Lesz, aki ennek az írásnak az elolvasása után elátkoz, megkövez. Nosztalgiám van. Visszasírom a régi, tiszta, számomra mindig az otthont, a hazatérést, az együvétartozást jelentő cigánytelepet. Ez az érzés két, nemrég történt esemény kapcsán erősödött fel bennem.
Hazalátogattam Törökszentmiklósra. Barátom, Dikó Jóska, aki iskolacimborám volt, beleültetett kivénhedt Zsigulijába, s meginvitált a Csisznyikóba, a cigánytelepre, ahol éltem, laktam, felnőttem, ahová naponta hazamentem, ahonnan abban a világban a csendőrök elől megszökve mentem a polgári iskolába. S nem felejtem el, amiért késtem, békaügetésben háromszor körül kellett ugrálnom az iskola hatalmas téglalap alakú épületének kertjét. De csak Benedek tanár úr végső unszolására a tornatortúra után voltam hajlandó elárulni, miért is késtem az iskolából.

Tagadjam? Nem lenne értelme, de alig vártam, hogy vége legyen az óráknak, hogy repüljek haza. Nekem a hazát, az otthont a telep, a Csisznyikó jelentette. Itt éreztem magam felszabadultnak, itt voltam otthon. A Kígyó utcában és környékén, a part alatt volt a játszótér, itt rúgtuk a rongylabdát, itt a befagyott tavon sinkóztunk, fakutyáztunk, ide jött utánam anyám, s innen vittek a csendőrök Szajolba tankcsapdát ásni, gondolva ezzel, majd megállítják a vörös ármádiát. Gyerekfejjel már akkor átláttam, hogy ez mekkora naívság. Innen akartak deportálni Dachauba, innen szöktem meg, Szűz Jánnyal (így csúfolták unokanővérem férjét), s kapartam a gránátrepeszek által szétlőtt porcelán villanyvezeték foglalatokkal a marharépát. Itt a Csisznyikóban húzódtam meg Ilka nénéméknél, amikor egy orosz katona rámlőtt, s éppen csak megmenekültem, mert fennakadtam a fakerítésen házunk végében. Ilka nénémék beágyaztak párnák, dunnák közé. Ott remegtem órákon át, míg el nem múlt a veszély, vagy azt nem sejtettem, hogy már elvonultak az oroszok.

Micsoda élet volt a Csisznyikóban! Ökrös nagyapám, a nagy fehér bajszú palóc ivadék muzsikus cigány ember nyáridőben kiült a hófehérre meszelt zsákfirhanggal eltakart budi padkájára, s várt, míg megjövök az iskolából. Különösen esők után tettünk nagy sétákat a legelőkön, a part alatt, a közeli erdőkben. Vittem a kaskákat, zsákokat, s olyan sok különféle gombát szedtünk, hogy napokig ez volt a család ebédje, vacsorája. Amikor meg felszáradt a legelő, mentünk száraz ganét szedni, hogy legyen mivel tüzelni.

Alig két-három fél utcányiból állt a Csisznyikó, a cigánytelep. A főutcája a Kígyó utca volt. Itt laktak a legtöbben. Az utca legelején anyám nádfedeles háza állt. Velünk szemben és mellettünk magyarok laktak, a két Kulcsár család. Az egyik órás volt, amolyan kontárféle, a másik napszámos. Közéjük ékelődve egy kis fehér viskóban Dara élt feleségével, gyerekeivel. Fél lába volt, egyiket levágta a vonat. Élete mégis a vonathoz kötötte. Valamennyi Törökszentmiklóson megállt személyre felszállt, végig darizta egy-két nótával a szerelvényt, elutazott Karcagig vagy Szolnokig, s aztán jött haza. Olykor mákosan, s erről már tudtuk, hogy szüretelt. Délután aztán valamelyik roma udvarában a hűvöst nyújtó fák alatt összeült a kaláber vagy ultiparti, olykor a huszonegyezők, és sokszor hajnalokig verték a blattot.

