtam. Kijöttek a mentők és bevittek a kórházba. Levágták rólam a ruhát és a csizmát. Meg akartam menteni a csizmát, de a műtétet végző orvos azt mondta nekem, hogy hagyja művészúr, arra már többet nem lesz szüksége. Amiben igaza is lett, mert negyvenkettes volt a lábam, a baleset után pedig negyvenhatos lett. Fél év után megtanultam újra járni. Azóta tizenháromszor műtötték meg a lábamat.

Szóval, amikor elhagytam a kórust, szorgalmasan jártam a debreceni színház próbáira. Nézem a próba-táblát – soha nem vagyok kiírva! De hiába jártam be szorgalmasan a próbákra, soha sem írták ki a nevemet a próba táblára, hogy valamit kellene tennem. A színház büféjében leitattam a párttitkárt és megkérdeztem tőle, hogy most akkor járjak ide próbálni, vagy ne járjak ide? Erre ő bevallotta nekem, hogy inkább ne is menjek be a színházba, majd kipostázzák a lakásomra a fizetést. Ugyanis ez volt a párt határozata arra, hogy felmondtam a Kodály kórusnál, és nem voltam hajlandó visszamondani a felmondást. Így büntettek meg. Nahát ezt nem bírtam sokáig. Leszerződtem Pécsre. Oda már régebben is hívtak. Ott lejátszottam egy évadot. Aztán kihagytam kettőt.

Akkor sok mindent csináltam, pincérkedtem, voltam áruházi eladó is. De aztán már nagyon hiányzott a színpad. Leszerződtem Győrbe. Jövök visszafelé, és nagy boldogságomban megfogadtam hogy többet nem iszom. Csak még betérek pár utolsó nyeletre Esztergomban, egy kocsmába. Kifelé jövet megbotlottam az utolsó lépcsőfokban. A kocsma ajtaja pont az útra nézett, és akkoriban még nem volt ott korlát a járdaszegély és az úttest között. A járd pedig nagyon keskeny volt. Elterültem az úttesten, és valami őrült közeledett legalább százzal egy gépkocsival. Reflex szerűen rádobtam magamat a kocsi tetejére.

A kocsi megállás nélkül továbbsuhant, én meg nagy mérgemben, hogy majdnem kinyuvasztottak, visszamentem meginni még valamit. A gépkocsis mutatványomat látta hét leányzó, akik éppen a Dunakanyarban voltak nyaralni. És mit ad Isten, Esztergom szélén ott találtam mind a hetet, amint éppen stoppoltak. Mondtam nekik, hogy hét ember nem fér be az autókba, kettesével kellene próbálkozniuk. Az egyik lány velem jött. Ő lett később a feleségem. A győri szerződést visszamondtam, mert a lánnyal nagyon komoly terveink voltak.

Az esküvő után megint elkezdett nagyon hiányozni a színpad. A Kecskeméti Katona József színház abban az időben élte a Jancsó Miklós-Hernádi Gyula korszakát. A két direktor éppen jókor hívott meg a színházba játszani. Mire leértem, betelt a státusz. Merthogy húztam-halasztottam az időt, mint általában a lusta emberek. Nagy morcosan leszerződtem Szegedre. Szegeden velem dolgozott a nejem is, mint kellékes. Az évad végére megszületett a fiunk. Akkor a feleségem kijelentette, hogy ő nem szereti a síkságot, vissza akar menni Miskolcra, a hegyei közé. Imádtam a feleségemet és a gyermekemet: átszerződtem Miskolcra – negyed pénzért. Pedig Szegeden nagyon marasztaltak. Nem lett volna nekünk rossz ott maradni, mert
Szeged mégiscsak egyetemváros. És a színház három szoba összkomfortos lakást adott úgy, hogy nem kellett fizetnünk érte semmit, csak három esztendőre alá kellett írnom a színházhoz. De a feleségem hajthatatlan volt.

A harmadik hónapja játszottam Miskolcon, amikor az egyik szabadnapomon váratlanul hazamentem. Éppen nagy dínom-dánom volt, mert valamelyik rokonunknak volt a név vagy a születésnapja. Mulattunk hajnalig. Hajnalban nem bírtam rendesen elaludni, fél négykor kimentem dohányozni az előszobába. Volt nekünk egy kis kosárkánk ott, abban tartottuk a napi postát. Amikor hazajöttem, nem volt benne semmi. Nézem – Ózdi Járási Bíróság. A pofám majdnem leszakadt. Vajon mi a fenét akarhatnak ezek tőlem? Kinyitom, hát az áll benne, hogy válási békítő tárgyalásra kell menjek. Legyek olyan kedves, és aznap délelőttre fáradjak be.

