Elhallgass mán’, te átok! Hát ’szen látod, hogy nincs…- kiáltott az asszony, és nyitott tenyérrel arcul ütötte a gyereket, aki megint kenyérért nyúzta. Aztán valamivel csendesebben hozzá tette:  – ’Szen látod, hogy üres az asztal…

A gyerek látta, ahogy látta már tegnap, tegnap előtt is. Ahogy nagyon is gyakran látta, mióta csak a világon volt. Nem szólt, csak vissza takarodott a vacokba, a többi gyerek közé. Hideg volt, fázott: ott mégis csak melegebb…
 Az asszony nézte, egyre csak nézte a gyerek-sereget. Hatan húzódtak egymás mellé a sarokba dobált rongyokon, a hetedik átal kötve a mellén lógott, bár onnan aztán vajmi keveset szophatott. De legalább addig csendben volt. Aztán az asztalra nézett, amin nincs kenyér. Amin ma sincs, és tán nem is lesz kenyér. Erős, vaslábakon álló, rozsdás lapú asztal volt: csupa ócska vas az egész. Azért is maradt meg: ha fából van, már ez sincs. Már rég feltüzelték volna ezt is, mint minden egyebet: a régi asztalt, a szekrényt, de még az ágyat is. addig is csak egy ágyuk volt: egy hatalmas, kinyitható ágy, azon aludt az egész család egymás hegyén-hátán. De legalább volt. Két napig meleget adott, aztán már csak az emléke maradt meg: gyorsan tova illanó, tétova emlék, amit gyorsan befed a mindennapok könyörtelen harca, a nincs és a jaj…
 Mióta eszét tudja, ez talán mindig így volt. Már kislány korában meg kellett tanulnia a NINCS íratlan törvényeit, azokat a törvénytelen törvényeket, amelyek együtt születtek vele, és a hozzá hasonló, csóró romákkal.
 Egy határ menti falucskában születtek: az ura is oda való volt, egy pár gunyhóval odébb laktak mint ők. És ők is csak a nyomor szavát és törvényét tanulták - ismerték.
 De ameddig csak a szegénység átkai feszültek létük fölé nap mint nap, tán még nem is volt olyan kegyetlenül nehéz az élet. Még be-be jártak a közeli faluba, hogy valami munkát kerítsenek: ki napszámot, ki patkolást, ki a házak építésénél valami egyszerű, bár nehéz munkát, olyasmit, amihez nem kellett iskola. Mert iskolába nem jártak: hogy is jártak volna, hisz csurdén, csaknem teljesen ruhátlanul voltak még télen is, hát úgy nem mehettek. De ez rég volt, nagyon rég. Ha nem is idő, de történés-távlatban nézve rég, hisz az utolsó hat-hét esztendő alatt több kínt, több szenvedést, több megaláztatást kellett elviseljenek, mint elődeiknek tán száz esztendőkre visszamenőleg. A politikai helyzet…
 Az asszony nem tudta: mi az a „politika”. Nem értette még magát a szót sem, de nap mint nap érezte a hatását. Azon a napon, amikor először hallotta a férfiak beszédében az idegen szót, még nevette is: micsoda értelmetlen zagyvaságokat kevernek ki maguknak a megszokott betűkből. Ez nem is lehet igazi szó, semmi értelme nincs. Nem jelent sem megehető, sem felvehető, sem pedig felfűthető dolgot, pedig hát csak azokról érdemes szavakat alkotni, mert azok adják a holnapot: a saját, és az utódok holnapjait.
Aztán kevéssel később, ha a szót nem értette is meg, annyit megtanult, hogy valami kemény, kegyetlen, gyilkos dolgot takar, hisz hát anyja is arra hivatkozott, mielőtt át ment a másvilágra. Nem csak úgy egyszerűen meghalt: az természetes folyamat, nem olyan rémítő, mint az, ahogy anyja búcsút vett tőlük:
 – Jobb lesz énnékem már csak Odaát! - mondta keserű hangon- Ebben a zavaros, érthetetlen világban már nem Ember és Ember van, hanem politika: azzal akarják befogni a szánkat, mégpedig örökre. Úgy, hogy egyetlen roma se legyen többé ezen a nyomorult Világon. Még egy csecsszopó se, mert egyszer az is felnő. Ha el nem viszi az éhség, vagy valamiféle nyavalya…
