A Központi Statisztikai Hivatal Demográfiai forgatókönyvek 1997–2050 címen készített szakanyagának vitájában már felmerült – kormánypolitikusok, politikai közírók eszmefuttatásait és javaslatait nagymértékben befolyásolva –, hogy a népesedési előrejelzések aggodalommal figyelmeztetnek egy olyan populáció növekedésére, amely az iskolázatlan, sokgyermekes, az állami szociálpolitika nyakán élősködő családok tömegét szaporítja, és bár a leírt és elhangzott szövegek óvakodtak használni azt a szót, hogy cigány, de félreismerhetetlen módon erre az etnikumra utaltak.

Vagyis hát nem vagyok biztos benne, hogy erre az etnikumra. És éppen ez a problémám mindannyiszor, amikor szociológusok, demográfusok, újabban etológusok (viselkedéskutatók), sőt, számomra ijesztő módon a biológiai evolucionizmus követői cigányokról, mint etnikumról akarnak szólni akár a legnagyobb jóindulat hangján, közben nem tesznek mást, mint maguk is hozzájárulnak ahhoz, hogy a többségi társadalom által sztereotipikusan megjelenített, előítélettel sújtott, szegregált és kirekesztett embercsoport egészét egy negatív és félelmet keltő kategóriába száműzzék. Ebbe a kategóriába egyaránt beleértik azokat, akik sajátos kultúrájukra, etnikai közösségükre jellemző hagyományaikra büszkén, akár őseik anyanyelvét őrizve, akár azt elhagyva, de a tradíciókat tovább folytatva magukat cigánynak (romának, beásnak stb.) vallják, de azokat is beletuszkolják, akik eltérő bőrszínük, és nagyobbrészt éppen a környező társadalomból érkező megkülönböztetés folytán – olykor akaratuk ellenére, olykor a bélyeget kényszerűen elfogadva – a többség minősítése révén válnak cigánnyá.

Ez az egy kategóriába sorolás – megengedem – lehet ésszerű, hiszen egyes érvelések szerint mindegy, hogy valaki magát cigánynak tartja-e vagy sem, ha a környezete cigánynak minősíti, mivel egyformán sújtja őket a többségi megkülönböztetés, ezért a sorsuk is hasonlóvá válik. De ez az ésszerűség csak addig elfogadható, ameddig nem a cigányokról, hanem a többség és a kisebbség viszonyáról akarunk általa megtudni bármit is. Így el tudom fogadni a Kemény István–Kertesi Gábor–Havas Gábor nevével fémjelzett országos reprezentatív cigánykutatás olyan kemény adatait, amelyek az iskolázási, munkavállalási esélyekről, a lakóhelyi és lakásviszonyairól, szociális ellátottságáról szólnak, mert felhívják a figyelmet arra, hogy a testével megjelölt emberek csoportja szisztematikus hátrányt szenved az élet minden olyan területén, ahol a többségi társadalom intézményeinek képviselőivel szembesül. De nem tudom elfogadni, hogy ez a kutatás a cigányokról szól, legfeljebb azt, hogy az általuk vizsgált populáció nagyjából lefedi a származásuk alapján megkülönböztetettek körét.

Természetesen nem szól azokról a kevesekről (fogalmunk sem lehet róla, valójában mennyien vannak), akiknek mégis sikerült kitörni a többségi társadalom által rájuk kirótt szerepből. Ide sorolnám azokat, akik a már évtizedek óta törvények által garantált állampolgári egyenjogúság szűkre szabott, de mégis létező útján járva iskolázottságukkal, tehetségükkel, egyéni akaraterejükkel és erőfeszítésükkel kikerültek abból az ördögi körből, amely fogva tartja a cigánynak minősített társadalom többségét, de nem kívánják megtagadni származásukat, vagy azokat, akik akár házasodás, keveredés, tényleges asszimiláció folytán legfeljebb családi legendaként őrzik etnikai gyökereiket.