Emlékezetesek maradnak számomra azok a hajnalba nyúló éjszakák, amikor pipázó Julcsa néném, anyám testvére, akit írástudása miatt nagyra becsültek a Csisznyikóban, felolvasásokat tartott vagy mesélt a világ dolgairól. Mi, gyerekek, körébe kuporodva tátott szájjal hallgattuk. Legszebbek talán mégis azok a nyári délutánok voltak, amikor egy-egy nagyobb ház szobájában összegyűltek a zenekarok, és hol itt, hol ott csendült fel a magyar nóta, a palotás, a verbunkos. Ilyenkor hétköznapokon voltak a betanuló esték, amikor egy-egy darabot ötször-tízszer is végigjátszottak, és külön-külön a kontrásnak, brácsosnak, csellistának, nagybőgősnek megkeresték egy-egy átmenethez a szükséges „fogást”, akkordot. S amikor már a prímás-karmester úgy látta, összecsiszolódott a zenekar, megvan a kotta szerint is, meg a romák által is elfogadott összhangzat, akkor végigmuzsikálták. Csodálatos volt.

Csupa muzsikaszó töltötte meg az egész Csisznyikót. Órákig hallgattam a zenekarokat az ilyen próbákon. Valósággal bizsergett a testem, átjárta egész énemet a zene, a muzsika, egy-egy szép akkord, a cimbalomszólók, a virtuóz prímások produkciói, rivalizálásuk. Büszke voltam rájuk. Nem összevissza laktak a roma családok. Egymás szomszédságában a muzsikusok, külön a paraszt cigányok. Nem keveredtek, a legnagyobb tisztelet a muzsikusokat illette, s ezt az egész cigánytelep elfogadta. Kölcsönösen elfogadták egymást, s ha valamelyik szegényebb paraszt roma bajba került, segítettek rajta a többiek.

Ha a hatóság tetűvizitet rendelt el a Csisznyikóban, nem volt kivétel. Csendőrök vigyázták a rendet, a tisztaságőrök meg nyírtak, borotváltak, fertőtlenítettek. Ott, ahol arra szükség volt. Nem volt kivétel. Cigány volt az egyik is, meg a másik is.
Nem voltak kiskertek, de tiszták voltak a porták, söpörték az udvarokat, utcákat, és megszólták, kiközösítették azt, aki hanyag, lusta volt, s addig veszekedtek vele, amíg háza körül rendet nem teremtett.

Ismert mindenki, és én is tudtam még a legapróbbakról is, melyik famíliából valók. Szerettek és büszkék voltak rám az iskolázott, a községházára is bekerült jegyzői posztig jutott cigány fiúra. Bárhová vetett jósorsom, mindig szívesen mentem haza a csisznyikói nádfedeles családi házunkba. És mindig vártak. Nem csak a családom, anyám és főleg Annuska, a lánytestvérem, Malvin néném, Feldmann, a zsidó sógorom, közeli és távoli hozzátartozóim, hanem a cigányok is.

Nem szégyellem, lehajoltam és megcsókoltam a földet a konyhában, amikor egyetemi tanársegédként hazakerültem és bejelentettem, hogy megházasodom, de nem cigány lányt veszek feleségül. Különösebb gondot nem csináltak belőle, sőt büszkék voltak rá, amikor hazavittem és bemutattam, ki ő, a jövendőbelim. Látni akarta mindenki. Jöttek a cigányok, fiatalok, idősebbek, hogy tetőtől talpig szemügyre vegyék az új asszonyt. Örültem, mert feleségem tudta, ki vagyok, honnan származom, elfogadott, a Csisznyikó meg elfogadta őt.