 Színleg, szóra csinálnak nekünk „törvényt”, meg rendeléseket, vagy miket, de a valóságban csak egyféle „törvényt” ismernek: a Halál Törvényét: azt akarják kötelezővé tenni mindannyiunk számára. Hát én nem várom meg, hogy még ebből a semmi kis putrimból is kiüldözzenek. Mert azt csinálják: a másik cigány telepet is felgyújtották, aztán meg még gunyhótól mentek gunyhóig, hogy kikergessék azokat, akik nem akartak elmenni, akik azt mondták: inkább ott halnak meg, de maradnak. Az asszonyokat, ha ott érték, sorra meggyalázták, aztán lelőtték őket, mint a reves kutyát, mondván: ellenükre támadtak. És az emberek elhitték. Pedig hát hol támadhat egy erős emberre egy agyon éhezett, szerencsétlen romnyi? Csak ha a kölykit kell megvédje, vagy már még akkor sem: nincs hozzá ereje. Nektek is aszondom: jobb, ha ideje-korán elmenekültök, mielőtt titeket is legyilkolnak azok a gazok… - és át ment a saját kis gunyhójába, hogy többé már ne is jöjjön ki onnan. Az apjukat esztendővel azelőtt temették, hát mellé fektették az anyját is: csak holmi rongyokba bagyulálva, mert a koporsó pénzbe lett volna, és hát hol volt őnekik pénzük: Az egész telepen összesen nem volt annyi pénz, amiből egy koporsó kitellett volna. De mást is csak így temettek, hát nem volt szokatlan. Sok temetés volt akkoriban: hullottak az öregek, a gyenge gyerekecskék, de már még az erős emberek is, nem egy úgy segítve a sorsnak, ahogy azt az anyja is tette. A vajda elmondta fölöttük a halotti beszédet, az a néhány ember meg asszony, aki el ment, el tudott menni a temetésre, eldanolta a halott kedves nótáit, azzal megvolt. Már csak a földet kellett rálapátolni a tetemre: fel ne falják a kódorgó vadak, vagy az agyon éhezett kutyák.
 Ahogy anyja tanácsolta: kevéssel később ők is menekültek. Igaz: nekik nem lehetett abba a Másik Világba menekülniük, hisz hát mi lett volna akkor a gyerekekkel. Akkor még csak kettő volt, s a harmadikkal volt várandós, de hát azokat is csak meg kell etetnie valakinek. Egy éjjelen össze pakolták kis motyóba amijük csak volt, aztán a motyót az ember a vállára vette, és elindultak. Ugyan mehettek volna nappal is, de nem akarták hogy a falu lássa: milyen csórón vágnak neki a Világnak. Még szégyellték a szegénységüket, amiről pedig nem is ők tehettek: az ember nap mint nap elindult valami  munkát nézni, hogy legalább egy kis lisztet, meg zsírozót vehessenek: ne éhomra kelljen lefektetni a két gyereket, de hiába. Volt, nem is egyszer volt, hogy munka helyett kemény ütlegeket kaptak, s még a gyalázkodó szavakat:
 – Dögöljetek éhen, nem kár értetek!
Vagy felfogadták őket, aztán este, hogy a bérüket kérték, ismét csak veréssel fizették ki a napjukat, s még örülhettek, ha a kutyákat nem uszították rájuk. Aztán, hogy már nem bírta nézni övéi szenvedését, besurrant egyik - másik kertbe, hogy legalább némi zöldséget csoreljen: elkapták, és bevitték, hogy csak napokkal később engedjék szabadon, félig agyon verve akkor is.
Hát elindultak, bízva: tán a városon könnyebb lesz egy kicsit, hisz ahol akkora nagy házak épülnek, csak jut valami munka neki: csóró romának is. Mindegy, hogy mi: valami, amiből máról - holnapra megvannak, kevéske élelemmel, némi ruha-félével legalább a hideg, téli hónapokban, s egy kis tűzre valóval: ne fagyoskodjanak a hosszú, sötét éjszakákon. De hiába bíztak: a városban épp úgy nem kellett az ember, mint a faluban, s bár itt nem támadtak rá botokkal, vagy csak a puszta öklükkel, a szavak ütlegei itt sem voltak kisebbek vagy lágyabbak:
 – Semmi keresni valód itt!- mondta az egyik építés vezető- Vagy gondolod: majd felveszek melléd még egy embert, aki csak azt fogja lesni: mikor emelsz el valamit? Mert ti csak ahhoz értetek: a lopáshoz, meg a henyéléshez. Eredj egy házzal odébb, míg jó dolgod van…
 Az ember ment, egyik helyről a másikra: volt, ahol fel is vették, de ott meg a többi munkás nem nézte szívesen: addig áskálódtak ellene, addig gyanúsítgatták, hogy „ezt is ellopta, meg azt is”, míg a munkavezető meg nem elégelte, és el nem zavarta. Arra persze már nem vette az sem a fáradtságot, hogy utána járjon: valóban ellopott-e bármit is? A munkások azt állították, hát akkor az úgy is volt, különben miért mondanának ilyesmit? És különben is: ha nem lopott, hát majd fog: hiába, a cigányok már csak ilyenek…

