Gyerekkoromtól mindig jelen akartam lenni ott, ahol igazságtalanság és sérelem érte az embereket. Sokszor mondták: már megint ügyvédeskedsz? Valahogy ösztönösen felelõsséget éreztem a magukat megvédeni nem tudó emberekért. Édesapám igaz emberségre tanított bennünket, azt mondta, hogy élni csak nagybetûs emberként érdemes, és mindig úgy viselkedjem másokkal, ahogyan azt magam is elkívánnám.

Megtanított engem arra is, hogy nem az az igazi öröm, ha kapok, hanem ha adni tudok. Egész életem során elkísért az õ tanítása és példája. Mondott egy nagyon szemléletes példabeszédet is. Levette a nyakamban lévõ aranyláncot és azt mondta: „Ha valaki ellopja ezt a láncot, az tolvaj, de aki rád bízza gondolatait és titkait, és te azt elárulod, az az igazi lopás, az igazi bûntény. A másik ember bizalmával visszaélni, az a legalávalóbb cselekedet.

A háború alatt voltam kamasz, nagyon hamar megtanultam „látni”. Világosan emlékszem, ahogyan a Rákóczi úton a zsidókat kísérték. Kis batyujukkal mentek az emberek, és a járda szélérõl egyesek odaugrottak és kiszakították a kezükbõl féltve õrzött utolsó kis holmijaikat. Ahogy a kõbe belevésnek valamit, ez az emlék úgy vésõdött belém, és megéreztem, hogy valami rettenetes igazságtalanság történik.

A háború után jogot tanultam, majd mégis újságíró lettem. Az emberi sorsok jobban érdekeltek, mint a törvények.

Jól ismertem Ilkei Csaba képviselõt, akinek kezdeményezése nyomán 1992-ben Bicskén éhségsztrájkot kezdtek a gyárak felszámolása, a munkahelyek elveszítése miatt. Elmentem, hogy megtudjam mirõl is van szó, Ilkei Csaba pedig megkért engem, segítsek, hogy Budapesten is megszervezzék a sztrájkot. Én akkoriban szentül hittem a megbékélésben. Elképesztett ugyanakkor az az egyre dagadó gyûlölet, amely a volt rendszer és a megújuló rendszer hívei között feszült. Látszott, hogy valami nagyon nehéz dolog elõtt állunk. Ilkei szavára Budapesten is megszerveztem az éhségsztrájkot, itt Palotán, a saját lakásomban. Majdnem százan csatlakoztak hozzánk.

Végül annyit értünk el, hogy a gyógyszerekre nem tették rá az ÁFÁ-t. Egyre azon törtem a fejem, hogy mit is lehetne tenni azért, hogy megállítsuk az elõre megjósolható elszegényedési hullámot. Így jött létre a LAÉT, hogy képviselje a létminimum alatt élõk érdekeit. Engem nagyon megviselt az a fajta globális ellenségszemlélet, amely minden baloldali érzelmû embert gazemberként tartott számon. Az emberek félelemmel vegyes várakozással tekintettek a jövõ elé, úgy érezték, valami jobbnak és igazságosabbnak kell következnie.

Akkor persze álmomban sem gondoltam volna, hogy tíz év múlva is ott fogok állni a létminimum alatt élõk élén. 1996-ban lettem a LAÉT elnöke, az évek múltak, egyre többen sorakoztak fel mögénk, országos hálózattá váltunk, közel 3 millió taggal.

Én nagyon sérelmezem, hogy nincs alkotmányos lehetõség a képviselõk visszahívására. A választópolgárnak egyszerûen nincs lehetõsége arra, hogy ha tévedett, és az általa is megválasztott képviselõ visszaél tisztével, akkor megvonhassa tõle a bizalmát. Négy év persze nagyon rövid idõ ahhoz, hogy egy ország gazdasága és társadalmi szerkezete megváltozzon, de nagyon hosszú idõ ahhoz, hogy egy-egy rosszul megválasztott képviselõ tevékenységét elviseljük.

Múltak az évek, nõtt a munkanélküliek száma, sokakat kilakoltattak, mert nem tudták kifizetni a közüzemi díjakat. Kormányok jöttek, mentek, a szegények maradtak. A különbözõ pártok elsõdleges gondja pedig nem az volt, hogyan lehetne megállítani az elszegényedést. Mindegyik csak megerõsödni akart, uralni akarta a parlamentet. Oda jutottunk, hogy az állampolgár játékszerré vált a pártok versengésében. Másik oldalról megerõsödtek a civil szervezetek is, újabbak alakultak, mert az emberek érezték, hogy valamit tenniük kell.

Kell, hogy legyen valamiféle társadalmi kontrollja az állam tevékenységének. Sajnos közben elszaporodtak a spekulánsok és ügyeskedõk is, komoly közpénzek tûntek el, kerültek egyes emberek kezébe. Ígérgetésekben persze nem volt hiány, különösen a választások idején. Sokszor és sok helyen elmondtam, hogy véleményem szerint, ha a Horthy rendszer sokat szidott kapitalistái visszatérnének, kikérnék maguknak a mai felsõ tízezer soraiba való besorolást. Akkoriban a kapitalisták még nem röstellték azt, hogy kórházat és szociális intézményeket építsenek, alapítványokat hozzanak létre a szegények javára.

Lehet, hogy úgy éreznék, kétes és lopott pénzekbõl gazdálkodó hiénák társaságába kerültek. Rengeteg szó esik pl. a munkahelyteremtésrõl, de nem lehet megfelelõ számú munkahelyet teremteni, ha nincs felvevõpiac. Ezen az EU-csatlakozás sem fog segíteni, hiszen az EU egy rejtett kartell, amely elsõsorban a saját piacainak és termékeinek a védelmére alakult. Sajnos kényszerpályán vagyunk, hiszen kimaradni sem tanácsos, nem mindegy azonban, milyen feltételek mellett csatlakozunk.

Lehet, hogy népszerûtlen, amit mondok, de szerintem felesleges ennyit hajlonganunk az EU elõtt, hiszen nekik legalább annyira szükségük van a keleti piacokra, mint nekünk az általuk nyíló lehetõségekre. Nem mindegy, hogy feladjuk-e az önállóságunkat, a hagyományainkat és kultúránkat.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy az EU nem fog Kánaánt hozni, hosszú-hosszú évek erõfeszítésére lesz szükség, amíg össztársadalmi szinten mérhetõ eredményeink lesznek. Mi mindenestre folytatjuk, amit megkezdtünk és félõ, hogy még nagyon sokáig szükség lesz a létminimum alatt élõk szervezetére.

(A szerzõ a Létminimum Alatt Élõk Társaságának hosszú évekig országos elnöke volt)

(Forrás: kethanodrom 2004/1 szám)