Majdnem minden harmadik álmomban visszatérő jelenség volt, hogy papnövendék vagyok, majd Rómába kerülök és mint bíborost megválasztottak pápának, aki mint első cigány pápa egyesítem a fáraó népét és a keresztényé vált cigányok földközelbe húzzák a mennyországot.  A hit egy csapásra megszűnteti a gyűlöletet a földön, mert Isten nem azért teremtette az embert hogy álszentek legyenek, hanem azért, hogy a szeretet legyen úrrá a földön örökkön örökké, amíg a NAP bevilágítja a földet.

Amióta Sószékre sodort Káló apámmal a sors csak a csorrósság földközeli valósága tette próbára a megmaradt bátorságomat. Apám még egy ideig bíztatott minden megmaradt szeretetével. Így szolt: - Fiam adott a mindenható egy őszinte szűz lányt társul neked, vigyázzál rá, mert aki tiszta szívből szeret a földön ,az számít a legnagyobb gazdagságnak, és nem a kastély meg a birtok. Láthatod a temérdek vagyonból ide jutottunk a cigánytelepre. ISTEN akarta így,mert nem becsültem meg az anyádat. Így hát előbb elvette őt tőlünk, majd a földi javainkat, vagyonunkat. Az hogy én koldus lettem még valahogy beletörődtem, de hogy tégedet koldusbotra juttattalak, azt sohasem bocsátom meg magamnak. De te vigyázz fiam, minden lépésedre, százszor gondold meg mielőtt valamit cselekszel, nehogy a sorsomra jussál.

 Apám egy hideg téli napon ment el, vissza oda ahonnan a Teremtő küldte a Földre. Hiszem hogy anyámat Mozolt, megtalálta és mindent jóvátett amit a földön ellene vétett, és megértésben élnek fönn a mennyországban, mert itt a Földön minden ellenkezőleg megy végbe.
 Még el sem telt az egy éves gyászom apám halála után, és én is ágynak estem, olyan beteg lettem hogy a falu doktora Godán egy pipa bagót nem adott a bőrömért, annak reményéért, hogy valaha felépülök a fej és hastífuszomból. Egy évig nyomtam az ágyat, MARIKA gyermekeim anyja, kanállal etetett, mint a gyermekeimet.

 A TAVASZ elhozta nekem is a gyógyulást, mire leszálltak a gólyák a Körösbe, és megjöttek a fecskék is. A Körös felől életet lehelt belém a tavaszi szél. Gondoltam Istennek még valami terve van velem, mondtam Marikának, amikor már magamhoz tértem, és feltudtam ülni az ágyban. Negyvenkét kilóra lefogyva magamra terítettem a lópokrócot és kivánszorogtam a kunyhó elé. A hideg csípős, tiszta szél kisöpörte belőlem a kólyikát, lelkemből, testemből a betegséget.

 Ha nagyon lassan is de visszakaptam az erőmet. Ha húsvét után nem is, de a május végét már a csabaszabadi vasút kitérőjénél a nyári szállásunkon a magas akácfák lombjai alatt töltöttük a családommal együtt. Mivel nem volt lovam, betegség miatt nem is tudtam volna tartani meg el is kellett adni, hogy hosszú betegségem alatt ne haljon éhen a család. Ezért aztán, mint már nagyon sokszor az asszonnyal együtt nyakunkba vettük ló helyett a hámot, és ketten kihúztuk a gyerekkel teli szekeret a megszokott helyünkre.

 A nyár visszahozta az erőmet MARIKA húslevesei és tyúk paprikásai, na meg a töltött káposzták. A friss tiszta levegő, a gyermekeim kacaja, zsivaja visszahozták belém az élet reményét.
 Őszre mire visszahúzódzkodtunk a tél elől Dobozra a cigánytelepre, annyi fúrót meg csigacsinálót na meg szerszámokat csináltam a kis vátránkon, hogy ezek árából egy jó bogót -lovat tudtam venni, hogy nekem ne kelljen meg az asszonynak húzni a szekeret.

 A sószéki telepen a kiskunyhónk egy ásónyomnyi földbe ásott napraforgószárakból állt, két oldalt betapasztva. Szállásunk egy pici szobából és egy belépőből állt, a belépő egy vak konyha volt, mert ablakra nem tellett. De ha lett volna is ablaka, sosem mosolyogtunk volna ki rajta, mert a csorróságtól még senki sem mosolygott amióta a szegénységet nem illik még megmosolyogni sem. A tél amióta csak az eszemet tudom abból állt, hogy próbára tegye a szegény cigányokat. Aki nem bírta már idegekkel a nyomort és lelket maró csorróságot, az neki ment a Körösnek vagy felhúzta magát az erdőben egy földközeli ágra.