 Öt éve már, hogy ott hagyták a telepet. Azóta már a harmadik városban vannak, mennek mindig új helyre, bízva: hátha ott… - de persze ott sem járnak több szerencsével, mint az előző városban. Persze egy idő múlva, ha már végképp nem tudnak élelemhez jutni, az ember tényleg kénytelen elmenni valahová, hogy valami eladhatót csórjon. Akkor egy ideig van liszt, van zsírozó, és néha még kenyér is van. De csak a kényszerűség viszi rá a lopásra, az, hogy nem tudja elviselni az éhes pulyák nyöszörgését. Akkor elindul, és vagy sikerrel jár, vagy sem. Néha ő is el kell induljon: hol jósolni próbál, hol koldulni: mikor mit. Attól, amennyit az ember keres, még csoda, hogy élnek egyáltalán. És a gyerekek…
 Nem akartak ennyit, de jöttek. Hideg téli éjszakákon, amikor már veszekedni sem volt erejük, össze bújtak a párjával: legalább az a kis örömük meglegyen, hisz másuk úgy sem volt. Ezt adhatták egymásnak még karácsony ünnepén is: önmagukat, saját felhevült testeik melegéből egy keveset, hogy aztán másnap újra kipattanjon a vita, a veszekedés, és elcsattanjon néhány pofon is. Pedig nyugodt, csendes ember volt az ura, hosszú tűrő, s ha volt mit a gyerekek szájába adni, s tán még maguk is ehettek egy keveset, hát vidám és nótás kedvű is. De a nyomor belőle is kiváltotta az indulatokat: akkor ott, és úgy vezette le az értetlenség, a méltatlankodás-adta feszültséget, ahol, és ahogy lehetett. Tudta ezt az asszony is, nem is haragudott rá sem szidásért, sem a pofonokért: ő maga sem tudott mást, mint ezt, ahogy az imént is, hogy a fia megint csak kenyérért nyaggatta, amikor tudja, hogy nincs. Mert tudja, ha nem érti is: hát idején meg kell értenie, hogy már ne legyen előtte ismeretlen fogalom a nyomor. Mert hogy rá, és a többi gyerekre is csak ezt örökítették már születésük percén, az bizonyos volt. S talán bizonyos az is, hogy ők sem fognak egyebet tovább adhatni a saját gyerekeiknek, s ez így lesz, míg Világ a Világ.
 Az ajtó felé nézett, vagyis az ajtót helyettesítő rongy irányába. Szeme sarkából úgy látta az imént, mint ha gyengén meglebbent volna.
 – Talán az ember jön… - gondolta kis szorongó örömmel, aztán hogy senki sem hajtotta félre a rongyot, hogy belépjen a város széli romház félig már beomlott falu szobájába, újra csak gondolataiba mélyedt.