Mindannyian tudjuk, hogy léteznek ilyen emberek, ilyen polgártársaink. Ott vannak az egyetemeken, főiskolákon, kórházakban és önkormányzatokban, iskolákban és színházakban, hangversenytermek pódiumán, ismerünk roma származású vízvezeték szerelőket és építésvezetőket, szülésznőket és orvosokat, zenészeket, színészeket, újságírókat. Feltételezzük, hogy ők is laknak valahol, nekik is van családjuk, van szétosztható jövedelmük, van kultúrájuk és van értékrendszerük. Ők azonban soha nem fognak bekerülni az ún. cigánykutatás akármilyen módon meghatározott mintájába, minthogy nem okoznak problémát azok számára, akik a romakérdést mint égető szociális problémát kívánják tárgyalni. Aki az ilyen emberek létszámát bagatellizálja, és az irántuk való érdeklődést feleslegesnek tartja, az maga is foglya annak az illuzórikus korrelációnak, amely a barna bőr és a társadalmilag elítélt tulajdonságok közötti összefüggés tételezésében nyilvánul meg.

Így tehát érezhetően csonka és egyoldalú marad az a kutatás, amely önkényesen minduntalan lefaragja a sikeresen kimenekülőket azok köréből, akikre figyelmét összpontosítani kívánja, hiszen a cigány kategóriába rekesztettek így már csak azok lesznek, akik – talán részben belső, de sokkal inkább külső, a társadalmi diszkriminációból fakadó – okokból a többségi társadalomtól eltérő karaktervonásokkal jellemezhetők. Így aztán ebbe a kategóriába együtt kerülnek bele azok, akik – mint fentebb már említettem – őseik hagyományait továbbápolva olyan szokásokat követnek, amelyek eltérnek a magyar társadalmi többség gyakorlatától, tehát pl. korán házasodnak, sok gyermeket vállalnak, erőteljesen építenek a nagycsalád támogató erejére mind a gyermeknevelés, mind a munkavállalás terén stb., azaz egyes megfogalmazások szerint az ún. demográfiai átmenet előtti korszakra jellemző, kevésbé modernizált életformát élnek, és azok, akik a nagyvárosi gettók nyomorlakásaiban, lerobbant lakótelepeken vagy éppen kistelepülések leromlott parasztházaiban élik a modern ipari társadalom marginalizáltjainak, kiszorítottjainak a szociálpolitika köldökzsinórján lógni kényszerülők életét.

Lehet, hogy ezekben a családokban is magasabb a magyar lakosság egészéhez viszonyítva az átlagos családonkénti gyerekszám, de ennek oka már nem a hagyományőrzésben, nem az etnikai kultúra tudatos követésében, hanem inkább a fiatal nők nemi kiszolgáltatottságban vagy abban rejlik, hogy más jövedelemforrás nem adatik számukra, mint pl. a gyermekek után járó szociális támogatás. Ez a viselkedésforma azonban nem etnikum függő, semmiképpen nem hozható összefüggésbe a sajátos hagyományokkal, hiszen ezt a jelenséget a nyugati világ minden ipari társadalmában megtalálhatjuk, bőrszíntől, vallástól, kultúrától függetlenül – nem beszélve a hasonló életre kényszerített hazai nem-cigányok szintén nem elhanyagolható rétegétől.

