A Sorsfordító találkozások január 9-i adásának vendége L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány és  Alapfokú Művészetoktatási Intézmény elnöke

"Én Berettyóújfaluban születtem, itt élek, itt dolgozom egy alapfokú művészetoktatási intézményben, melynek az alapítója és igazgatója vagyok. Ennek az iskolának és a hozzá kapcsolódó pedagógiai programnak mindig is részesei voltak a hátrányos helyzetű gyerekek, ám az utóbbi időben ez még hangsúlyosabban megjelenik a munkámban és az életemben is.

Hamar rá kellett jönnünk arra, hogy az oktatás önmagában nem elég. Fontos nélkülözhetetlen tartozéka a felzárkóztatásnak, de önmagában nem képes megbirkózni a problémákkal. Erre akkor döbbentünk rá, amikor az egyik hátrányos helyzetű tanulónk nyert egy pályázaton, és szerettük volna elvinni az eredményhirdetésre. Amikor hazamentünk hozzájuk, láttuk azt a mérhetetlen nyomorúságot és szegénységet, amiben ezek a gyerekek élnek.

Ezután kezdtem komolyabban figyelni a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek életkörülményeire, és sok olyan megállapítást tettem, amitől egyszerűen törvényszerű volt, hogy a szociális munkába is belebonyolódjon az alapítvány.

Úgy érzem, ezeknek a gyerekeknek teljesen mindegy,hogy interaktív táblával, projekt módszerrel vagy kooperatív módszerrel tanítanak-e az iskolában. Az a hatás, amit a szakma úgy mond, hogy egy jó iskola 50%-ot is lefaraghat a családi körülmények, vagy szocializáció okozta hátrányból, az rögtön megdőlt, amikor az ember meglátta ezeket a családokat és ezeket az életkörülményeket.

Azt gondolom, hogy a mai oktatás talán egy-két %-ot ha le tud faragni ezeknek a gyerekeknek a hátrányaiból, amint hazamennek egyszerűen lenullázódik az a hatás, amit az iskolában megkapnak.

Ugyanis ott ahol nincsen asztal, ahol nem készül házi feladat, ahol napi szinten nagy gond az élelem, meg a fűtés, ahol tizenkét éve nincsen villany, ahol a kútról hozzák a vizet egy műanyagkannában, ahol gond a ruházat, ahol rendszeres a fejtetű, ott miről beszélünk! Mit vár el a pedagógus az iskolában ezektől a gyerekektől. Ahol heten alszanak egy ágyban. Mert nem tudják máshogy megoldani, ahol földes a padló, ott egyszerűen képtelenek a gyerekek mintaszerű, mosolygószemű elhivatottságot produkálni az iskolában.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, a pedagógusok nagy része ezt nem is látja, mi sem láttuk, amíg ki nem mentünk. S amikor az ember látja, már nem tud elmenni a probléma mellett, segítenie kell.

Így indult, először a gyerekekre fókuszálva: hogy a gyereknek legyen ruha, meg cipő, iskolatáska, felszerelés,  hogy a villanyt nem lehetne-e visszakötni, hogyan lehetne megoldani, hogy a gyerekek meleg étkezésben részesüljenek. Rendszeres élelmiszerosztásokat szerveztünk egy-egy településen. Ez így jött-jött, és jön a mai napig is, egyre több és több olyan területet vállalunk fel, ami úgy gondolom, hogy nem is a civil szféra feladata lenne.

Ez a modell, ha tetszik, vagy ez a munka három lábon áll: az egyik az oktatás, ami nagyon fontos, a másik a családgondozás, ami nélkülözhetetlen, hogy kialakítson az ember egy olyan bizalmi viszonyt a családokkal, amiben együtt tudunk gondolkodni a gyerekeknek a jövőjéről. Utópia lenne azt hinni bármelyikünknek, hogy a felnőttek értékrendszerét meg tudjuk változtatni.

Nem tudjuk megváltoztatni, de partnerré tudjuk tenni őket abban, hogy a gyerekeiknek jobb legyen, és ez most elégséges az együttműködéshez.

Harmadikként ugyanilyen fontos, hogy miért nem tud a magyar intézményrendszer, a szociális rendszer, az egészségügyi szolgáltató rendszer, az oktatás valós megoldást nyújtani ezekre a problémákra.

Az utóbbi időben, különböző uniós pályázatokból intézménytípusokat, intézményeket hozunk létre: lásd a tanoda program, vagy a „Biztos kezdet program”. Ezek a kezdeményezések megpróbálják  a  nem jól működő szociális háló réseit befedni. Ami nem baj, mert  jó dolog, ha  a hibákat egy kicsit orvosolni tudják.

Itt van pl. a „Biztos kezdet program”, ami egy picit védőnői szolgáltatás, egy picit családgondozás, egy picit tanoda, ahol be lehet fejezni a nyolc-általánost, ami segít egy kicsit az adósságkezelésben is. Ez rendjén való, de közben  az állam megtart egy olyan rendszert, ami nagyon sok pénzbe kerül, és amelyiknek lenne a dolga, hogy a korábban említett feladatokat ellássa.

Én hiszek abban, hogy a szükséges tudás benne van a rendszerben, de valahogy a szervezés, a protokoll nem megfelelő. Nagyon jó lenne, ha egy-egy családra fókuszálva együtt tudnának működni ezek az intézmények, ágazatok, hogy ne ügyiratokat rendezzenek, hanem konkrét helyzetekben segítsenek.

Utópia azt hinni, hogy a középosztály oktatásbeli megerősítésével, és a szegények és tehetősebbek elkülönítésével, vagy akár a rendőrség megerősítésével megelőzhetők lesznek  a problémák.

Utópia azt hinni, hogy ez a nincstelen réteg a problémáival együtt izolálható bizonyos falvakban. Toldon például, ahová rendszeresen kijárunk 360 ember él. Ebből 200 a gyermek és fiatalkorúak száma. Az óvodában csak cigányok vannak, az általános iskolások között pedig mindössze három a nem cigány származású. Itt találkozhatunk olyan fiatalemberrel, aki 18 évesen egyetlen osztállyal került ki az oktatási rendszerből, analfabéta, és természetes, hogy ebben a közegben, ahol mindössze tíz embernek van munkája megtelepszik az uzsora és a bűnözés.
Ez egy időzített bomba, és csak az látja, aki nap mint nap találkozik ezzel a  problémával. …"

(Részlet a műsorból/Fialovszky Magda/ Kethano Drom)

Adás: Echo Tv/2011.01.09.11-órától