Magyar Fotográfusok Házában november 4-én került sor Lakatos Erika: Roma Ikonok New York - Budapest 1996 - 2011 című könyvének bemutatójára. A zenés bemutató keretében a szerzővel Kincses Károly fotómuzeológus a könyv szerkesztője beszélgetett.

A maga nemében rendhagyó kiadvány és alkotói életút bemutatására az alábbiakban Junghaus Tímea művészettörténész a ismertetőjéből idézünk: "Lakatos Erika neves zenész családból érkezett a képzőművészet területére, elsődlegesen nem is fotóművész, hanem énekes. 1994-ben, a Long Island-i egyetem jazz tanszakán tanulva „kénytelen” kezdett fotózást is tanulni, mivel kötelező volt választani még egy szakágat, és már csak a fotón volt hely.

Stuart Fishelson professzor ismertette meg az alternatív technikákkal, melyek hatalmas inspirációt jelentettek a fiatal művész számára. Nemcsak elsajátította ezeket a fogásokat, hanem tovább is fejlesztette őket.

Kísérletezik a különböző technológiákkal, a fotókat kézi festéssel egészíti ki. Kreativitásban, szabadságban példaképeinek tekinti Andy Warholt, Salvador Dalít és Anton Corbijnt is. (Zene és képzőművészet közt sokféle párhuzamot vontak már, ez a sor annyiban folytatható, hogy a jazz műfajához is szorosan kapcsolódik az improvizáció, a határok feszegetése, új utak keresése.)

1997-ben Fishelson professzornak annyira megtetszik Lakatos Erika „Sophia hercegnő álma” című képe, hogy rábeszéli, nevezzen be egy nemzetközi egyetemi fotópályázatra, ahol végül a verseny kreatív nagydíját nyeri el.

Képe sokáig az egyetem média tanszakának reklámjaként szerepel. Mindeközben aktívan zenél, egy flamenco zenés színház tagjaként is. Könnyen közlekedik a különböző stílusok közt, hitelesen ötvözi a spanyol, roma és mainstream jazz dallamokat.

A zenei és fotóművészeti mesterdiploma megszerzése (2003) és több New York-i kiállítás után egy brooklyni állami iskolában tanított rajzot, majd 2004-től visszaköltözött Magyarországra; itt is gyakran állít ki.

Vegyes technikával készült képein fotórészleteket, grafikus és festett elemeket, számítógépes grafikai megoldásokat montíroz egybe. Képi világa, és az alkotások hangulata fragmentumaiban és esszenciájában őrzi a roma identitás lenyomatait, amelyek a művész személyes élményein, családtagjai portréin, és legkedvesebb tárgyain keresztül, mint személyes élmény és tudás bontakoznak ki a képeken.

A polaroidok és digitális fotók vegyestechnika-montázsa és kollázsa, a torzóként töredékesen hagyott alkotások, a kortárs témaválasztás, a kétszeres kisebbségi pozíció, amelyből a művész megszólítja a nézőt, rendhagyó és friss művészeti jelenség az európai kortárs fotográfiában.

Ez a tendencia lerombolja a roma művészetről alkotott negatív sztereotípiákat, experimentális, újító és friss hang, amely figyelmet követel magának. Lakatos művészete kiváló példa arra, hogy a roma kultúra és művészet a fejlődő technológiákat használja kulturális, politikai és esztétikai lehetőségeinek feltárására.

Polaroidok, image-transzferek, mindegyik még utólag, kézzel tovább festve, alakítva – írta a kiállítás anyagának különleges hangulatáról Kincses Károly kurátor. – Nagyítások, melyeknek témaválasztása, az alkalmazott színek kavalkádja, a kivitelezés egyedisége, esetlegessége... olyan speciális, semmihez sem hasonlítható, de nagyon intenzív érzelmi hatású képeket eredményeztek, melyek még a hivatalból naponta rengeteg fényképet végignéző fotómuzeológust is megérintették.

Túl a képek, színek, formák vad, zabolátlan burjánzásán, a megfogalmazás módja is egyéni, nálunk, a magyar fotóművészetben nem nagy gyakorisággal előforduló, sok szempontból példaértékű. Az 1997-ben az Év Fotográfusa díjjal Washingtonban kitüntetett Lakatos Erika olyan szubjektív, új és minőségi hangot üt meg, melyre régen vártunk.”