 – Az ember már vagy egy hete nem tért vissza. Mivel már egy hónapja is, hogy hiába megy munka után, kénytelen volt neki vágni az éjszakának: hátha…
Elfogták: a Kolos mesélte, akinek valahogy sikerült elillannia. Azóta egyedül van a gyerekekkel. Az első napon elindult, hogy utána kérdezősködjön: hová, merre vitték az emberét. Még örülhetett, hogy őt elengedték. Mert őt is benn akarták fogni, hogy hát biztos benne volt ő is a dologban. Még jó, hogy a legkisebbet a nyakába kötötte a kendővel: ennek köszönheti, hogy végül mégis csak kiengedték. De azt nem sikerült megtudnia: hol van az embere. Elindult az ismeretlen városban, nyakában a legkisebb gyerekkel, szívében az aggodalommal, hisz a többit otthon kellett hagynia: azokat nem köthette a mellére, hogy a saját test-melegéből adjon nekik. Ruhájuk pedig nem volt. A hat gyereken nem volt annyi rongy összességében, amennyiből egyet fel tudott volna melegen öltöztetni. Az egyik téren megállt, és kéregetett: valami kicsit legalább, hogy egyenek…
 Másnap megint útra kelt, aztán megint. De már három napja hogy ki sem bír mozdulni hazulról. Addig is csak úgy indult el, hogy csak némi rongy volt a lába köré tekerve kapca gyanánt, hát a negyedik nap reggelén már nem bírt lábra állni: hideg volt, s az olvadt hólé ráfagyott a rongyokra, rá a lábára: reggelre egy-egy lilára fagyott, felpüffedt förtelem volt az egész lába, de még a lábszára is, hát felállni sem tudott: nem még elindulni.

 A rongy ismét megmozdult, s ő ismét reménykedve kapta fel a fejét, ám megint hiába: csak a jeges, északi szél szökött be egy parányi résen, hogy még kínzóbbá tegye odabent is a hideget: mintha gyilkos-kárörvendőn kacagta volna az is az ő nyomorúságukat.

 ( Mi lesz velük, ha végképp bent fogják az urát? És mi lesz velük, ha tönkre verve, betegen vánszorog vissza az is? És mi lesz velük, ha még ebből a semmi kis zugból is kikergetik őket, ahol legalább a szél elől elrejtőzhetnek valamennyire?
 Vagy tán nem is a szél elől rejtőznek igazán: Lehet, hogy attól félnek: az emberi kegyetlenség és könyörtelenség már nem a testüket, de a lelküket fogja jéggé dermeszteni, hogy végképp ne legyen se hitük se erejük bízni: valamiképp mégis csak megélik a tél végét, hogy egyszer, bárha csak egyetlen egyszer felnézhessenek a Napra, amely egykor a Gyermekeivé fogadta őket…?

 Hirtelen az villant az eszébe: elindul ő is, ahogy az anyja tette. Elindul, magával viszi a gyerekeit is, s ha már ott lesz, azon a Másik Világon, hát ő bizony oda áll, mindjárt a Magasságos Úristen trónusához, és megkérdezi Tőle:
 – Mivégre teremtette az Embert? S ha már teremtette: mért nem teremtette őket egyformának? Mivégre teremtette a Cigány népet, s mért verte meg őket is érző szívvel, gondolkodó elmével, ha nem adott nékik az útra mást, csak azt (vagy még azt sem!), amit a legnyomorúbb állatnak adott?

 Vagy tán nem így volt? Lehet: mégis csak van valami igazság abban, amit azok a papok olvasnak abból a Biblia nevű könyvből azokban a csodálatos templomokban?
 S ha igaz, amit az a nagy, fekete könyv ír: miért nem hiszik el azok, akik pedig még el is tudják olvasni?

 Vagy lehet: épp azért olyan fekete az a könyv, mert meghaltak már benne mind a szavak, a pontok, s meg mind az egykor-volt, Égi Gondolatok…?