Cikkajánló: Az elmúlt években a cigányság helyzete vált hazánk legégetőbb társadalmi problémájává. Ez a helyzet nem egyik pillanatról a másikra keletkezett. A magyar társadalom évtizedes lejtmenete azonban rendkívüli erővel élezte ki ezt a kérdést, melyhez a viszonyunk mára önsorsrontó stratégiává vált. A Népszabadság alább idézett írása ezért azt a célt tűzte maga elé, hogy körvonalazza, milyen megközelítésmódra lenne szükség, hogy a társadalom a siker reményében láthasson hozzá ennek a rettenetesen összetett feladatnak a megoldásához.

"Számítunk a bírálatra és hallani véljük a szokásos ellenvetéseket: „érzékenykedő” értelmiségiek vagytok, laknátok csak ti „ezek” közelében, vagy „rózsadombi szociológusok”, mit tudjátok ti, mi zajlik a valóságban. Nos, mindhárman közgazdaságipénzügyi háttérrel rendelkezünk, ami biztosíthatja, hogy megközelítésünk kellően racionális legyen. Ám azt is gondoljuk, hogy a strukturált gondolkodás nem elég; a cigányság helyzetével nem lehet empátia és erkölcsi alapú felháborodás nélkül foglalkozni. És természetesen szükség van gyakorlati tapasztalatra is.

Azt hisszük, rendelkezünk ilyenekkel. Egyikünk (Molnár) a Józsefvárosban él, régóta foglalkozik szociális rehabilitáció val. Másikunk (Ujlaky), több mint tíz éve foglalkozik az iskolai szegregáció kérdéseivel. És végül a harmadik szerző (Felcsuti) a kísérleti Kiútprogram egyik kezdeményezője.

Abból indulunk ki,hogy a cigányság helyzete és a roma–nem roma együttélés egyszerre polgárjogi, etnikai, szociális és pragmatikusan haszonelvű kérdés. Ez utóbbi alatt azt értjük, hogy az előrelépés közvetlen társadalmi és gazdasági előnyökkel járna az ország egésze számára. A magyar társadalom valójában saját magának teszi a legnagyobb szívességet, ha képes lesz eredményt elérni e téren.

Ám a várható haszon nem lehet elégséges motiváció; egy civilizált társadalom erkölcsi értelemben magát alacsonyítja le, ha elfogadja, hogy polgárainak egy része olyan fizikai, anyagi és szellemi deprivációban éljen, amilyenben a hazai cigányság nagyobb része él évtizedek óta. Sok baloldali és liberális politikusnak üzenjük: a jogok puszta deklarálása nem elég, sőt még az esélyegyenlőség sem; az embereket olyan helyzetbe kell hozni, hogy képesek legyenek élni jogaikkal és a számukra biztosított lehetőségekkel.

Egy analógia

Minden hasonlat sántít, ám vannak analógiák, amikre érdemes felfigyelni. A Nobel-díjas Akerlof és szerzőtársa Shiller könyvükben az amerikai fekete kisebbség helyzetével foglalkozva bemutatják azokat az óriási eredményeket, amelyeket az Egyesült Államok, mérhetetlen anyagi erejét mozgósítva és a politikai elit alapvető konszenzusára támaszkodva, az elmúlt ötven évben elért. Ám felsorolják azokat az életszínvonallal, illetve a bűnözéssel, kábítószer-használattal és más devianciákkal kapcsolatos statisztikákat is, amelyek azt bizonyítják, hogy a fekete kisebbség problémája továbbra is a Nagy Amerikai Dilemma, ahogy ők nevezik.

Mondanivalónk szempontjából legfontosabb megállapításukat idézzük: „Láthatjuk, hogy az afro-amerikaiaknak van olyan problémájuk, ami a fehér amerikaiaknak nincs. Egy olyan világban kell dolgozniuk, amely rossz lapot osztott nekik... Ráadásul ezzel a rossz lappal egy olyan világban kell játszaniuk, amely lélektani értelemben ellenük van. A kártyaosztó csalt. Extra ... erőfeszítést igényel, hogy egy olyan világban találjuk meg a helyünket, amelyet nem tartunk erkölcsösnek és méltányosnak.” És, teszik hozzá, akinek nem sikerül a helyét megtalálnia, annak az indulatai nem ritkán robbannak.

A társadalom mi és őkre oszlik. „A mit szeretjük, az ők iránt ellenérzésünk van.”Mind a két félnek megvannak a maga történetei magáról és az őt körülvevő világról. Ezek a történetek egyszerre védenek, magyarázattal szolgálnak, de túszként fogva is tartanak, mert a kétféle történet között szinte egyáltalán nincs átjárás.