 Hordtuk a száraz gallyakat az erdőből hátszámra, de megmondom az őszintét, hogy bennem is megfordult bizony sokszor hogy a kötelet a nyakamra tegyem. A derékig érő hóba alig tudtam egy kötél fát felvenni a hátamra, de Marika túl tett rajtam, mert kétszer annyi fát kötött a hátára, mint én.  Karácsony előtt Póskula, a sógorom nyájasan szólt hozzám, ahogy az istállóban itattam a lovamat.

-Sógorkám!? Gyere, igyunk meg egy kis pájinkát a kocsmában, úgyis Karácsony van, nem igaz?
-Hát igen, két nap múlva Karácsony lesz, ha az Isten is úgy akarja, válaszolta Apám!

Én nem sógorkáztam vissza mert mi tagadás Póskulát, nem volt miért szeretnem, mert bizony termetes ökléből sokszor osztogatta államra az áldást, amiért Marika a testvérhúga hozzám kötötte magát, nem egy vagyonos hozzá való kereskedőhöz. Én csak egy Csoze voltam, semmirekellő, lingár, csavargó Póskulának de néha azért megszállta a szentlélek. Gondoltam, na, csak van az Úristennek ehhez is néha egy pár szava!? Lehet, hogy a sokszor hajnalig mondott meséim a Veres Álnok Vitéz vagy a Kis Lacika történetei lágyította meg a szívét? Na mindegy, csak van valami értelme, hogy foglalkozok ezekkel az Istentelenekkel hajnalokig.

 A kocsmába érve Póskula rendelt, nagy hangon. – Hagyd csak sógor én fizetek, tudod a múltkor eladtam a derest a csabai vásáron. A füstös kis kocsmába gyorsan múltak a percek és az órák. Józsi már ott tartott hogy a katekizmus után a szentírást vette át, annak isteni áldását és rejtelmeit boncolgatta amikor egyszercsak Póskula sírva fakadt.

-Na mi lelt? Tette apám vállára a kezét a rafinált színészkedő Póskulára, aminek összefüggését egész életében nem igazán tudta megfejteni Apám, hiszen a sószéki rumungróknak a szokását és viselkedését annak a motivációit sohasem tudta a naiv édesapám nyomonkövetni. Póskulának nagyobb színészi képessége volt, mint egy profi színésznek. Apám számára ez átláthatatlan volt.

Először megvárta míg Apám belelovalja magát a sokadik pohár pálinka után, nagy lett a béka kettejük között, majd amikor úgy érezte hogy a sátoros cigány a keresztényi hit ecsetelésével eljutott a szentlélek kiteljesedéséhez és széttárta szárnyait, akkor fakadt sírásra Póskula, hogy elhitesse Apámmal hogy megérintette lelkét a szentlélek és meglágyította a fekete konok szívét, amibe csak egy számító ördög teljesedett ki és nem a szentlélek.

 -Na, sógor?!- kérdezte Apám - Mond már mi a bajod?

 – Nem merem elmondani drága szép sógorkám, válaszolta Póskula, mert tudod hogy értek én is a Luvakhoz, igaz nem annyira mint te nyúlt meg az arca a képmutatástól, mert te ebben is fölöttem állsz sógorkám ! No de neked könnyű is volt egyem a drága szívedet, megtanulni ezt a szakmát mert apád világhírű lókereskedő volt a Káló. Hiszen apád csak a rajoknak és tiszteknek akcenptálta a remundákat ! Ő nem foglalkozott gebékkel ! De hát tudod sógorkám én a csoróságban még ennek is örülök, hogy néha lök nekem is a Devla egy-egy bogót, keheset, pókosat, amilyet olyat, oszt utána kerelom a fogait én is. Mert ahhoz én is értek hogy lekerelózzam ráspollyal a vén lovaknak a nagy sárga fogait hogy csikóknak látszanak.

 De most megvert a jó Isten engem is ! Utól ért apám Kusló átka! Hát neked mondjam , hogy mit jelent az átok? Ez kísért engemet, hogy is mondjam? Na jóvan elmondom, de csak neked merem elmondani, mert te Isten félő ember vagy drága jó sógorkám! Ha meg is vertelek egy párszor , te megbocsátod mert Isten is megbocsát de bevallom az őszintét már megbántam a tettemet. Te mondtad, ugye nem felejtetted el? Isten megbocsátja a bűneimet ha tiszta szívből megbánom azt, hogy pusztuljon el a bolond fejem, miért is tettem ?! Hiszen ha már téged választott ez a bolond húgom, na meg a közmondás is úgy tartja, ha megvette hadd vigye, igaz testvérem? Fintorodott el a lófejű Póskula, mert ami az arcán megjelent, az inkább gúny volt mint mosoly.

