Címlap 2009. 2. szám A szív bölcsessége

Lovaricko shibako grizhipe

Kiadványaink

Radio Romano

Archív

Csatka

Közös Út Baráti Kör

Blog

Névjegy

Gindima

Tumencaj muro dyi sagda. Te na bisterdyon pa jekhavreste, zhikaj e luma luma avla,..

http://rfgy.blog.hu/

Portré

Rostás-Farkas György

CTMT videók

GTranslate

 

Rólunk

A szív bölcsessége PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Villányi Rózsa   
2010. június 26. szombat, 20:52

 

Életem első tizennégy évének java részét falun töltöttem. Ehhez a környezethez és a szávai cigánytelephez kapcsolódnak első, cigányokkal kapcsolatos emlékeim. Emlékszem, a telepiek közül Treszka nénire és Vendel bácsira, Gyuri bácsira a szamarával, Palira, a cigány vajda fiára (aki öreganyja szerint derék gyereknek született, csak kicsit nagy fülekkel és kevés ésszel).

Klárikára, aki három fia után végre megkaphatta volna az áhított kislányt is, ha az orvosok jobban odafigyelnek idő előtt jelentkező szülési fájdalmaira, mert akkor talán nem halott csecsemőt visz haza eltemetni. Oláh cigányok voltak mind, kolompárok csak később költöztek a faluba.

 

Ött van az emlékek között anyám alakja is, aki a falu védőnőjeként  minden gyermek sorsát a szívén viselte. A kötelező védőoltások idején se származás, se zord időjárás nem tarthatta vissza attól, hogy felkutassa a távolmaradó szülőket, hogy a kicsinyek a saját érdekükben megkapják, ami jár nekik.

Emberek és sorsok, melyek egy részéhez sokáig nem használtam a cigány jelzőt, merő jó szándékból, hogy értsék: fájdalmainkban, örömeinkben mi, emberek egyformák vagyunk.

Cigányok közt magam is átéltem a kirekesztettség érzését, amely mélyen elraktározódott bennem, s majd negyven év múltán, egy roma kisfiú kék-zöld foltjait látva vezetett el új felismerésekhez.

 

Somogyvámoson csak alsós tanulócsoportok voltak. Rozikával akkor találkoztam először, amikor Somogyváron az ötödik osztályt kezdtük el. Az öccsével egyszerre lettek felsősök, mert Rozika  valamelyik alsó osztályt kétszer járta. Hoszú szőke hejam volt, amelyet anyám pöttyös masnival fogott össze. Rozika hosszú fekete hajjal, piros masnival lépett be az osztályba. Farkasszemet néztünk, s az alatt a pár másodperc alatt eldőlt, hogy barátnők leszünk. Furcsa barátság lett a miénk. Rozika mindig mosolygott, de nekem már gyermekfejjel is feltűnt, hogy mosolygásával inkább falat emel a külvilág elé.

Beszélni ritkán volt hajlandó, fecsegéseim láthatóan szórakoztatták, s elnézően vette tudomásul, hogy tudok babaruhákat varrni, de főzni bizony nem. A leckék elkészítésében naponta segítettem őt, iskolán kívüli találkozásokra nem futotta az időnkből. Az édesapjától nem kapott engedélyt, hogy későbbi busszal járjon haza.

Hetedikes voltam, amikor boldogságtól és igalomtól kipirulva megkérdezte, elmennék-e hozzájuk az őszi búcsúba? Abban az időben – 1967-ben – nagy eseménynek számított az ilyen ünnep, s szokás volt vidéken lakó rokonokat is meghívni. Náluk azon a novemberi napon én voltam az egyetlen vendég. Rozi mama a konyhában tüsténkedett, s mindjárt küldött volna bennünket a tiszta szobába, én viszont nagy lendülettel ledobtam magam a konyhában lévő egyik ágyra. A takaró alatt azonban nem volt matrac, de még szalmazsák sem. Máig emlékszem az ágy deszkáitól kapott , derekamig nyilaló ütés fájdalmára. Beszélgetni kezdtünk. Pontban délben lépett be közénk Rozika édesapja. Magas szikár ember volt, égő barna szemekkel. Olyannak tűnt, mint egy nemes fából faragott, megelevenedett szobor.

