...Az életünk egy mozizás, ami az arcunk filmvásznán játszódik le. Erről a vászonról, és szemekből, ami a lélek tükre kell tudni kiolvasni, megérteni az embert, és a nőt. Az embernek és a nőnek, az élet és az álomvilágát - egész filozófiáját. Ehhez kellenek azok az álom-, és kódfejtők, akiket a Jóisten erre teremt, ezt értik adottságaikon keresztül, és elemezni tudják.

 Ezáltal a megsérült lelkeket meg tudják gyógyítani. Segítik a rászorulókat. Ilyen a mi édesanyánk is. Ennek ellenére a saját és családja életét nem tudta meggyógyítani, annak ellenére, hogy nagyon sok lelket meggyógyított és legalább annyit meg is mentett.

 A rádióban együtt hallgattam vele azt a dalt, hogy „sárgult falevél, lehullt a fáról, elvitte őt az őszi szél, de én még mindig, mindig visszavárom, mert az én szívem csak ő érte él”  Hogy mire gondolt Anyám soha sem fogom már megtudni, de megint sírva fakadt. Lehet, hogy azt a fiút várja vissza, akit még Sószéken felsegített a hókupac tetejéről?

 Apánk, mint aki jól végezte a dolgát, leugrott a fáról, és olyan ügyesen fogta össze az esőkabátját, hogy alig potyogott ki belőle pár szem eper. „Na, ez jó lesz nektek kenyérrel, majd meglátjátok milyen jóízű csemege ez, villásreggeli helyett, ha majd megéheztek!”

Az eperfasor végén, jobbra az első düllőn, pár száz méterre megálltunk, és apánk az ostorával jobbra mutatott. „Na, ez a mi földünk! Egészen le a házak kertjéig ér.” - Leugráltunk a kocsiról, még sáros volt az út, hiszen este sok eső eshetett, mert sok tócsa árulkodott róla, hisz a keréknyomokat is eltakarta a víz. De nem törődtünk vele, csak úgy mezítláb beszaladtunk a földünkre. „Na, itt vagyunk, mert ennél a határkőnél kezdődik a mi földünk, és a másik kőig tart, egészen a nyolcadik akácfáig. Lefelé meg a másik düllőig a mienk.”

 A lovakat kifogta, és a szekér oldalához kötötte őket, apánk. A kocsiba maradt szalmát a pokróccal összefogta, s letette a fák alá, a fűre. „Gyerekek, ide üljetek, ne a fűre, mert az még vizes.” – majd visszament és a saroglyából hereszénát tett a lovak elé. Anyánk, Picissel, és Kályival beszaladt a földre, már amennyire tudtak, mert olyan sok víz borította el a közepe felé, hogy anyánk, és a lányok térdig sárosan jöttek vissza róla. Picis le is telepedett mellém a pokrócra, majd a bodzabokorról pár szem fekete bogyót a markába gyűjtött, és úgy tett mintha a szájába dobta volna egy suhintással, pedig azt ügyesen a válla fölött elhajította a fűbe. Egy pillanatra visszafogta a lélegzetét, majd hanyatt vágta magát, mintha csak mérget nyelt volna, de hál Istennek csak eljátszotta a nagy halált!

„Na, te földesúr!” – kiabált vissza anyánk, a lovaknál álló apánknak. „Jobb, ha nem is fogod ki a lovakat, ha csak halastavat nem akarsz magadnak, de ahhoz csónakot is kell szerezned, mert ez a föld másra nem alkalmas.

Még egyszer próbálkozott apánk elfogadni egy darab szántót a jóakaróktól, de Pallér bácsi, a kék kötényes kulák megsúgta apánknak:”Te Józsi, azok a földek soha nem voltak jók, amióta az eszemet tudom. Ne fogadd el őket, mert ott semmit sem lehet termelni. Kora tavasztól, nyár elejéig talajvíz alatt áll, nyáron meg olyan száraz, mint egy sivatag.