Negyven év telt el azóta. Erre a most látott, lerobbant csupa búz, piszkos, elputrisodott cigánytelepre már nem vinném el bemutatni menyasszonyomat, s magam sem laknék itt. A törökszentmiklósi Csisznyikó teljesen elhanyagolt, leépült. Nem gondolom, hogy ez lenne a törvényszerű. Tudom; mert láttam, vannak hasonlóan koszos, még a kiskertet is elhanyagoló, a gaztól felvert cigányporták sok-sok faluban, de láttam a Beregben és Szatmárban olyan sorházas cigánytelepeket is, amelyekről senki nem mondaná meg, hogy a virágos rendezett házak gazdái cigányok. És ezekben a falvakban szívesen élnek egymás mellett, egymás szomszédságában a romák, s őrzik, ápolják a hagyományokat.

Olykor elméleti, ám inkább gyakorlati kérdésként vetődik fel: maradjanak-e a cigánytelepek vagy megszüntessék(sük) őket? Lehetetlen erre egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni. Van olyan település Magyarországon, ahol a romák igenis ragaszkodnak ahhoz, hogy együtt, egymás mellett éljenek, míg máshol a legkülönbözőbb okok miatt beköltöznének a faluba. Igen ám, csakhogy nem fogadják be őket. A helyi körülmények sok mindent megszabnak és eldöntenek. Ott, ahol a magyar sorra nem engedik be a cigány családot, a falu valamelyik utcájában házat építeni szándékozót, azonnal felvetődik: cigányellenesek. Lehet. Esete válogatja. Ott, ahol befogadja a magyar lakosság a cigány családot, ahol együtt élnek, ez nem gond, természetes, hogy a magyar lakta sorban cigányok is építkeznek. Említhetném Zuglót, ahol már-már hivalkodó, szinte palotákat építenek egyes gazdag cigány kereskedők, ami feltűnik, kilóg a sorból. Köztudott dolog. a cigányt két dolog miatt rója meg a nem cigány környezete; ha piszkos, ha elhanyagolt a portája, vagy akkor, amikor azt látja, hogy gazdag. „Nézd a romát, milyen hivalkodó házban lakik. Miből telik ennek az oláh cigánynak palotára?” – hallani Pesten, Zuglóban is a magyarok megjegyzéseit. S ez még elviselhető is lenne, de amikor kihívóan, másokat lekezelően viselkednek, az már irritálja a közvéleményt.

Csak teoretikusi kérdés: legyen vagy ne legyen cigánytelep. Van. Lesz. Csak az nem mindegy, hogy milyen legyen. Szívem szerint mellette voksolok. És nem azért, mert ezzel úgy érzik a romák, hogy diszkriminálják őket, hanem elsősorban azért, mert évszázadok óta szinte ez az egyetlen olyan objektív feltétele a cigány identitás megőrzésének, fennmaradásának, hagyományaink ápolásának. Lehet, hogy tudják ezt a magyarok, a közvélemény, lehet, hogy nem. Ám azzal, hogy vannak települések, ahol minden áron ellenzik a faluba költözésüket, s a cigánytelepek megmaradása mellett vannak, ehhez járulnak hozzá akarva-akaratlanul is. Az már a cigánytelep lakóin múlik, milyen körülményeket igyekeznek teremteni maguknak. Természetesen ebbe belejátszik sok helyen a települési önkormányzat felfogása is. Mert döntéseik alapján a világ vége ott van, ahol a cigánytelep kezdődik. Ott megszűnik szinte minden.

Tudok olyan településről, ahol a cigányok nem temetkezhettek a falu temetőjébe, nem használhatták azt a kutat, ahonnan a „magyarok” hordták a vizet, s hiába vezették be a gázt a faluba, a cigánytelep elején vége szakadt. Hasonlóan jártak el a vízvezeték építésével, stb. Híve vagyok annak, hogy épüljenek cigány közösségi házak, olyanok, mint Tiszavasváriban vagy Tiszadobon, vagy bárhol az országban. Ezek azonban veszélyeket is rejtenek magukban. Észlelhető és érzékelhető a mögöttes szándék. „Legyenek csak ott együtt a romák, ne jöjjenek a faluba.” Igaz, hogy ezek a helyek alkalmasak arra, hogy közösen ápolják a hagyományokat, de elizolálja őket, kirekesztési tendenciái is érvényesülhetnek, ha nem vigyázunk!

