(Részlet az „Egy igaz történet, részletekben…” c. kötetből)

Az ötvenes évek elején Hajdúhadházon – még általános iskolás gyerekként – kezdtem el a cigány-telepek látogatását: az ottani egyik segédlelkész kért meg arra, hogy segítsek neki. Ő ugyanis járt ki a cigány-telepre istentiszteletet tartani, és engem kért meg arra, hogy hegedűmmel tanítsam a cigányokat énekelni, illetve kísérjem az éneküket.

Húsz évvel később helyeztek Nyíradonyba lelkésznek. Ott a reformátusnak megkereszteltek háromnegyede cigány. Ez akkoriban a templomjáráson még nem látszott meg: gyakorlatilag csak nem cigányok jártak istentiszteletre, bár ünnepkor nyolc-tíz cigány úrvacsorázó is volt. Telt, múlt az idő, amikor észrevettem, hogy vasárnaponként egyre több gyerek vesz részt az istentiszteleten. Ekkor határoztam el, hogy külön gyermekórákat tartok. A résztvevők többsége a cigány gyerekekből került ki. Arányuk egyre nagyobb lett: a „szokott” rend szerint a nem cigányok kikoptak.

Ezekkel a gyerekekkel csodálatos tizenöt évet töltöttem el Nyíradonyban. szinte naponta találkoztunk. Az „ürügy” az énekkar volt. Az igen jó hallású és szorgalmas gyerekekkel ugyanis nagyon sokat énekeltünk: először egy, majd kettő, később három-négy szólamban. hol nálunk voltunk, hol a gyülekezeti teremben, hol pedig az egyes cigány családoknál.

Az a meggyőződésem, hogy ez az együtt töltött tizenöt év elegendő volt arra, hogy kölcsönösen megismerjük, kölcsönösen megszerethessük és kölcsönösen értékeljük, becsüljük egymást. Ha többet nem adott volna ez a tizenöt év, mint a közöttünk kialakult családiasan meleg és szétszakíthatatlan jó kapcsolatot, akkor is felbecsülhetetlenül nagy értéket kaptam volna és hiszem, tudom, hogy ők is így éreznek.

Amikor tudatosult bennem, hogy gyülekezetem megkereszteltjeinek döntő többsége cigány (évente tizenöt megkeresztelésből 14 cigány volt), akkor elkezdtem a cigányokról szóló irodalmat tanulmányozni: arra gondoltam, hogy ha tisztességgel akarom végezni a mindennapi munkámat, ehhez hozzá tartozik az, hogy mindent tudjak a cigányokról, amit tudni lehet. (Nyilván nagyon sokat segített a személyes kapcsolatok rendszere, de a problémák társadalmi méretű megismerése, sőt a határokon túlra való kitekintés is elengedhetetlen).

Azt, ami hozzáférhető volt a cigányokról–cigányoktól, azt megszereztem, elolvastam, feldolgoztam. Később létrehoztam a Cigány Dokumentációs Központot, amely cigány tárgyú könyveket, kottákat stb. gyűjt, illetve van egy levéltárunk is. Azt gondolom, hogy ezzel segítségére lehetek cigánynak-nem cigánynak egyaránt.

A cigányokról szóló tanulmányok megismerése, feldolgozása nekem is hasznos volt: a cigány kérdés egyházi vonatkozásaiból doktoráltam. Ennél sokkal fontosabb, hogy szemléletem abba az irányba változott, hogy többet tudtam tenni a cigányokkal, a cigányokért. Alapfeladataim közé tartozónak éreztem először is azt, hogy a cigányok kicsit jobban érezzék magukat abban a világban, amelyikben élünk. Ennek legkézenfekvőbb módja a személyes kapcsolatok kiépítése. Ez sikerült: a kezdeti bizalmatlanság – amely nem a személynek, hanem a helyzetnek szólt – annyira feloldódott, hogy ha náluk voltam, akkor nemcsak a boltból vett italokkal és a cukrászdából vett süteményekkel „mertek” megkínálni, hanem saját főztjükkel is.