Apánk végleg szakított a kudarcok után a földművessé válással. Elfogadta a vasútnál a főállású kovácsállást, ami alatt a szerszám, sínszög, de főleg cigányfúró készítés húzódott meg. Minden nap hajnalban kellett kelni, mert reggeltől estig a békéscsabai pályafenntartó főnökség műhelyében ütötte, verte, formálta a vasat, építette a szocializmust, a vasutat. Majd este hét után hozta haza Újkígyósra a kisvonat. Mivel a munkába nagyon elfáradt és kiszáradt, ezért az első útja a melósokkal, a kocsmába vezetett. Mire mindegyik barát fizetett egy kört, addigra már majdnem megjött mindenkinek a jó kedve is, amit a napi munka úgy kora délutánra már a nagy többségtől, főleg a kovácsoktól biztosan elűzött. Majd elköszöntek: „adjon az Isten jó estét”-tel egymástól, és ki-ki ment a maga kis hajlékába. Otthon, még, már akinek volt, ellátta a jószágát, ha az otthoniak nem tették volna meg azt. Ha voltak gyerekek, mint nálunk, akkor azok már rendbe tették a jószágot, megaljaztak, és megitatták a lovakat, teheneket egyaránt. Természetesen előtte kihordták a jószágok alól a ganét, általában a kerítés mögé, a gané dombra, majd száraz, tiszta szalmát tettünk alájuk.

 Végül megitattuk a lovakat, majd kifelé menet az istállóból, lejjebb tekertük a petróleumos lámpát a falon, mert ha bemegy Apánk, ne kelljen neki a lámpát meggyújtani, csak feltekernie. Egyszóval nem akartuk a hangulatát már az istállónál elvenni. Mi, nem a mi gémeskutunkból itattuk meg a lovainkat, mert az állítólag nem volt iható a lovak számára, mert ha ittak volna belőle, felfúvódtak, kólikásak lettek volna tőle. De, a család számára, ha elfogyott víz, csak fölhúztunk a kútból, annyi vödörrel, amennyire szükségünk volt. Anyánk még főzött is belőle, mert azt mondta: ”Ha felforraljuk, semmi bajunk tőle, mert megkérdeztem Juhász doktortól, de” a lovak Tóth Pista, vagy a Pacsika mellőli, ártézi, kerekes kutakból ihattak csak, még télen is. Ha Apánk mondta biztos igaz volt és akkor illett is úgy cselekednünk. A vödörnyi vizet általában ketten hoztuk. Na, aztán mire hazaérkeztünk vele, természetesen félig kilötyköltük azt a földre is, és főleg a lábunk szárára. Mert köztünk gyerekek között, általában három év volt a korkülönbség, és a három év legtöbbször húsz-harminc centi magasság közötti különbséget jelentett.

Hiába próbáltunk egyszerre lépni, az nem volt elég. Mivel én voltam az alacsonyabb Gyurinál, és Banginál is, nekem pipiskednem kellett, nekik meg meggörbülni az én magasságomig. Ilyenkor csálén járt a csóróság és rettenetesen elfáradtunk. Fázott a kezünk, lábunk, és a nyakunk is. Kesztyű, sál, bakancs, nagykabát nekünk sosem volt, csak nagyritkán akadt egy-egy darab, amit anyánk a faluban, a munkájáért cserébe kapott, ami általában egy-egy család több generációja már lestrapált, kinőtt, mert faluban nem csak mi cigányok voltunk nagycsaládosak.

Na, aztán, az természetes velejáró volt, hogy a nagyobbacskák voltak jobban ellátva, az örökölt ruhadarabokkal, mert ugye ők jártak iskolába. Igaz, hogy nem méret után járt általában a szerencse, úgyhogy ha még jobb darabokat is kaptak, nagykabátot, cipőt, vagy ruhát, úgy néztek ki, mint a Harangozó bácsi kertjébe felállított madárijesztők, mert sok esetben még azokon is néha jobb göncöket lehetett látni. Mire rám került a sor, már csak a testvéreimtől örökölt, többszörösen viseltes holmik jutottak nekem, ha egyáltalán még viselhetőek voltak.

