Egy érdekes történetet szeretnék igen röviden ismertetni. Ahogy az ember öregszik – szokták mondani – egyre többet foglalkozik a fiatalságával. Nos, előszedtem régi naplóimat mostanában, hogy is volt az, amikor elemista, meg gimnazista voltam én is. Találtam egy érdekes följegyzést.

Az én édesapám Heves megyében az első ember volt (a főispánt nem számítjuk, mert azt mindig a mindenkori kormány küldte az akkori megyei hivatal ellenőrzésére).
A megyeházán laktunk, ott volt szolgálati lakása, és én oda mentem haza iskolai órák után. Szokásom volt, hogy ha láttam az ablakon keresztül, hogy egyedül van a szobában, akkor bekopogtam, a titkár beengedett, és én beszámoltam, hogy mi volt az iskolában.
 Egyik nap szintén így történt, és amikor búcsúzni akartam, hogy megyek  ebédelni, azt mondja apám:
– Várjál egy kicsit, érdekes
látogatónk lesz.
Az egész megyét akkoriban egy gyilkossággal végződő verekedés ügye foglalkoztatta. Egy gyöngyösi búcsúban egy cigány legény agyonszúrt egy nemcigány legényt. Nagy volt az izgalom, nyomoztak, nem találták. Édesapám, aki jól ismerte és becsülte az ottani vajdát, elküldött hozzá, hogy ugyan látogassa már meg, hogy nézzünk utána, mi lesz ennek az ügynek a vége.

Amikor én bementem az iskolai beszámolóra, akkor várta éppen a vajda. Beszélgettünk vagy tíz percig, mikor bekopogott a titkár, hogy megérkezett a vajda. Apám figyelmeztetett, hogy ne nyújtsak neki kezet, csak ha ő nyújt kezet. Fölösleges volt mondania. (Ez a figyelmeztetés jellemezte azt atiszteletet, ami apámban a vajda iránt élt.) Belépett a vajda, apám fölkelt az íróasztal mellől, előrejött, kezet adott neki, azt mondta:

– Ha megengedi, bemutatom magának a nagyobbik fiamat. Fölálltam, meghajtotta magát a vajda, kezet nyújtott. Apám leültette, megkérdezte, hogy mi újság odalent, majd a második percben azt mondta neki:
– Ugye tudja, hogy milyen
ügyben szeretnék magával beszélni?
Azt mondja erre a vajda:
– Tudom.
– Hát mondja meg, mit csináljunk
azzal a fiúval, ha elkapják?
– Milyen fiúval?
– Hát azzal, aki…, mondta apám zavarba jőve.
– Olyan fiú már nincs.

Saját maguk büntették meg a gyilkos fiút. Ebből én kamasz fejjel megértettem, hogy a vajdának akkor olyan hatalma volt, hogy az megelőzte a jogi eljárást, a rendőrséget.
Ez az élmény sokáig élt bennem, és erőt adott ahhoz, hogy valóban jó barátságba kerüljünk Rostás-Farkas Györggyel. Mert hát már több évtizedes a barátság és a tisztelet, ami tehozzád fűz. Se szeri, se száma azoknak az irodalmi műsoroknak, ahol közreműködőként részt vettem.

És még egy élmény, ami elválaszthatatlanul a tiszteletet őrzi bennem a  cigányság iránt. Húsz évig tanítottam a Zeneakadémián, az ének tanszakon szép magyar beszédet, verselemzést és dalénekléshez szükséges  szövegkiejtést. Volt jó néhány cigány növendékem is. A legszorgalmasabbak, a legtehetségesebbek közé tartoztak. Mindig azt gondoltam, hogy édes  Istenem, egy ilyen tehetséges nép! Hogy milyen sorscsapásokon keresztül jutott oda, hogy végül ma is a megmaradásáért küzd!

Az énekesek, a tanítványaim közül nem egy világhírű lett. (Nem akarok neveket mondani, mert nem akarok senkit az ízlésében befolyásolni). Ha ezeket végiggondolom, hozzá tudom számítani azt a sok tanárt, mérnököt, akik cigánylétük ellenére be tudtak illeszkedni, és megtalálták a maguk tanulási vágyán keresztül a helyüket a társadalomban. A múlt héten éppen Járóka Líviát hallottam a rádióban, ahogy tökéletes angolsággal olvasta fel az Európai Parlamentben a beszédét.

Az a Járóka Lívia, aki egyedüli cigány képviselőként jutott a Fidesz listáján az Európai Parlamentbe. Ez mind-mind azt a reményt erősíti bennem, hogy az én kamaszkori élményem a cigányok egyenrangúságáról, lelki és nemességi rangjáról.  Mind-mind derűlátóbb képet alkot bennem, mint a rideg, statisztikai adatok. Ez a nép alkalmas arra. hogy életben maradjon, talpon maradjon, csak nagyon vigyázni kell rá.  

(Elhangzott a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság 17. nemzetközi konferenciáján 2007- ben)