Hosszú út a múlt; egyenesen vezet ki az utcából a falun keresztül, dülöngél a házak között, postaútra kanyarodik, megbotlik a grófi kastély bejárata előtt, templom harangja köszönt rá, kivezet az erdőbe, Patkó Bandi kútjához, csenddé válik, a nap kifényesíti. Elég egy rigófütty, csobban a víz, csikorog a kútlánc; dédöregapám kiül a kút kávájára, fújja a sípját, keservesen szól a hangja; hívja Patkó Bandit, szegények gyámolítóját, sok jó nóta tudóját.

Apám szól hozzám: – Ma este, Máté fiam, bál lesz a kastélyban, velem fogsz muzsikálni! Ünnep volt, András gróf visszatért az ősi fészekbe, felszámolta kommunista múltját: grófhoz méltóan akar élni ezután. Részt vett az ünnepségen mindenki, aki számít a vármegyében. A táncmester intett, apám oldalba bökött. – Keringővel nyitunk. Fiam, te kísérj! Petykó, kontorálj! András gróf kezdte a táncot az öreg grófnéval. Szép ember volt a gróf, magas, mint a jegenye, fekete a haja. A grófnő arcon csókolta a fiát, megéljenezték, megtapsolták őket, majd a többi pár is bekapcsolódott a táncba, vitték András grófot, adták kézről kézre. Csárdásra váltottunk.

A grófnő odament a fiához: – Fiam, a menyasszonyoddal is táncolj! András gróf meghajolt Mici bárónő előtt, s vitte csárdást járni. Lihegett a bárónő, hamar kifáradt, ő már abbahagyná, de András gróf intett nekünk: ropogósat, gyorsabban, még gyorsabban! Az inasok tálcán hordták neki a bort: vedelt, alig szusszanásnyi időt hagyva a bárónőnek, pedig az már botladozott, kapkodott a levegő után: – Ne csinálja ezt velem, András. Nem a cselédlányokkal táncol! András gróf eltaszította magától. Mici bárónő elvágódott a parketten, sikítások hallatszottak.

A gróf elkapta a szolgálólányt, Mariskát. – Mutasd meg nekik, hogy kell csárdást járni! Járták szépen, keményen. Öröm volt nekik húzni, felderültünk mi is, csak Petykó aggályoskodott: – Baj lesz ebből! Apám elintette: – Kitáncolják a sarkukkal is a mi zenénket! De az öreg gróf! – A hegedűsöknek is öröme telik ebben a táncban! – lelkesedtem én. – Igy nem keresünk semmit – mondta Petykó. – Vedd tudomásul fiam – villant rám apám szeme –, mi nem kolduló cigányok vagyunk. Nem teszünk tányért magunk elé, hogy abba szórják az alamizsnát. Az öreg gróf megfizet! Albert, András gróf testvére lépett oda a táncoló párhoz: – Mire való ez, kérlek? Hagyd abba! Egy cseléddel táncolsz!

Mariska kifutott a teremből, a gróf visszatért az asztalhoz, nem szólt, csak a bort vedelte. Mi sem játszottunk, figyeltük a bálozó népet. András gróf hirtelen felpattant az asztaltól, odajött a bandához: – Mikos bácsi, ismeri ezt a dalt, hogy: „Előre ország népe harcra, ma diadal vár”? – Nem ismerem, tekintetes utam. Hát ti? A többiek tekerték a fejüket. Remeg a kezemben a hegedű, mozdul alábam de Petykó visszanyom: Maradj nyugton! – Nem – sziszegem vissza. – Én tudom, gróf úr! – játszom, ő énekel. Apám ellökött, s francia négyesbe kezdett. A gróf intett nekem: Kitől tanultad te ezt a dalt? A tanítótól. Mi van vele? A mi utcánkban lakik. Nem tud járni. Gyere! – húzott maga után.

A szobájába vezetett, fényképeket adott a kezembe. A tanító és a gróf van az egyiken összeölelkezve, a többin a tanító utcabeliek között. Soha ilyen boldogságot, örömöt nem láttam még emberek arcán. – Add oda ezeket a tanítónak és mondd meg neki, hogy megszököm innen még most. Nem tudok én már így élni. Ez a pénz a tied, megérdemled. A pénzt apám kezébe nyomtam, és a kastélykertnek vettem az irányt. Mariska ül egy bokor tövében, zokog. Leülök mellé. Elszorul a szívem, a torkomat görcs fogja össze. A képeket veszem elő, Mariska rámutat András grófra, s még erősebben zokog. – Miért tette ezt velem? – szepegi. – Pedig de szép, istenem! – Ne sírj! – fogom át a vállát. – András gróf elszökik. Menjünk le a halastóhoz!

