Varjú Katalin komáromi tanítónő számos érdekes anekdotaszerű történetben párját ritkító tapasztalati anyagot felhalmozó, vázlatos élménybeszámolója pedagógusi pályájának azon szakaszáról, amikor a helyi romaközösségek gyermekeinek köztiszteletben álló tanítója volt.

A roma diákok szüleivel való kapcsolattartás elengedhetetlen feltétele az eredményes nevelõmunkának, viszont szülői értekezletet tartani szinte lehetetlen. Számos más előnye mellett ezt is pótolhatja ugyan a személyes kapcsolatok ápolása, amelyre mindig is törekedtem, ellenben vannak esetek, amikor nincs idõ házról házra járva ugyanazt elmondani. Az írásbeli értesítés pedig szóba sem jöhet, illetve meg lehet próbálkozni azzal is – már miért ne lehetne –, csak éppen szinte semmi értelme sincs.

Egyszer egy minden családot egyformán érintõ ügyben volt fontos közölnivalóm a romákkal. Egyszerű gyakorlati kérdésrõl volt szó, tulajdonképpen nem is igényelt volna személyes kapcsolatfelvételt, csakhogy végiggondolva a föntieket rájöttem, ez a legegyszerűbb s ugyanakkor leghatékonyabb módja az információ célba juttatásának. Úgy döntöttem azonban, hogy ha már vállalom Mohamed szerepkörét, és elmegyek a hegyhez, valamelyest azért a hegyet is megpróbálom kimozdítani nyugvó helyzetébõl. Vagyishogy a cigányvajda előjogait kissé önkényesen kisajátítva a helyszínen kürtölöm össze a szülőket. Az évek során meglehetősen jó személyes kapcsolatot sikerült kialakítanom a családok többségével, így aztán többé-kevésbé feljogosítva érezhettem magamat a szokatlan fellépésre.

Kibicikliztem hát a péróba, és amolyan kisbírósan kiáltottam el magam:

– Nincs időm, sürgős! Gyertek ki!

Ahogy szétnéztem, alig egypár embert láttam lézengeni a viskók között, de pillanatokon belül már vagy harmincan álltak körülöttem. Fogalmam sincs, hogyan csinálják ezt a romák, de tény: képesek szemvillanás alatt szervezkedni. Kollektív reakcióidejük csaknem olyan rövid, mint egy megzavart makrélarajé, s viszonyaik látszat kaotizmusa mögött csaknem olyan jól szervezettek, akár egy hangyaboly.

A mámi szokás szerint az ajtó előtt ült kopott, kigyúrt ülőkéjű foteljében, és figyelt. Tudtam, miután hivatalos küldetésemet elvégeztem, oda kell hozzá mennem akkor is, ha sietek. Így hát, amikor mondandómat elmondtam, és az azt követően feltett néhány kérdést is megválaszoltam, elindultam a rozzant trónus felé, hogy az udvariassági párbeszédet a szokásnak megfelelően lebonyolíthassuk.

Mámi, mint mindig, most is megfogta a kezemet, magához húzott‚ és kérdés formájában fölvetette a témát, amely akkortájt éppen a leginkább foglalkoztatta.

– Az árulás a parasztoknál is bűn?

– De még mennyire! – feleltem, önérzetesen kihúzva magamat, és örömmel töltött el, hogy sikerült újabb párhuzamra találnunk a valóságosnál mindkét fél részéről jóval távolibbnak vélt kultúráink között.

Megszorította a kezemet, aztán jelentőségteljesen rám nézett: – Kíváncsi voltam – mondta résnyire összehúzott szemmel, aztán a nyomaték végett még a bal szemöldökét is felhúzta.

– Sietek – szóltam, türelmetlenségemet rosszul palástolva. – Bacht te del o Del!

– Laso drom te del o Del! – mondta mámi megértően, én meg felpattantam a kerékpárra, és néhány métert már meg is tettem, amikor a seregletből valaki utánam kiáltott:

– Gyön! Várj, nem mehecc el! Ott gyön!

Reflexszerűen lefékeztem, de el sem tudtam képzelni, kinek a jövetelét harangozta be a felerészt rémült, felerészt ünnepélyes és már-már templomian emelkedett hang. Tekintetemet ösztönösen az égre emeltem, s csak aztán pásztáztam végig a gyülekezeten, de egyelőre se égi, se földi jelenést nem láttam. Viszont az izgatott zsongás egyre csak erõsödött, és egyre többen hátrafordultak, hogy a magasztos érkezõt méltóképp üdvözölhessék. Végül pedig az egész csoportosulás hátat fordított, és igazat megvallva kissé már kínosan is éreztem magamat mögöttük, amikor középen a tömeg egyszeriben megnyílott, utat engedve a tekintélyes érkezőnek. Kisvártatva egy hordónyi pocak bukkant fel a díszsorfal között, s tulajdonosa olyan méltóságteljesen nyomult előre, mint népe élén Mózes az isteni sugallatra megnyílott Vörös-tenger vízfalai között, nyomában a fáraó harci szekereivel.

Amikor a tekintélyes pocak nemkülönben tekintélyes tulajdonosa átért az innenső partra, szétvetett lábbal megállt, és dörgő hangon tette fel az eleve költőinek szánt kérdést:

– Mit keres a népemnél egy paraszt?

Nem mondhatnám, hogy a számonkérésnek hangzó kérdés egyértelműen nekem lett volna címezve, viszont a tartalma kétségtelenül engem érintett, nem késlekedtem hát megadni a megfelelő választ.