A feleségem a válópert a „Zöldszemű Szörny” – a féltékenység miatt adta be. Elöntött a pulykaméreg, és az anyósom házi készítésű pálinkájából megittam vagy másfél litert. Hiába mondta nekem az anyós, hogy ezt ne tegyem, mert a bíróságra kell mennünk a lányával. Addigra a feleségem szépen kirittyentette magát, és nyújtotta a kezét, hogy elvegye tőlem a kocsi kulcsát. Mondtam neki: majd ha veszel magadnak gépkocsid, azt úgy töröd össze, ahogy akarod! Ezt én fogom összetörni. Tizennyolc perc alatt az ózdi bíróságra értünk Miskolcról. Az asszony közben a hátsó ülésen folyamatosan nyikorgott. Szerette volna, ha nem verjük nagydobra a válásunkat. Bementünk a bíróságra, hát a fél város ott volt valamiféle tyúkperből kifolyólag!

A nevünket persze kirakták annak a szobának a táblájára, ahová berendeltek bennünket. Bementünk egy nagyon kicsi szobába. Mondtam a bírónőnek, hogy én most erre nem nagyon érek rá, és idegileg sem vagyok olyan állapotban. Ha végeznek másfél óra alatt, addigra visszaérek. Meg sem vártam, mit mond a bírónő, átmentem a szemközt lévő presszóba. Ott bezavartam még két sört, kétszer két decivel. Visszamentem. Akkor láttam a feleségemet életében másodjára sírni. Kérdezem, végeztek-e már, mert akkor mehetnénk. A mindenkori jövedelmem egy részét ítélte oda a most már csak volt feleségemnek, és kaptam láthatási jogot is. Mondtam a bírónőnek, hogy ebből ugyan nem lesz probléma, mert imádom a feleségemet és a gyerekemet, és a pénzt eddig is hazaadtam. De nekem most mennem kellene, mert nemsokára kezdődik a próbám. Így váltunk el. Ezután kezdtem el igazából súlyt emelgetni a kocsmapultoknál.

Az egyik előadás után úgy berúgtam, hogy összeestem az utcán, és az addiktológián tértem magamhoz. Kiléptem a Miskolci Színházból. A színház nagyon rendesen kifizetett. Utána mindenféle melókat végeztem, voltam szállodai portás, áruházi eladó is. Még egyszer megpróbáltam visszailleszkedni a színjátszásba: leszerződtem a kecskeméti Katona József színházba. Ez volt z utolsó színházi évadom.

Ezután már csak építkezéseken dolgoztam fizikai munkásként. Ezek fekete munkák voltak, és nagyon sokáig csináltam. Sikerült olyan megoldást találnom, hogy még egy állást vállalhattam. Huszonnégy órát portásként dolgoztam egy szállodában, negyvennyolc órát pedig építkezéseken dolgoztam. Ezt az életet egészen addig éltem, amíg el nem romlott a lábam. Már eddig is nagyon rossz állapotban volt, erre elszakadt az egyik ínszalag a bokámban. Volt még öt praktikus, vagyis gyenge lefolyású szívinfarktusom is, és három gyomorfekélyem. A harmadik gyomorfekélyemnél alaposan elbabrálták a műtétemet. Akkor már a Máltai Szeretetszolgálat vonatán laktam, a Vágány utcában vérzett be a gyomrom. Pont vele szemben van a Szabolcs utcai kórház.

Már csak azért sem odavittek! Egy szaros, rugózás nélküli kis Toyota mentővel kirázkódtattak Csepelig. Úgyhogy mire odaértünk, mindenhol dőlt belőlem a vér! A műtét közben eltörték a szegycsontomat, és az a balfék, aki a műtétet végezte, még a rekeszizmomat is kettévágta! Utána varrta össze. Feljelentettem őket. Akkora balhé lett ebből az ügyből, hogy bezárták a csepeli kórházat. Azóta csak elfekvőként működik. Nagyon körülményesen és nehezen épültem föl úgy ahogy.  Mostanában már a mély vénás trombózissal és a fekéllyel nyavalygok, és ehhez jön még a cukorbetegségem, ami miatt a lábfekélyem nagyon nehezen gyógyul. Úgyhogy most szinte tökéletesnek érzem magam!