Mi is tehát a probléma ezzel a homályos és nem következetes, etnikumot és szociális helyzetet, "biológiait" és "kulturálist", a többségtől való eltérés tudatos és kikényszerített változatát egybemosó kategóriával, amelyet a szociológiai, demográfiai, etológiai kutatások az egyszerűség kedvéért cigánynak neveznek? Számomra leginkább az, hogy a tudatosan vállalt kulturális "másság" bizonyos jegyeit önkényesen kivetíti egy olyan populáció jellemzésére, amely azonban a többségi társadalomtól nem etnikuma, nem tradíciói, nem értékrendszere, hanem sokkal inkább a hátrányos társadalmi megkülönböztetés, vagy mondjuk ki nyíltabban: a faji megkülönböztetés következtében tér el. Ezáltal összemosódik a kutatás tárgya – adott esetben a "cigány" populáció leírása – egy társadalmi viszonyrendszer szomorú következményével, és amikor a kutató azt hiszi, hogy objektív módszerekkel egy sajátos népcsoportot ír le, valójában a megkülönböztetés áldozatainak kilátástalan helyzetéről tudósít.

Ezt a kivetítést alkalmazza sajnálatos módon az nemrég elkészült – egyébként tényleg jó szándékú és korrekt – szakanyag is, amely a roma népesség demográfiai jellemzőiről és létszámának 2050-ig várható alakulásáról szól. (A roma népesség demográfiai jellemzői, kísérleti előreszámítás 2050-ig, KSH, Budapest, 1999. augusztus.) Miután leszögezi, hogy a hazai cigányság létszámának közvetlen népszámlálási információk alapján történő meghatározása mind a nemzetiség, mind a nyelvismeret alapján problematikus, hiszen – hasonlóan más magyarországi nemzeti kisebbségekhez – anyanyelvét ez a populáció nagymértékben elveszítette, valamint az önbevalláson alapuló létszámuk erősen ingadozik az éppen adott politikai-társadalmi klímának megfelelően, különböző kutatások becslési módszereire alapozza a mai cigány lakosság méretének megállapítását.

Az MTA Szociológiai Kutatóintézetének 1971-es és 93-as, Kemény István által vezetett kutatásai, valamint a KSH 1993-as reprezentatív adatfelvétele segítségével korrigálja az 1990-es népszámlálási adatokat, és egy 3,5-ös szorzót alkalmazva jut el a cigányság "bázisnépességének" nagyságához – azaz a szociológiai mintavétel eszközeivel kiválasztott és felkeresett családok-háztartások tagjait és a saját bevallásuk alapján cigány identitással rendelkezőket ugyanazon csoport, "a cigányok" – tagjainak tekinti. Míg a Kemény-féle reprezentatív vizsgálat, amelyben azt tekintették cigánynak, akit a környezete annak tartott, törekedett arra, hogy megkérdezettjei legalább elismerjék, cigányok-e vagy sem, és a kutatás végül azok körében folyt, akik ezt a kívülről érkező meghatározást elfogadták, a KSH valójában kérdezőbiztosaira bízta, hogy az összeírt lakásban lakók összességéről a következő megállapítást tegye: "cigány életvitelű közösség" tagjai-e, "átmeneti életvitelű közösségnek" tekinthetők, vagy pedig "nem cigány életvitelű közösségről" van-e szó.

Jobb nem belegondolni, minek alapján döntötték el az adatfelvételt végzők, hogy az együtt élő személyek cigány származásúak, a cigány kultúrát, hagyományokat ápolóak-e, vagy esetleg csak egy részük kötődik vérségi vagy életviteli okokból a cigánysághoz. Nem tudok másra gondolni, minthogy a bőr-, haj- és szemszín, testalkat "rasszjegyeit" kiindulópontnak tekintve olyan jellegzetességeket kerestek, amelyek a többségi társadalom szemében a cigány életvitel attribútumai, és amelyeket a magyar lakosság körében végzett előítélet-vizsgálatok oly bőségesen tártak fel az elmúlt évek során. Nem tartanám itt szükségesnek megnevezni azokat a negatív jelzőket, a kirekesztést igazoló sztereotípiák azon gyűjteményét, amely e különös feladatukhoz támpontul szolgálhatott.

