Ahogy azt mindnyájan tudjuk, ez volt az a nap, amelynek éjszakáján 1944-ben csaknem négyezer cigány testvérünket semmisítették meg Auschwitzban, néhány óra leforgása alatt. Értük, és a Holokauszt hatszázezernél is több európai cigány áldozatáért égnek ma az emlékezés mécsesei világszerte. A magyarországi áldozatok számát 50 ezerre becsülik. Csak „becsülik.” Mert a cigány  kivégzetteket nem lajstromozták. Sem a települések határaiban, sem a halálmenetekben, sem a komáromi Csillag- erőd sáncárkaiban, sem másutt.

A roma holokausztról 1972 óta emlékezik meg a világ cigánysága a Cigány Világszövetség párizsi kongresszusának határozata alapján.

A cigányságnak ez az emléknapja egyben más népek, azt is mondhatom: az egész emberiség gyásznapja is. Mert mindazokkal, akik a fajüldözés borzalmai következtében vesztették életüket, az egész emberiség egésze lett szegényebb.

Az egész világ vesztesége, hogy nem gazdagíthatták saját értékeikkel, tehetségükkel az emberiség összkincsének tárházát. Méltó, hogy közösen gyászoljunk, emlékezzünk!

Ez segíthet egymás értékeinek felismerésében, elfogadásában. Amint a Biblia eredeti nyelvében az „ismerni” és „szeretni” fogalmakat még egyazon szó fejezi ki -, a közös megemlékezésben is összekapcsolódnak e fogalmak.

A Holokauszt borzalmai olyan erővel tanúskodnak a szeretet teljes hiányáról, mint talán semmi más ebben a korban. Elrettentő példát jelentenek az eljövendő generációk számára, s figyelmeztetnek arra, hogy mi felé nem szabad soha többé haladnia az emberiségnek.

Ma egész Európában az alapvető kérdés, hogy a cigányság társadalmi és anyagi elmaradottságát hogyan lehet korrigálni. Miként lehet az igen nyomorúságos körülmények között élő romák helyzetén javítani úgy, hogy a szálak ne szakadjanak el: megtartsák identitásukat és egyben egészséges és anyagilag is elfogadható szinten éljenek.

Mindenekelőtt társadalmi összefogással. Ez feltétlenül közös feladat, a többség és a kisebbség közös feladata.

Költőként és emberként mondom: még nem késő!  Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megmentsük, átmentsük és továbbadjuk azt, ami még megmaradt. Az egyik legnagyobb tanító: az emlékezés. A múlt sebeit nem gyógyíthatja be más, mint az egymás iránti kölcsönös közeledés, s annak a tudatnak a megerősítése, hogy a közös hazában, a közös jelenben a közös jövőt építjük.

A falat pedig két oldalról kell bontani: A cigányságnak nyitottabbnak kell lennie, s kulcsot kell adnia önmagához, azáltal, hogy bemutatja értékeit, kultúráját. A többségnek pedig el kell fogadnia, hogy népek, kultúrák és nyelvek között nincs alá és fölérendeltségi viszony.

Erre szólít fel bennünket ez az emléknap is, szerte a világon!
Olyan értékalapú hozzáállásra van szükség, ahol a növekvő gazdasági válságot a párbeszéd komolysága és a felelős döntések, magatartások sokasága ellensúlyozza. Romák és nem romák részéről egyaránt, hogy polgárháborúk, etnikai villongások, roma és magyar holokauszt nélkül élhessünk a jövőben.

E gondolatok jegyében hajtsunk fejet mindazok emléke előtt, akiknek méltatlan halála jel és fárosz lehet egy méltóbb, szeretetet és összhangot megvalósító, emberi életközösség felé!

Örkény, 2012. augusztus 2.