Természetessé vált, hogy magyarországi vagy külföldi ismerőseimmel felkerestük a cigány családokat is. Ezek a találkozások meghívásokat eredményeztek. Különösen a cigány énekkarral – vagy annak csak egy részével, hisz mindannyian szegények voltunk, – gyakran jártunk énekelni különböző magyar, sőt később német gyülekezetekbe is. sok szeretetet, elismerést kaptak. Azt mondanom se kell, hogy joggal, – hisz nemcsak kedvesek, jók, szépek, de nagyon ügyesek is voltak. Bizony, több cigány gyermek és felnőtt velem vett részt életében először kiránduláson, nyaralásban – vagy éppen került az ország határain kívülre is.

Legfontosabbnak a cigány kultúra ápolását, a cigány identitástudat erősítését tartottam, tudatosan végeztem ezt a szolgálatot. Azt tartottam ugyanis, hogy ha Isten cigányokat teremtett, akkor valami olyas célból tette, hogy rájuk kívánt bízni valamit, amit senki másra. Ezt kellett közösen is keresnünk. Cigány népdalokat gyűjtöttünk, énekeltünk. Az egyházi énekek közül is többet cigány dallamra énekeltünk. Sikerült néhány énekkari darabot is találni, sőt íratni, cigány dallamot többszólamú énekkarra feldolgoztatni. ezeket különösen nagy örömmel énekeltük.

Évente „cigányvasárnap”-ot, azaz cigány ünnepet tartottunk. Ezeken délelőtt istentisztelet volt, amelyen természetesen cigány zenekarok – vonósok és gitárosok felváltva – kísérték az egyházi énekeket. Ez alkalom volt arra, hogy az énekkar is bemutasson az előző években megtanultakból. Lehetőség volt máshonnan jött cigány testvérekkel való találkozásra, azok bemutatkozására. Külföldi vendégeink is voltak, akik évente visszajöttek, vitték hírünket. A délután mindig a cigány kultúráé volt: bemutatkoztak cigány költők, írók, festők, cigány táncegyüttesek. Az ünnep tánccal ért véget.

Az a véleményem – és eszerint is élek –, hogy a lelkésznek mindig szolgálatban kell lennie. Ha bárki bármiben tanácsra, vigasztalásra, megértésre, bármilyen segítségre szorul, akkor ott kell lenni, és az elvárásoknak megfelelni. sokat lehetne írni arról, hogy miként működött ez a gyakorlatban. Hadd irányítsam a figyelmet például a tanulásra; nyilvánvaló ugyanis: ahhoz, hogy valaki az adott társadalomban elfogadottként éljen, ahhoz szükséges bizonyos adott társadalmi normák teljesítése. ilyen norma az, hogy tanulni, tudni, sőt bizonyítványt szerezni is kell.

Nagy öröm – és bizonyos elismerés –, hogy országunk első és tudtommal egyetlen cigány diakónusa énekkarunkból került ki. Magam nagyon büszke vagyok arra a volt énekkarosunkra is, aki itthoni sikeres szakmunkásvizsga után – közbenjárásomra – Németországba került ki dolgozni, és miután igen jól megtanulta a nyelvet, most ott tanulhat tovább. Ő már „sínen van” és remélem, hogy sohasem fogja elfelejteni cigány népét…

Mostanában kevesebb módom van az egyes cigány emberekkel találkozni. Igyekszem viszont problémáikra, értékeikre felhívni a figyelmet. Tavaly például harminchárom svájci fiatalnak rendeztem cigány kulturális hetet. sikeres volt! Külföldi útjaim során mindig, mindenütt igyekszem a cigányok ügyének támogatókat találni. Én találtam ki és szerveztem meg a Kelet-európai cigány lelkigondozók Konferenciáját is – hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Eddigi életem során, ami tőlem telt, megtettem a cigányokért. Jó lenne, ha kicsit többen lennénk gondolkodók és cselekvők.