Kialakult tehát a demográfiai előrejelzések kiinduló létszáma, amelynek azonban nemcsak mérete, hanem életkori megoszlása, valamint szociológiai jellegzetességei – iskolázottság, területi elhelyezkedés, lakásviszonyok, családszerkezet, gyermekszám, gazdasági aktivitás, stb. – is fontos részei a további számításoknak. A kiindulópontok közé került annak leszögezése, hogy "a roma népességet sem az asszimiláció, sem a nemzetközi vándorlás érdemben nem fogja érinteni", tehát a szerző zárt népességgel számolt. (Vajon csak az egyszerűbb számíthatóság kedvéért, vagy Kasszandraként a szerző tudja, hogy a kiszorítás, a marginalizáció, a szegregáció az elkövetkező 50 évben is fennmarad?)

Ugyanígy a kiindulópontok között szerepel a termékenység és halandóság mai aránya, azaz a 3,1-es termékenységi arányszám (100 roma nő átlagosan 310 gyermeket szül élete folyamán – ami az országos átlag több mint kétszerese) és a roma férfiak és nők születéskor várható átlagos élettartama, amely szintén hatalmas, 8–10 évnyi különbséget mutat az országos adatokhoz képest. A becslések szerint ugyan a roma népesség termékenysége és halandósága is csökkent az 1990-es években, de ezzel együtt még ma is 2%-os (belső) szaporodás jellemzi ezt a populációt.

Azt feltételezni, hogy a termékenységi arányok a továbbiakban is jelentősen eltérnek a többségi arányoktól, megint csak abból a statikus szemléletből fakad, hogy a cigánynak tekintett populáció tagjai körében az elkövetkezendő években sem fog jelentősen növekedni az iskolázottság, a szakképesítés megszerzése – ezen belül különösen a nőké –, hiszen ha e téren történne változás, ugyanaz következne be, mint Európa legkülönfélébb kultúrájú, vallású, nemzetiségű népeinél a 20. század folyamán, ahol ez az egyszerű összefüggés (magasabb iskolai végzettség – alacsonyabb termékenységi ráta) mindenütt a gyermekszám radikális csökkenését eredményezte

Nem kívánom részletezni a szakanyag által felkínált három alapforgatókönyv és két kiegészítő szcenárió minden számítását, amely a termékenységi és halandósági feltételek ún. "fiatal", "alap", és "idős" változatának kombinációiból következik. A távlati tervezés céljára az alapváltozatot javasolja, amely "reálisan mutatja be az etnikum jövőbeni létszámváltozásait, és alapot ad a demográfiai létszámokra épülő más, így iskolázottsági, foglalkoztatási következtetések levonására is." Ennek megfelelően kimondja: a roma közösség létszáma mintegy kétszeresére emelkedhet a következő ötven évben, és mivel az országos népesség-előreszámítás 2050-re 8 milliós lakossági létszámot valószínűsít, a roma népesség aránya akkorra a mai 5%-ról 15%-ig emelkedik. A roma csecsemők aránya a mai egyhatodról több mint egynegyedre fog emelkedni, a roma fiatalok aránya is eléri a korcsoportjuk 24%-át. A munkaképes korúak (20–64 évesek) körében a mai 4%-os arányuk 2050-re eléri majd a 16%-ot, vagyis minden hatodik potenciális munkavállaló roma lesz a jövő században, olvashatjuk. Összességében – számolva az évtizedenkénti 100–120 ezres gyarapodással – a jövő század közepére a roma kisebbség létszáma reálisan elérheti az 1,2 millió főt.

Mit von le ebből egy objektív, értékmentes, statisztikákra és valószínűségi számításokra alapozó szakanyag? Hogy mindez "előre vetíti a »roma-problematika«, etnikai feszültség várható erősödését Magyarországon." És a már évtizedek óta a legkülönfélébb kormányprogramokban, párthatározatokban, vagy tudományos kutatások konklúziójaként vissza-visszatérően megfogalmazott feladatok mellett (iskolázottságot, foglalkoztatottságot erősítő politika szükségessége, amely a cigányság gyorsabb integrálódását eredményezi) nem habozik az ún. anti-natalista hatású rész-családpolitika (értsd: bizonyos embercsoportok szaporodását csökkenteni célzó intézkedések) szükségességét is megfogalmazni.