A mi történeteink

A gyermekek joggal élik meg súlyos problémaként, ha társaik csúfolják őket az iskolában, és hajlamosak későbbi lelki problémákat is ilyen élményekre visszavezetni. A cigány gyerekek jelentős részének alapélménye a gyakran durva csúfolás. Szinte mindegyiküknek van erről története, amit egész életében tüskeként hordoz magában. Az ilyen történetek aztán tovább bővülnek, rendszerré alakulnak. Ha látszik, hogy cigány vagyok, nem kapok munkát, az utcán a szembejövők átmennek a túloldalra, a rendőr a cigányokat sokkal többször igazoltatja és durvábban beszél velük, a hivatalban packáznak velünk, nem vesznek emberszámba. Sokuknak aztán meggyőződésévé válik, hogy a gádzsók azt akarják: a cigányok örök nyomorban éljenek és ezen nem is lehet változtatni. Ezt a meggyőződést felerősíti a megalázások folytán kialakuló kisebbrendűségi érzés. Életstratégiájukat is ennek megfelelően alakítják ki.

A nem cigányok egy részének is megvannak a maguk cigány történetei. Ezek jelentős része előítélet, de sok a valódi történet is: Mentem az iskolába, jött egy csapat cigányfiú és megvert. A szomszédban lakó cigány család folyton ordít, bőgeti a zenét, nem lehet pihenni tőlük. Koszosak, elszórják a szemetet. Hiába termesztek bármit a kertben, jönnek a cigányok és még félig éretten ellopják. Ezeket a sérelmeket sem lehet – valamiféle rosszul értelmezett politikai korrektség jegyében – bagatellizálni.

A kétféle tapasztalatot nem érdemes hasonlítgatni sem; nemcsak a nyomorgó és megalázott cigányoknak, hanem azoknak az élete is együttérzésre méltó, akik romák által elkövetett atrocitásoknak vannak kitéve. Ám, ahogy az egyenlőtlen viszonyokban lenni szokott, a kisebbségben élő cigányságot az előítéletek sokkal súlyosabban érintik, mint a többségi társadalmat. Akerlof és Shiller arra figyelmeztet, hogy e lélektani mozzanatok figyelembevétele és kezelése elengedhetetlen része kell, hogy legyen bármilyen integrációs stratégiának.

Az értelmes beszédről

Érdemi előrelépés nem lehetséges anélkül, hogy ezeket a történeteket megbeszéljük, feldolgozzuk és közösen megtaláljuk köztük az érintkezési pontokat. Ebben kiemelten fontos a nyilvánosság szereplői által választott beszédmód.

Szűk értelmiségi közeget leszámítva, a cigányságról való közbeszéd fő megközelítésmódja ugyanis a felelős keresése: ki a hibás? Sőt, kik a hibásak: a cigányok vagy a magyarok? Két tipikus megközelítést említünk: az egész azért van, mert a cigányok lusták, nem akarnak dolgozni; vagy azért mert a magyarok raszszisták. Mindenki szereti megmondani, hogy mit kéne a másiknak tennie a változás érdekében. Bár, hogy a dolog bonyolultabb legyen, hallottuk már az első véleményt cigánytól és a másodikat nem cigánytól is.

Ehelyett problémamegoldó beszédmódra volna szükség. Azt a kérdést kell mindig feltennünk, hogy mit tehetünk mi annak érdekében, hogy a helyzet javuljon. Ennek előfeltétele a nem finomkodó, a közvélemény számára is érthető, ugyanakkor nagyon pontos beszéd. Ebben sajnos nagy hiányt tapasztalunk.

Állításunkat egy, a baloldalról (mert nekünk ez fáj jobban) érkező politikai megnyilvánulással szeretnénk alátámasztani. A közelmúltban Mesterházy Attila, az MSZP elnöke a Stop.hu szerint a következőket mondta: szerinte [mármint Mesterházy szerint] az államnak kötelessége fellépni minden normaszegéssel szemben, eddig „megbillent az egyensúly a kisebbség és a többség érdekeinek figyelembevétele között. ... A cigányság problémáját nem szabad csak jogvédelmi szempontból megközelíteni.” Tipikus példája ez annak, hogyan lehet a problémát a megoldására irányuló gondolkodás helyett súlyosbítani. Ez a kijelentés azt üzeni ugyanis, hogy a többség és a kisebbség érdekei nem közösek, csak egymás rovására érvényesíthetők.

De többről is van szó! Az állam e szerint eddig nem lépett fel minden normaszegéssel szemben. Kiről szól ez a mondat? A cigányokról? Vagy a Jobbikról? És ha a cigányság problémáját nem szabad csak jogvédelmi szempontból megközelíteni, akkor milyenből kellene még? Rendészetiből? Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy szándékolt a kétértelműség, a cigányellenes közvéleményre hangolt finom demagógia. Abszurdnak tartjuk azt is, hogy a magát baloldalinak gondoló párt, nemhogy nem áll az élére a polgárjogi mozgalmaknak, hanem még finoman el is határolja magát tőlük."  (...)


(Forrás: Népszabadsag Online / Felcsuti Péter, Molnár György, Ujlaky András)