A legkisebb gyerek Zolika is vele érkezett. Mosolyogva köszöntöttem, mire ő csak biccentett, s kezének egy legyintésével jelezte, menjünk be a szobába.

A szobába lépve ámulva láttam, hogy minden ragyogott a tisztaságtól, s addig sosem látott színes tárgyak vettek körül. Az asztalon a rózsás tányérok mellett csak kanalak sorakoztak. Rozika hamarosan megjelent a leveses tállal. Életemben nem ettem még olyan finom krumplilevest, mint akkor. Biztosan tudom, hogy nem az emlék teszi ennyire ízesssé a levest, hanem valóban különleges ízű volt. Második fogásként ropogós, pirosra sült libahús került az asztalra krumplival. A szülők végig kint maradtak a konyhában, nem ettek velünk.

Korán búcsúztam, hogy sötétedés előtt hazaérjek. Zolika hirtelen odaszaladt, és át akart ölelni. Apja szótlanul nézte a jelenetet, de ha nem emelem önkéntelenül a kezemet a kisfiút védelmezve, akkor pofon is elcsattant volna ezért a tettért. Kínos csend lett, s én, aki vendégként addig szinte királynőnek érezhettem magam, az apa tekintetéből megértettem:”Nem hozzánk tartozol!”

Otthon anyám döbbenten kérdezte:” „Tényleg ettél is náluk? Még húst is?” Rozikával az iskolában továbbra is együtt voltunk, de többé nem jártunk egymáshoz. Az iskola elvégzése után férjhez ment, fia születetett. Egy véletlen találkozásunk alkalmával tudtam meg, hogy sikerült elválnia durva, iszákos párjától, s nem áll szándékában férjhez menni soha többé. Megdöbbenésemre a fiáról úgy beszélt:”Az is olyan lett, mint az apja.”

Évekkel később, amikor már gyerekkönyvtárosként dolgoztam a Pécsi Városi Könyvtár Csipkefa Gyermekkönyvtárban, beiratkozott hozzáam egy testvérpáros: Norbi és Imi. Általában nem egyszerre jöttek, pedig egy iskolában jártak. Norbi az idősebb, nagyon szép kisfiú volt, vonásai nem árulkodtak roma származásáról. Imréről viszont messziről lerítt, hogy melyik etnikumhoz tartozik. A leckét sem voltak hajlandók közös asztalnál megírni. Imre az elején több okot adott a fegyelmezésre, főleg hangoskodásával.

Először kissé pimasz vigyorgással vette tudomásul, hogy szidást nem kap tőlem, hanem egy-egy feladat elvégzésében kérem a segítségét(pl. üres kölcsönző tasakok összekészítésében vagy a nyitvatartási idő bepecsételésében). Nem hitt nekem, gyanakodott. Egy alkalommal, közös munkálkodásunk közben voltunk fültanúi a következő párbeszédnek. Norbit megkérdezte egy magyar fiú, fejével Imre felé bökve: „A testvéred?” „Á, nem!”- hangzott a gyors válasz. Mi Imivel elvörösödve néztünk egymásra, s a gyerek szólalt meg először: „Ne is törődjön vele, neki én csak egy ronda cigánygyerek vagyok!”

Tőlem csak egy simogatásra futotta, de a sors úgy hozta, hogy a hazugság még akkor váratlanul lelepleződött. Egy idősebb cigányasszony lépett be a könyvtárba, s a két gyerek egyszerre ugrott fel „Mama, mama!” kiáltással, s mindketten boldogságtól sugárzó arccal ölelték át a cigány viseletbe öltözött nagyanyjukat. A néni távozását zavart csend követte. „Jaj, majdnem elfelejtettem – szólaltam meg -, van egy új társasjátékunk, de még nem volt időm kipróbálni. Kinek van kedve játszani?”