Cikkemben abból indultam ki, hogy a cigánykutatások gyakran összemossák az etnikai identitása, kultúrája alapján magát cigánynak vallók és a rosszindulatú társadalmi megkülönböztetés, a rasszizmus áldozatainak körét, akiket – nem kérve, és nem is kíváncsian az ő véleményükre – az egyszerűség kedvéért cigányoknak minősítenek. Az egyik fajta minősítés értelmében cigánynak tekintettekről szerzett tapasztalataikat fenntartás nélkül átvetítik a másik fajta cigány kategóriára.

Vegyük az egyik példát egy újabban ismét divatossá váló tudományos területről, az etológia kutatásai köréből. Egy hagyományőrző, zárt, sok rokoni kapcsolatot magába foglaló kétszáz fős beás cigány közösség termékenységi szokásai, családszerkezete, kapcsolati hálója – amelyet a kutató egy hasonló település szintén kisszámú, de tőlük eltérő nem-cigány családjainak viselkedésével hasonlít össze, elegendő alapot szolgáltat számára, hogy általa a romák r-típusú szaporodását (azaz: magas termékenység, alacsony szintű szülői gondoskodás), civilizáció előttiségét, a természeti állapothoz való közelségét bizonyítsa. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy a tudomány is hozzájárul a negatív társadalmi jelenségek biologizálásához, vagy legalábbis annak az elterjedt, és előítéletekkel terhes elképzelésnek a fenntartásához, hogy a genetikai úton, születéssel szerzett tulajdonságok egyúttal egy bizonyos, elkerülhetetlen sors felé irányítják az adott népesség tagjait.

De azok a szociális elkötelezettségről árulkodó kutatások, amelyek – akarva-akaratlanul - a biológiai ismérveket és (éppen a kisebbségi létből és a társadalmi kirekesztettségből fakadó) szocializációs jellegzetességeket egy kategóriába rendezve fordulnak az ekként cigánynak minősítettek felé, nem kevésbé veszélyes módon bizonyos problémák etnicizálásához járulnak hozzá.

Együtt pedig ez a kétfajta tudományos attitűd azt eredményezi, hogy a "cigánykérdés" fenyegető, növekvő tömegű, megváltoztathatatlan irányban előre haladó időzített bombaként sejlik fel előttünk, ami ellen nem lesz már elégséges fegyver az oly gyakran ismételgetett "tanulni, munkahelyet teremteni, felvilágosítani" jelszavak jó szándékú ismételgetése, és gondolom, az Európa felé menetelő Magyarország talán mégsem vetheti fel komolyan a malthusianus megoldás lehetőségét. Talán fel kellene már ismerni, hogy a társadalmi többség és kisebbség elmérgesedett viszonyában nem a kisebbségé a felelősség abban, ha nem sikerül élniük a papíron mindenkit egyenlően illető jogokkal.

Nem ártana az ún. cigányokra irányuló kutatások helyett az olyan kutatásokra is odafigyelni, amelyek azt bizonyítják, hogy éppen a társadalmi többség által irányított intézmények diszfunkcionális működése, képviselőinek a többségi normától való eltérés iránti érzéketlensége vagy még inkább türelmetlensége, a mindennapi előítéletességre ráerősítő központi és helyi politikai megnyilvánulások – és mindezeknek a média, elsősorban a televízió hathatós segítségével történő felnagyítása – emeli egyre magasabbra azt a nálunk még csak virtuális falat cigányok és nem-cigányok között, amelyet szégyenletes módon Csehország egy kisvárosában már fel is építettek.

(Forrás:mtaki.hu)