Élesen, kihegyezetten vetődik fel a kérdés különösen napjainkban, amikor – reméljük – a Roma Programbizottság döntése és a miniszterelnöki „ígéret“ szerint napi politikai, döntési kérdéssé vált és válik, hol, mennyi szociális lakásépítést kezdeményezzünk közösen. Ne mi, hanem az arra rászoruló roma családok, s azok az objektív, műszaki s egyéb más feltételek határozzák majd meg, hol épüljenek meg ezek a lakások. Elképzelhető – s nem szabad kizárni! –, lesz olyan romacsalád, aki úgy dönt, azt kéri, hogy a cigánytelepen vagy annak szomszédságában emeljenek számukra otthont.

Gyerekkorunk emlékei a legerősebbek. Végigkísérik életünket, álmainkat. Ezen tűnődtem, amikor legutóbb egy cigány ifjúsági tábor vendége voltam, s gyerekkoromról meséltem a fiataloknak. Beszélgetés közben kérdeztem rá a körém sereglett általános iskolásokra: ki lakik közületek cigánytelepen? Megdöbbentem. Egyetlen gyerek sem emelte fel a kezét. Egyik szemem sírt, a másik örült. Elgondolkoztam. Olyan is akadt közöttük, aki megvallotta: szégyelli, hogy cigány. Kerestem az okait. A régi sztereotip válaszokat kaptam, mint mindig. Olyanokat, amelyek évszázadok óta a cigányság negatív jellemző tulajdonságait említik. Tudják, hogy cigányoknak születtek, de érthető ezek tudatában a tiltakozásuk? S azt is tudják, lakhatnak bárhol, ha környezetük megtudja, hogy cigányok, csúfolják őket.

Csak valójában ők nem tudják mi az, hogy cigány? Nem hallottak még a felsősök sem az identitástudatról?! S elképzelhető az is, hogy megpróbálják letagadtatni velük? Skizofrén állapot, amely feloldásra, megoldásra vár! Kinek a feladata? Kiknek a feladata, hogy a most felnövő cigány nemzedék, amely még távolról sem látott cigánytelepet, elképzelje, mit jelent ott élni? Vajon szükség van-e egyáltalán ezeknek a gyerekeknek élményekre, olyan pozitív és negatív tapasztalatokra, amelyeket megélve, megtapasztalva dönthetik el, mit is jelent cigánynak lenni, hogyan ítéli meg a cigányságot a társadalom, mi az, ami elválasztja és összeköti őket a cigányságról summás ítéletet mondókkal, s azokkal, akik toleránsak, elfogadják a másságot, stb.

Semmi nem helyettesítheti az empirikus tapasztalatokat, a megélés élményeit. Vigyáznunk kell, hogy e felnövekvő cigány nemzedék lelke ne legyen sivár, megőrizzék cigányságukat, befogadják hagyományainkat, s továbbvigyék, táplálják. Úgy érzem, s úgy ítélem meg, hogy e fiatalok egy része légüres térben él, a cigányság és a nem cigányság életvitelhatárán, s ha felnövekszik, akkor kerül válaszút elé. Mert az élet olyan dilemma elé állítja, amely vagy egész életére lelki beteggé teszi, vagy cigányságát vállalva egészséges, önmagát vállaló emberré formálja, aki vállalja önmagát ország-világ előtt.

Ebben segített nekem a cigánytelep, ahol felnőttem. Tudtam, ki vagyok és hová tartozom! S ezért van olykor nosztalgiám.

(Kethanodrom 2004/3)