Kevés igazán meghatározó eseményről tudósít minket a történelem. Vannak azonban az idő síkján olyan pontok, melyek egyszerűen lezárják a visszautat s elágazásokat eredményeznek, melyek aztán a lineáris fejlődés mérföldköveivé válnak. Valaha valószínűleg ebbe a kategóriába fogják sorolni negatív előjellel a holocaustot is, mint az első kísérletet arra, hogy az ember az embert egy tetszőleges szelekció alapján, nagyüzemi módszerekkel kiirtsa és feldolgozza.

Míg az állatvédők vehemens támadásokat indítanak az állatok ugyanilyen módon történő legyilkolása ellen, addig úgy látszik, a dolog emberi vonatkozásáról ötven év távlatából, hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Pedig egyre kevesebben élnek már közöttünk olyanok, akik akarva-akaratlanul de részesei, tanúi vagy szenvedő alanyai voltak az eseményeknek. Kellő alázattal kell e kevesek felé fordulnunk, mint egy kísérteties, letűnt birodalom. Atlantisz mozaikjai felé. Ilyen mozaikokra leltem én is, melyeket most szeretnék kiállítani, megadva a lehetőséget arra, hogy ki-ki korrigálhassa, gazdagíthassa saját ismereteit.

,,Abban az időben a cigányokat ugyanúgy gyűlölték, mint a zsidókat.” Összegzi véleményét Lakatos Ilona, nyugdíjas miskolci asszony. “Sehol sem kaptunk munkát, ugyanúgy, ahogy most sem. Meg vagyok ijedve, mert ugyanazokat a dolgokat kell átélnem, amiket a Horthy-rendszerben. Én nem tudom, hogy az idő kereke tud-e viszszafelé forogni, de én egyre jobban félek. A menyemet például azért nem vették fel a Csokoládégyárba dolgozni, mert cigány.

Ezt nyíltan meg is mondták neki. Ugyanígy voltunk mi is azokban az időkben. A húgommal együtt kénytelenek voltunk kimenni a világ végére, olyan helyre, ahol nem ismertek minket, mert szerencsére nem látszik rajtunk, hogy cigányok vagyunk. Mindkettőnknek vörös a hajunk, hát letagadtuk. Dehogy vettek volna fel minket, ha kitudódott volna. Volt egy szerencsétlen ember, aki olyan fekete volt mint a kulimász.

Nem is kellett a gazdának munkára, azt mondta neki, menjen vályogot vetni. Az ember könyörgött, azt mondta, hogy vessen vályogot, amikor a hegyekben lakik, a családját viszont el kell tartani. De a gazda szíve csak nem esett meg rajta, ráförmedt, hogy akkor törjön követ. Az ember sírva ment el, pedig valóban nem volt cigány, mert mi ismertük. Így kerültünk Bihar megyébe, mint summások. Akkor már közeledett a front, Horthy személyesen jött ki hozzánk lóháton.

Fel kellett esküdnünk, hogy amíg egy kukoricagóré lesz a földön, addig nem hagyjuk el a munkaterületünket, mert mi így védjük a hazát. Hűha, gondoltuk magunkban, itt már nagy baj van, ha ezt mondja. Ha jönnek a tankok, én álljak elébe a kapámmal? No, de azon már nem múlott, felesküdtünk mi, de úgy megijedtünk, hogy amint elment Horthy, mindenki szaladt, amerre látott. Az uraság úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, még szerencsénk volt, hogy a gazda Mezőkövesden lakott, ő kísért minket Miskolcig.

Az úton láttuk, hogy jön velünk szembe öt teherautó. Ponyvával voltak bevonva, így csak akkor láttunk bele, amikor elhaladt mellettünk. Hát, – még mindig kiráz a hideg, amikor rágondolok – egy csomó cigány volt benne összezsúfolva. A legutolsó kocsiból kihajolt egy ember, akiben felismertük az unokatestvérünket. Meg sem bírt szólalni szegény, csak sírt, és a haját tépte. A húgommal mi se holtak, se elevenek nem voltunk, kiabáltunk utána, hogy hova viszik, de ő már csak keserűen intett a messziségből. Később tudtuk meg, hogy bevagonírozták őket.

Auschwitzba mentek volna, de a németek már vonultak vissza az oroszok elől, így kitolták őket egy mellékvágányra, ott rostokoltak két teljes napig éhen, szomjan. Aztán amikor az oroszok odaértek, felnyitották az ajtókat és mondták, hogy aki még él, az menjen haza. Nagyon sokan ottmaradtak a vagonokban holtan vagy félholtan.

Tornáról és Kassa környékéről már mind összeszedték a cigányokat, oda is vesztek Németországban. Egy emberrel beszéltem, aki visszajött. Fiatal volt még, de kinézett olyan ötven évesnek. Teljesen roncs volt. Ő mesélte nekem, hogy a vagonokba le se lehetett ülni, annyian voltak bezsúfolva. A gyerekekkel hugyot itattak, mert még el sem hagyták Magyarország határát, az emberek fele meghalt szomjan. Amikor egy hídon mentek át, felszedték a padlót és egy páran megpróbáltak leugrani a vízbe, de ott is maradtak a sínek között.