Na meg apám is mondta az öreg Kusló hogyha megette a húsát , egye meg a csontját is, ugye emlékszel sógorkám? És ugye megbocsátol nekem drága jó testvérem, folytatta Póskula? Mert már csak te tudsz rajtam segíteni , megmenteni engem a börtöntől. Mert ha nem, akkor ott rohadok el a börtön fenekén. De mivel beteges vagyok, inkább a börtönkórházba a vaságyakon. De rohadjak is el a börtönökbe és onnan dobálják ki a csontjaimat, lapáttal a rácsokon keresztül. Mert bántottalak éveken keresztül, mert tönkre tetted a húgomnak az életét! Mert azért ismerd el drága Józsikám, hogy sokszor megverted a húgomat ártatlanul, mert Tuluval avval a büdös kurvával elittad sokszor a lovaid árát, a gyerekeid meg otthon éheztek. Jajj de mit is mondok, hordok itt össze mindenfélét, hogy a rák egye ki a nyelvemet a számból, hiszen ez már régen volt és te már megváltoztál, nem igaz drága sógorkám?

–Igaz megváltoztam-sziszegte halkan apám, majd rövid szünet után, nyomaték képpen a szíve fölé nyúlt, megtapogatva a benne rejlő Szentírást, és így folytatta:
-De mond csak miért sírtad el magadat Póskula? Hiszen ha az ember fia sír, akkor a lelkében verekednek az érzelmek! Hát akkor mond el mi fáj neked, tudok-e rajta segíteni?

-Hát hogy tudsz –e, az rajtad múlik sógorkám - válaszolta Póskula, és odébb tolta maga elől a pálinkát, mozdulatával nyomatékot adott annak hogy súlyos embert próbáló mondatok következnek. Látva apám a mozdulatot, megnyugtatta Póskulát, hoogy szedje össze bátorságát és mondja ki mi nyomja a lelkét? Póskula körbe nézett a kocsmába és közelebb hajolt Apámhoz, hogy nehogy valaki meghallja a titkot. Tudod testvérkém, meghamisítottam még tavaly a fekete Nóniusznak meg az almás deresnek amit te adtál hogy kifizessem az adósságomat, csak hát hogy nyolc-tíz évesek voltak azt én meg megkereltam* a járlatjukat hogy három-négy évesnek tudjak eladni őket!

-De hát hogy merted ezt megcsinálni !?- csattant fel apám- Te prikézsia rumungró!
Apám is vissza adta Póskulának a kölcsönt, csak nem hízelegve, finoman becsomagolva, hanem őszintén az arcába, mert a bajban őszintén kell megnyilvánulni, mert abból ért az ember, hát nem igaz?

Majd így folytatta:
- Póskula , hiszen az szaktekintélyt kíván, Te meg szerencsétlen analfabéta cigány vagy!
- Hát ez az Testvérkém!- válaszolt Póskula. –Úgy gondoltam ha már Jóspi a testvérem nem segít, mert az iskolázott a rák egye meg, de úgy fenn hordja az orrát mint egy gróf akkor majd én megcsinálom! Rá vitt a kényszer sógorkám, hogy több pénzhez jussak, hát ezért megpróbáltam én is. Krumpliból csináltam pecsétet, papírt meg a jegyző irodájából csuveltam** el, amikor behivatott egyszer magához és magamra hagyott egy pár pillanatra. Akkor még nyár volt. Még most is van még nálam belőlük tizenhárom darab.

-Tizenhárom? –kérdezett vissza apám !??
-igen annyi! Megszámolhatod te is! Neked is adom itt van a belső zsebemben! Nekem úgysem hoztak szerencsét. Nyúlt a belső zsebébe Póskula és már virította az asztal alatt hogy meg ne lássa senki a kocsmába.

Apám háromszor köpött a padlóra , jobb tenyerével eltakarva az arcát, majd ugyan azzal a kezével háromszor vetett keresztet.
-Pont tizen hármat mondtál , te istenverte bolond?!
- Miért testvérkém? –kérdezte vissza megszeppenve Póskula. Hát ha annyi , nem mondhatom hogy huszonegy!
-Te szerencsétlen, hát még azt sem tudod hogy a 13-as az az ördög száma? Az a prikézsiát jelenti te bolond szerencsétlen!
-Igen? –Dőlt hátra Póskula. Látod sógorkám én ilyen szerencsétlen prikézsia vagyok, még ebben sincs szerencsém! De ha hétfőig nem adok vissza egy lovat, a becsapott magyarnak, no meg ötven pengőt, akkor engemet visznek is a börtönbe, és amilyen beteges vagyok sógorkám, engemet élve már nem is látsz többé , mert nem bírom ki, én nem vagyok olyan erős, szívós mint Te, ott halok meg a rácsok között.