A testvérpáros, akik akkor már másfél éve tagjai voltak a könyvtárnak, leültek egy asztalhoz, ahol a másik két nem roma gyerek is ült, s attól kezdve ez így is maradt. Az asztalnál ülő egyik magyar fiú, egy neves sebészprofesszor fia, látványos tüntetéssel húzódott félre. „Gyere!”- intettem felé, ő azonban dacosan rázta a fejét. „Sajnálom, azt hiszem akkor, te most nagyon fogsz unatkozni.” – mondtam. A társasjáték szerencsére valóban szórakoztató volt,  és már az első kör után kérlelni kezdtek, hogy játszunk még egyet. Elfoglaltságomra hivatkoztam, de akko megszólalt az elfoglalt szülők magányos gyermeke:”Nem bánom, beszálhatok maga helyett.”

Az igazi örömöt az jelentette számomra, amikor az Öveges József professzor születésének 100. Évfordulójára rendezett és a közeli iskola fizikatanára által vezetett játékos vetélkedőre a cigány testvérpáros önként jelentkezett, s a háromfős csoportban egy magyar fiúval együtt alkottak csapatot teljes egyetértésben.

Később, amikor Norbi már középiskolás lett, ritkábban járt a könyvtárba. Imre egyszercsak kék-zöld foltokkal állított be. Kérdésemre a régen hallott hárító nevetéssel válaszolt, simogatásra emelt kezemtől hőkölve kapta hátra a fejét. Nem hagyhattam annyiban.”Miért vertek meg?”- kérdeztem. „Azt mondták, azon a dombon cigány gyerek nem szánkózhat. Amikor mégis lecsúsztam, összerugdosták a fejem.” Összerándult a gyomrom, harag és fájdalom egyszerre volt bennem.

Felvillant Rozika édesapjának tekintete. Vajon ő hányszor és milyen körülmények között élte meg cigány mivoltának negatívumait? …

 

30 éve dolgozom a pécsi Csipkefa Gyermekkönyvtárban. A könyvtár épülete körül tízemeletes házak állnak, amelyekbe zömmel háromgyermekes családok költöztek. A hajdan volt régi házak helyén bevásárlóközpont épült. Az eldugott hátsóudvarok valamikori cigánygyerekeiből néhányan immár anyukaként a mai napig visszajárnak hozzám. Marika kisiskolásként      az utána születő testvéreit már pár hetesen elhozta bemutatni nekem.

Csak jóval később értettem meg, hogy egy fontos beavatás résztvevője voltam. Marika anyaként mindhárom saját gyermekével megjelent nálam, hogy bemutassa őket, sőt kislányával közvetlenül a kórházból érkezett, s dacos büszkeséggel közölte:” Nem érdekel, ha mérgesek lesznek rám otthon, amiért nem nekik takartam ki először!” Marika az otthoni családtagokra célzott, akiknél fontosabbnak találta, hogy nekem mutassa meg először a gyermekét. …

Végezetül hadd idézzem Zsók Ottó: Az orvosfilozófus, Viktor Emil Frankl című könyvének egy számomra fontos mondatát, mert úgy gondolom az lenne a jó, ha mások megítélésében minden időben s valóban a Föld minden népénél az egyetlen értékmérő az emberi szív lenne.

Ahogy Viktor Frankl mondta:” a sapientia cordis, a szív bölcsessége sokkal kifinomultabb tisztaságú lehet, mint az értelem élessége”.

 

 

 

 

 

 

 

Módosítás dátuma: 2011. január 21. péntek, 03:45
 
Copyright © 2024 Kethano Drom - Közös Út. Minden jog fenntartva.
A Joomla! a GNU/GPL licenc alatt kiadott szabad szoftver.
Fordította a Magyar Joomla! Felhasználók Nemzetközi Egyesülete
 

Tehetség

Örökségünk nyomában

PTK roma tananyagok

Emlékezet

Portré

Közös Út a Facebookon

Mottó


„A cigány kultúrának intézményekre van szüksége...
Én ezt egy kulturális autonómia intézményrendszerén belül képzelem el, amely nem szavakból, hanem láncszemként egymáshoz kapcsolódó intézményekből állna.”

***

Részlet Orbán Viktornak  2008. április 11-én elhangzott beszédéből.


 

Civilhang

SZEMlélek

Galéria