Fénylik a tó, a kastély lámpái a felszökkenő halak ezüstös testén érnek utol bennünket. Mezítelenül fürdünk, mint a gyerekek, fröcskö1jük egymást felszabadultan. Mariska felnevet, és szájon csókol; magához húz. Elégek vele a vízben, az ezüstös fényben ugráló halak között. Megyünk ki a partra, fogom a kezét, az ujjbegyei érintik csak a te nyerem. A képek szétszóródtak a ruhákon, egyenként szegedetjük össze őket.Nyugtalan ágy a szalmazsák, a helyemet nem találom, a sötét az ágyam körül félelemmé sűrűsödik. Nem bírom tovább, felugrom, remegésbe csuklik a lábam, előkaparom a fényképeket a szalmazsákból, ahova elrejtettem őket, keresztültöröm a félelem falát, s futok a tanító kunyhójáig.

A tanító még nem aludt. – Tanító – lihegem –, elhúztam a Marseillaise-t András grófnak… Ezeket a képeket ő küldi. Megszökött a bálról… – Hova szökhet önmaga elől? – mondta. – Piszkáld meg a tüzet, fázom. Sokat akartunk… Ezt’az utcát, ahol most élünk, hárman alapítottuk: a kommunista Gerzson, Tamás és én, zenész cigányokból, Később ideköltöztek oláh cigányok, teknyősök, köszörüsök, a falunak se kellő csóró parasztok, napszámosok, cselédek. Aztán egy kereskedő boltot nyitott, majd munkások is telepedtek ide. András gróf támogatott bennünket: földet is kaptunk, amiben közösen dolgoztunk. Téglaházakat építettünk.

Cigányországnak csúfolták az utcát. Katonaságot vezényeltek ki ellenünk, álmunkat puskagolyók szabták, fegyvertusok ütötték agyon, döngölték a földbe. Kocsival vittük ki a halottakat a dögtemetőbe. Gerzson és Tamás meghalt, én megmaradtam, bénán, nyomorékon. – Most nézz körül! Mit látsz? Nyomort, koldusokat! Akkor a zenész cigányok járták az országot. Bihari is örült volna nekik! Azóta mindent elfelejtettek!

Apád is ismerte a Marseillaise-t, mégsem merte elhúzni Andrásnak; kiszolgálja az urakat? A pénz, a pénz! Három banda van most, ugye? Mikos az uraknak és az úri’ egyleteknek húzza a városban. Urak vagytok, úri cigányok! Pádi a falut járja, lakodalmaz, elvesztek a Bocskai-nóták, megölte őket a húzd rá! Berti meg nyomorog. Ő csak akkor mehet, ha a másik két banda nem tudja vállalni a muzsikálást. Kik maradtak az utcában rajtuk kívül? Jutnak morzsák mindenkinek. Nem kell senkinek megdögleni. Napszámba kell érte csak járni, vadászaton felhajtani a vadat, időben lehasalni a golyók elől. Ha nem tetszik, szedheted össze a folyóba bedobott dögöket, elhullott madarakat.

Senki sem emlékszik már, senki nem akar emlékezni, ami már nincs, az nem is volt, vége. Fogd ezeket a fényképeket. Máté, őrizd meg őket, és emlékezz ránk! Nem, nyüszítettem volna, félek ezektől a fényképektől. Tanító összezavarod a fejemet! – Eldugtam a fényképeket vissza, az ingem alá. – Mi vár rád itt – folytatta –, nyűvöd- húzod a vonót! Ha rám hallgatsz, elmész innen a városba, a gyárba dolgozni. Most még elég bátor vagy, később felnő benned a megalázkodás, tehetetlenség. Ha most nem mész, akkor már soha. – Nem tudok elmenni, tanító – nyöszörögtem. – Nem értek én semmihez, csak a hegedűhöz. De már más életet képzelek el magamnak Mariskával, mint az utcabelieké és apámé. Ebben segíts nekem, tanító! – Az ágyam alatt találsz egy ládát könyvekkel. Talán segítenek megérteni a sorsodat, meg mindazt, amiről az előbb beszéltem neked. Bármi bajod van, itt megtalálsz. Bár jobban szerettem volna, ha elmész…

A könyveket felhurcoltam a padlásunkra, éjszakánként, gyertya mellett olvastam. A tanítóval sokat beszélgettem, boldog voltam, csak apám csóválta rosszallóan a fejét. – Éjszakánként felszökik a padlásra, és könyveket olvas – árulkodott Petykó. – A hegedűt meg hanyagolja. – Mit irígykedsz? – szólt rá anyám. – Ne félj, meglesz neked a kereseted akkor is, ha ő vezeti a bandát. Hálásan néztem anyámra. Apám zárta le a vitát: – Szombaton csendőrfogalmazók bálja lesz a városban. Máté vezeti a bandát. Én már úgysem sokáig bírom, a tüdőm majd kiszakad belőlem. A könyveket meg majd elfelejted!