Ennek ellenére mindig hazajutottunk a félvödörnyi ártézi vízzel, aminek a kilögybölt tartalma jégdarabokként fagyott a lábszárunkra hazáig érve. Olyankor a vizet bevittük az istállóba, mert az istállóban kellemes meleg volt, sőt legtöbb esetben melegebb, mint a sokszor nem fűtött szobánkban. Annak ellenére letelepedtünk a kemence sarkára, és elképzeltük hozzá a meleget. Fél óra, óra kellett, míg a vödörbe a víz baráti szeretetből, vagy Isten kegyelméből ihatóvá vált a lovak számára. Ugyan ki merte volna hideg vízzel megitatni őket? - Ember fia biztos nem! Először Csibit itattuk meg, a fiatal, fekete kancát, talán azért, mert ő őszintébb volt, a nagydarab, herélt Bogárnál. Bogár magasabb is, és erősebb is volt Csibinél, mégsem húzta olyan intenzitással a szekeret, mint Csibi. Csibi nem lődörgött, és nem volt simlis. Bogár simlis volt, és olyan lusta, hogy még a föld is büdösebb volt alatta. Na, ennek ellenére megitattuk, és elláttuk őt is tisztességesen. Bizony, sokszor előfordult, hogy négyszer-ötször kellett fordulni a vederrel, hogy szomjukat vegyük a jószágoknak, ráadásul itatás végén, még egy vödör vizet is be kellett spájzolni az ajtó mellé, az istálló sarkába, a kisablak alá.

A tizenegyes petróleumlámpát ugyanolyan tisztára törölt üveggel spendíroztuk minden nap, mit a szobánkban. Olyan rend volt az istállónkban, hogy még az a bizonyos Mátyás is megirigyelte volna, mondta sokszor apánk, amikor kocsma után bement a lovakhoz. Mikor belépett az istállóba, a lovak prüszkölve köszöntötték. Mindent elmondtak az öregnek, ha nem csak kutyafuttában láttuk el, és a ganézás után meg is csutakoltuk mindkettejüket. Friss szalmából csavart szalmacsóvával, átfényesítettük a szőrüket. Ha imponálni akartunk Apánknak, mert még maradt annyi erőnk a végére, akkor még kaparót, és lószőr kefét is használtunk. Bizony, bizony észrevettem, hogy akkor a stréberek, még egy aprónyit nyerítettek is, a prüszkölések után. Apánk olyankor láthatta is, hiszen úgy csillogott a szőrük, mit a Salamon töke. Persze több sem kellett az öregnek sem, naná, hogy megnézte a csüdüket is, a patájuk felett, és olyankor már a nyakuk megpaskolása sem maradhatott el, mintha csak a lovak érdeme lett volna az eredmény.  

Az öregünk belenézett a lovak szemébe, s akkor már semmit sem lehetett eltitkolni előle. Nem mintha akartunk volna egyáltalán is valamit. Na, mindegy ne forszírozzuk a lényeg a lényeg! Apánk megtudta, hogy mi történt aznap otthon velünk, gyerekekkel, de még azt is, hogy mi történt aznap a zugba, Fáni néninél, vagy a púpos Bandiéknál. Az öreg cigány, pipásasszony hány sündisznót sütött meg, mi gyerekek ettünk-e belőle, mert, ha igen akkor elkárhoztunk, mert a sündisznó az egy elátkozott templomi harangozó volt, aki paráználkodás miatt bűnbe esett, és bűnei miatt lett sündisznó. Ráadásul Fáni néni kése is marhinós – tisztátalan, mert az öreg boszorkány ugyanazzal a késsel vágta el a zugba született valamennyi cigánygyerek köldökzsinórját is. De az se maradt titok, ha a Hürkec gyerekekkel játszottuk el az időt a határba, madárfészkek után vadászva, vagy Pallér Imre bácsinál dolgoztunk meg valamiért.

Ezek a lovak mindent megsúgtak apánknak, még azt se átallották megmondani, hogy a Fáni Bözsikével, a szárkúpokba bújva, korai szerelembe estem. De az majdnem a végzetem is lett, mert Gyuri az akácfáról ráugrott a szárkúp tetejére, és majdnem megfulladtunk az összedőlt kúp alatt. Mindent elfecsegtek azok az átkozottak apánknak, pedig szerettük őket. Az igaz, hogy nem egyformán. Engemet Bogár ki nem állhatott, ezért aztán ahol tudott, ott ártott nekem. (...)