Pincér! –Kiáltotta el magát Apám. –Hozzon még egy liter fehér bort no meg vöröset és egy üveg szódát! Nagy levegőt szívott, majd fújt ki Apám, kihúzta magát, két kezét az asztalra tette, majd lassan hátra simította szép fekete hullámos haját, hogy nyomatékot adjon az ügy fontosságának. Hosszú szünetet tartott , majd rászólt Póskulára.

-Na igyál Póskula, hát csak ez a bajod?! Én azt hittem meghalt valamelyik testvéred, vagy valamelyik gyereked. Ha csak ez a gondod, segítek én most is rajtad. Hiszen ha nehezen is de befogadtatok, már közétek tartozok, s ahogy mondani szokták a te bajod az én bajom is. Apám öntött magának a fehérborból és csak egy kis spricc szódát adott hozzá, és egy húzásra lassan komótosan megitta a bort. Elővett egy cigarettát a dózlijából, meggyújtotta a végét, beleszívott egy mélyet, majd hosszan kifújta a füstöt egyenesen Póskula arcába.

-Na sógorkám- szólalt meg.- Gyere el hozzám hétfő reggel hat órakor, ott van a bogóm az istállóban, hiszen már láttad, négy éves kanca van benne hat mázsa, vidd el annak a magyarnak nehogy a börtönbe kerüljél.
-De Józsikám egyem a szarodat, az nagyon szép de nem elég! Ha az ötven pengőt nem adom mellé, akkor vasba verve vitet el a gyerekeimtől az a pusztulat kupec. Egy percig se félj! Apám bele nyúlt a belső zsebébe és kivette a bukszáját és leszámolta az asztalra Póskula elé még az ötven pengőt , de megtoldotta még hússzal mondván, a hosszú úton nehogy éhen haljál hiszen Békéscsaba mesze van még Karácsony tájt is !

 A Karácsony ló és pénz nélkül érte Apámékat a kis kunyhójukba. Még szerencse hogy Anyámat ismerték a faluba gyerek kora óta, hiszen ott született. Feladta gyerekeikre a gönceiket és elment kántálni a gazdagabb házakba, hogy a gyerekek éhen ne haljanak. Este felé Apámmal kimentek az erdőbe hoztak két hát fát, begyújtottak a kis sparlheltjukba, és perceken belül boldogságos meleg áradt szét a kis viskóban..

Hétfőn Póskula Békéscsabán múlatta az időt, a kupcó barátaival, akiknek hahotázva mesélte el, hogy már hányadszorjára vette rá Apámat hogy önként, jószántából , fele baráti szeretetből , amit csak egy Isten félő ember tesz csak, adta át neki az egész nyári keresetéből származó felhízlalt lovacskáját, meg a Karácsonyra félre tett pénzecskéjét.

 De ha nem így történt volna, akkor késő éjjel amikor már Apám alszik, belopakodott volna az istállóba Póskula, és vagy a nyelvét vagy az ínyját, vagy mind a kettőt elvágta volna borotvával apám lovainak, hogy még vágóba se tudja leadni azokat a varázsló sátoros cigány.
 Így ment ez mind addig míg Apám egy tavaszi nap reggelén Anyám unszolására felpakolta a gyerekeit a sovány könny áztatta, húgyszagú dunnácskáikat a kopott szekérre, majd ló helyett a nyakába vette a hámot, és örökre búcsút intett egy mély sóhajjal Sószéknek, a cigánytelepnek ! Kihúzta gyerekeit végleg a pokolból, ahol ameddig élt, kicsalták, ellopták tőle lovacskáival együtt a szentírásba foglalt isteni gondviselést és az azt szállító szentlélek szárnyalását.

 Apám tizenegy élő gyerekét két keze erejéből nevelte fel, Anyám meg a hátán cipelt súlyos kerámia figurákból. A megtörtént kudarcait sohasem kudarcként könyvelte el, képes volt inkább azt hinni az embertelenségről, hogy az Ő hibája miatt történt minden rossz vele, mert nem a megfelelő úton közelítette meg a jellemtelen és hitnélkülieket. Ezért nem engedték be lelkükbe a keresztyénséget, a szentírás tanait. Apám életét végig szegénységben élte le a gyermekkori jóléttől álomtávolságnyira. Kénytelen volt a földön járni, a csencselőktől és hamiskártyásoktól mindig kellő távolságban, a másik oldalon.

-1-