– Jó napot! – mondtam külön hangsúlyozva minden egyes betűt, hogy felhívjam a figyelmet az elmaradt köszönésre. – A dolgomat intéztem. – Ki maga? – röffent rám az impozáns bendő illusztris viselője.

– Ahogy elnézem, ezt én is megkérdezhetném, mert én többet vagyok itt, mint maga, az biztos! – mondtam szemrehányóan, tekintetemet mélyre süllyesztve a hájhalmok odvában villogó apró, ébenfekete szempárba, miközben teljes mértékben tudatában voltam, hogy fölöttébb kockázatos dolog ilyen hangot megütni, merthogy a sör felszaporította tekintély hordozója maga a „fënek” volt, ahhoz most már nem férhetett kétség.

Halálos csönd támadt; szél se rebbent, légy se zümmögött, hipnotizáltan meredtek maguk elé az imént még hevesen kapirgáló tyúkok, az izgágán ide-oda futkosó kutyák, és még az ég madarai is megtorpantak röptükben, mintha õk is kiérezték volna a vibráló feszültséget. Úgy álltunk ott egymással szemközt, farkasszemet nézve, mintha a nagy mennyei kinematográfban akadt volna meg a filmtekercs.

A képhiba egy kis ideig eltartott. Fogalmam sem volt, hogy keveredünk ki belõle.

– Engedelmo manggav! – hangzott fel aztán valahonnan a tömegből, és váratlanul egy középkorú férfi, egyik tanítványom apja lépett elõ. – Ő marad! – mondta határozottan a szikár termetû Selo, miközben nagy karlendítéssel rám mutatott. A magyarázat sem késett sokáig. – Te na pheno cshacsipe, o Del te marel! Ő vitte a romákat jó névre, amikó a rádióba is szerepeltünk. Ő vitte a táncosainkat. És mindig aszt monta: nem a diszkósat, a romásat, aszt, amit az öregektő tuttok! Savale, romale! Cigányok! Na pheno cshacsi vorba?

Thulo, a „fënek”, akirõl eddig csak hallomásból tudtam, az egymás után elhangzó érvek hallatán egyre nagyobbra fújta fel tokáját, és kitüremlő pofaszalonnái fokozatosan céklaszínűvé változtak. A végén már úgy nézett ki, mint egy hormonzavaros pulykakakas.

Közben mások is nekibátorodtak, és egymás szavába vágva keltek védelmemre. Legalábbis Thulo magatartásából erre következtettem, merthogy olyan nagy volt már a hangzavar, hogy hiányos nyelvismeretemmel nemigen tudtam követni az egyre szenvedélyesebben előadott okfejtéseket.

Thulo még egyszer megkísérelte magához ragadni a szót, és már magasra is emelte hájjal kipárnázott csülkeit, de még mielõtt megszólalhatott volna, a mámi hangja szűrődött át a zsivajon, aki magyarul szólított meg, és amikor hátrafordultam, mosolyogva magához intett. Látva, hogy feléje igyekszek, mind elcsitultak, még Thulo is leeresztette a kezét, merthogy az időseket és a betegeket a romák nagy becsben tartják. A mámi pedig mindkét kritériumnak teljes mértékben megfelelt – betegségeinek számát se tudta, és az általános vélemény szerint pillanatnyilag õ volt a legidősebb az egész közösségben.

Hogy miként került a mámi kezébe a régi roma szoknyája, máig sem tudom. Mindenesetre amikor megálltam előtte, előredőlt a fotelban, és a hosszú, tarkabarka szoknyát úgy tartotta maga elé, mint valami gyémántokkal ékes arany ereklyetartót.

– Én most eszt a cochát... – szólalt meg, amikor úgy gondolta, hogy már eléggé felcsigázta az érdeklődést, és itt kis szünetet tartva hangosabban folytatta, hogy a távolabb állók is meghallják a szavait – …magának adom! A gyülekezet, Thulóval az élén, döbbenten, kiguvadt szemmel állt, mert a mámi bizony soha életében nem volt különösebben adakozós, sőt valójában minden idők legfösvényebb vénasszonyának hírében állt, a ruháit pedig ráadásul mindennél jobban féltette.

– Legközelebb, ha rólunk tárgyal, rádióba megy‚ ha nem jó magára, akkor vigye el… – szólt a mámi, miután a szoknyát átnyújtotta. – Tegyen mellé fehér vizitát. Mongya meg, hogy kötény is lesz‚ cakkos szélű, mert én olyat hordtam. – A hangja egyre fátyolosabbá vált. – Mongya meg, hogy éntőlem van. Én üzenem – folytatta, miközben könnyek szöktek a szemébe. Aztán erőt vett magán, és szemét törölgetve harsányan, diadalmasan hozzátette: – Tudom, hogy paraszt, de soha nem kívánta, hogy megtagaggyuk magunkat. Megérdemli! Értünk tette!

Amikorra felocsúdtam, és körbetekintettem a helyeslően mormoló csoportosuláson, Thulónak, már hűlt helye volt. Pedig azt terveztem, hogy a következő szülői értekezletem slusszpoénjaként békejobbot nyújtok majd neki. Már soha nem tudom meg, elfogadta volna-e, hiszen – minden bizonnyal a tekintélyén esett vélt csorbának szégyenét cipelve – gyáván, sértődötten, idejekorán, dolga végezetlenül elszelelt.