Martonyiban, ahol abban az időben laktunk, három zsidó család élt: Hermus Jenő és családja, akiknek vegyes boltjuk volt, Geltner úr, a koporsókészítő és Fridmann Emil, a kocsmáros. A cigányokkal való kapcsolatuk nagyon jó volt, azokban a nehéz, fekete években egymásra voltunk utalva, úgy segítettünk egymáson, ahogy tudtunk. Martonyiban nem volt sem zsinagóga, sem sakter. Amikor ők már nem mertek kimozdulni a faluból, mi vittük el nekik minden héten a kacsákat, libákat a rakacaszendi sakterhez. Az, miután levágta őket, papírba csomagolta, mi nem érhettünk a húshoz, mert az már kóser volt. Ők viszont bármikor adtak hitelt a boltból, mert nagyon jól tudták, hogy amint tudjuk, megadjuk nekik.

Apámék a ház mögött, a sűrű bokrok közt egy hatalmas bunkert ástak, úgy gondoltuk, soha sem tudhatjuk, mikor lesz rá szükség. A kisbíró megsúgta Fridmannéknak, hogy másnap jönnek kocsival, összeszedni őket. A faluban senki sem merte elbújtatni őket, még a köszönésüket sem fogadták. Nagyon el voltak keseredve, otthon ültek és sírtak, imádkoztak. Apám felment hozzájuk éjjel, és azt mondta nekik, legalább próbáljanak elbújni, ha sikerül sikerül, ha meg nem, hát nem. El is hozta őket, ott aludtak a bunkerben, szalmazsákon.

Másnap estig maradtak, aztán hazamentek, mert úgy látszott, a kisbíró nem jól tudta a dolgot. Hazamentek és lefeküdtek. Akkor láttuk őket utoljára, reggelre mind elvitték őket. Amikor elhagyták a falut, az emberek mentek és ami mozdítható volt a lakásukban, mindent széthordtak, még a tésztaszaggatót is. Anyám azt mondta, az ő házába onnan semmi nem kell, mert az Isten is megverne minket. Nagyon sajnáltuk, sirattuk őket, a többiek meg azt mondták: jól tették, hogy elvitték őket, a cigányokkal is ezt kellene tenni. Beköltöztek a házaikba. Geltnerék házában mai napig is Ágos Palinak a lánya lakik.”
Korántsem volt ez egyedülálló jelenség, eltekintve az apró eltérésektől, minden faluban hasonló módon játszódtak le az események. Ináncson hat zsidó család esett áldozatul a rémuralomnak, több környékbeli cigány családdal együtt. Gönci Lajos, nyugdíjas, ináncsi lakos így emlékezik:

,,A cigányok meg sem merték közelíteni Kassát. Nyunyár Róza mégis felment, azt mondta ő nem fél. Ahogy ment az utcán, egyszerűen megfogták, és mire észbe kapott, már a gettóban találta magát. Auschwitzba vitték, évekig azt sem tudtuk róla, hogy él-e vagy sem. A háború után jött haza, de sokszor nem is lehetett vele beszélni, annyira tönkre volt lelkileg.

Legtöbbször csak ült a sarokban, és nézett maga elé. Aztán meg hirtelen sírógörcsöt kapott, és csak ordított fájdalmában. Amikor pedig nyugodt volt, olyan dolgokat mesélt, hogy végighallgatni is szörnyű volt. Azt mondta, mindig arra kérte az Istent, hogy csak még egyszer Magyarország földjére léphessen. Ő maga sem tudta felfogni, hogy élte túl az egészet. Úgy halt meg, hogy a családja alig tudta eltemetni, olyan nyomorban éltek. Nem kapott sehonnan sem kártérítést, sem segélyt, sőt, volt aki úgy tett neki: Miért nem pusztult el ott, mint a többiek? Nem hívta ide vissza senki.”

Brecse Sárának sem jutott különb osztályrész, aki Miskolcon, a Vörösmarty utcán lakott. Hajdani szomszédja, Lakatos Antalné mesél róla:
,,Amikor hazajött, megijedtünk tőle. Volt, aki köpködött, átkozódott, mert azt hitte, csak a szeme hazudik, ez nem lehet a Brecse Sára, hanem csak a kísértete. A lágerben mind a két lába megfagyott. A fél lábfeje az ujjakkal teljesen hiányzott, rongyokkal volt neki betekerve. Olyan nyomorban élt, hogy napról napra egy darab kenyere sem volt. Ha én és a többi szomszéd nem lettünk volna, ott halt volna éhen a szemünk láttára. A tanácsi ember azt mondta, mindenki szenvedett a háborúban, mindenkin segíteni kell, várjon a sorára, majd ő is sorra kerül. Mire meg már sorra került volna, addigra meghalt. Én azt sem tudom, hogy ki temette el, mert elszállították. Sose hallottunk többet felőle”

Vajon hány embernek kellett elszenvednie hasonló sorsot anélkül, hogy bárki is tudna róluk, számon tartaná őket, vagy megemlékezne róluk? Hány cigányember reménykedhetett a lágerek embertelen körülményei között abban, hogy ha egyszer hazatér, majd minden jóra fordul? És hányuknak kellett keserűen csalódniuk az ,,otthonban”, ha volt még ilyen, ahol teljesen sorsukra hagyva, mindenféle segítség és gyámolítás nélkül kellett vegetálniuk, amíg megviselt testük bírta? Mert a lelkük addigra már halott volt.

(Kethanodrom/2004/2)