Cigány temetés: utolsó útjára kísérték "Narancs"-ot
A dermesztően metsző hideg ellenére is rengetegen kísérték el november 29-én utolsó útjára a kétegyházi román ortodox temetőben a cigányok és a magyarok körében egyaránt köztiszteletnek örvendő Faragó „Narancs” Józsefet. A 49 éves korában meghalt békéscsabai családapa főiskolát és újságíró akadémiát is végzett; korábban a Szabó Pál Téri Általános Iskolában tanított, majd vállalkozónak állt.
A lovas kocsin ének- és zeneszó, tengernyi könnycsepp kíséretében a temetőbe megérkezett elhunytat a Gyuláról érkezett Horváth Ferenc búcsúztatta polgári gyászszertartás keretében a ravatalnál. Majd két, Budapesten élő nagybátyja, Rostás-Farkas György József Attila-díjas költő, író és Ruva-Farkas Pál szociológus lépett a mikrofonhoz, hogy sírástól elcsukló hangon végső búcsút vegyen a jó lelkű, segítőkész, mosolygós „Narancs"-tól, aki Faragó Lajos és nővérük, Rostás-Farkas Julianna fiaként született 1962-ben Kétegyházán. A hat testvér közül ő jött a világra harmadikként. A nyolc általános iskola elvégzését követően a gyulai román gimnáziumban érettségizett, s onnan Ruva-Farkas Pál féltő gondoskodása mellett Debrecenbe, főiskolára került.
„A legfényesebb csillag fényét Te küldöd a Földre, hogy egy kis világot csaljál az itt maradt didergő lelkekbe – kezdte szenvedélyes, szeretettel teli költeményét (Üzenet odaátra, Narinak) Rostás-Farkas György. – Fáklyát gyújtottál a szívekben, és még nagyon sokáig fog lobogni. Egy jelenség oda… Elvonultál egy másik dimenzióba, nagy űrt hagyva magad után. Még sokáig keresni foglak – hátha majd újra megtalállak. Belaktad a világot, mindig jelen voltál, vagy és leszel. (…) Nagyon magunkra hagytál minket! (…) Mert ráfért volna a segítség az itt hagyott testvérekre. (…) Lehullott egy csillag, mely mutatta az utat. A világ minden fényét, illatát és szeretetét elküldöm, oltárt emelek a szívemben Neked. Isten óvjon, és vigyázza örök álmodat! Odaát majd találkozunk, Isten veled!
Ruva-Farkas Pál is saját, megható versével (Távirat Naritól) búcsúzott unokaöccsétől. „Még táncolnak a huncut angyalok szívem negyvenvagonnyi aranyvonatán, de már csak az ablakon keresztül bámulom, lesem ülve maradt szerelmes arcod gyászszínűre sírt emlékráncait. (…) Mert a kihalt utcák sehová sem vezetnek, hát hová szomorodjanak még Anyám elhagyott házának emlékkönnyei…? (…) Már hiába vigyázok, és szorítom lelkemhez mindkét kezemmel minden este a ficánkoló álmaimat is, egyre több csontfehér koponyák hullanak ki gallérom alól… (…) Azt üzente Anyám, hogy vár ránk egy szebb és jobb világ odaát, a másik oldalon. Talán…?!?”

(Szöveg és fotók: Dányi László)