Hol volt, hol nem volt, volt egyszer vár, úgy hívták, hogy Nevesincs. Valójában nem ez volt a rendes neve, egyszer azonban a várhoz legközelebb eső falu bolondját megkérdezte egy odavetődött vándor, hogy milyen vár az a hegyen, mire azt vágta rá a boldogtalan, hogy Nevesincs. Ez aztán úgy ráragadt a várra, mint bogáncs az ebre.
Nevesincs alig volt nagyobb, mint egy erődített templom. Mindössze harminc vitéz és két ágyú védte. Az ágyúkat egy testvérpár kezelte: Kende és Gergő. A marcona Kende volt az idősebb, a még marconább Gergő a fiatalabb. A két testvér úgy tudott célozni, hogy tíz lövésből ötször is beletalált a közeli tavacskába. Ja, és volt abban várban egy kisfiú is, úgy hívták, hogy Gazsi. A várbeli vitézek akadtak rá egy portyázásuk során. Egy halott cigányasszony mellett feküdt. Úgy tűnt, hogy benne sincs már élet, de amikor felemelték, kinyitotta szemét, és halkan nyöszörögni kezdett.
- Mi légyen vele? – kérdezte Gergő. - Mi lenne – mondta Kende -, nem hagyhatjuk, hogy itt pusztuljon. - Vigyük el a rokonaihoz. – ajánlotta Gergő. - Hogy a fenébe vinnénk – mondta Kende -, még a nevét se tudjuk. - Nevezzük el a várról Nevesincsnek – javasolta Gergő –, a keresztneve meg legyen…. Gazsi. – egészítette ki Kende. - Vigyük magunkkal – mondta egy hórihorgas vitéz -, a kapitány majd eldönti, hogy mi légyen vele.
A kapitány úgy döntött, hogy hírül kell vinni a környéken, hogy találtak egy gyereket. Amíg nem jelentkeznek érte, mondta, a várban maradhat. Kende és Gergő vállalta, hogy addig gondoskodnak róla. Teltek a napok, aztán a hetek, hónapok, de senki sem jelentkezett. A hadi élethez szokott vitézek közben megszokták, hogy gyerek ott téblábol körülöttük, megszínesítette életüket. Pár év elteltével, amikor a fiú nagyobbacska lett, mindenféle tedd ide-tedd oda dologban hasznát is vették, így aztán a gyerek ott ragadt a várban. A várbeliek sok mindenre megtanították: cigánykerekezni, kézen állni és más efféle hasznos dolgokra, Gazsi azonban legfőképpen azt szerette volna megtanulni, hogyan kell ágyúval lőni.
- Az ágyú nem gyereknek való jószág. – vonakodott Gergő, amikor Gazsi kérlelni kezdte. Különben is alig van ágyúgolyónk, és a lőporunk is fogytán. – szólt közbe Kende, akit bosszantott, hogy Gazsi nem őt kérleli. Gazsi azonban addig-addig könyörgött, amíg a testvérek elunván a nyaggatást, azt nem mondták, jól van, lőhetsz egyet. Egy merőkanállal kimérték a puskaport, ráverték a fojtást, azután betuszkoltak az ágyú csövébe egy szép kerek golyóbist. - Na most - mondta Kende a gyereknek - igazítsd a célhoz az ágyúcső elejét!
Amikor Gazsi jelentette, hogy elkészült a célzással, Gergő egy égő kanóccal elsütötte az ágyút. A durranás után csobbant valami a tóban, előtte azonban valami csattanás is hallatszott. A tó és a vár között állt egy madárijesztő, annak a rúdját találta el a golyó, de úgy ám, hogy a tetejére rakott üres tök berepült tóba. Az ágyúlövés hangjára összesereglett vitézek majd’ megpukkadtak a nevetéstől.
- Kicsi az a tó – somolygott Kende -, nem könnyű eltalálni. - De hát én nem a tavat céloztam – méltatlankodott a gyerek –, hanem a madárijesztőt. - Talán bizony töröknek nézted! – ugratta a hórihorgas vitéz. - Az igazat mondom! – kiáltotta Gazsi, és könnybe lábadt a szeme. - Jól van, lőhetsz még egyet. – engesztelte Gergő. – Ha eltalálod a madárijesztő fejét a tóban, akkor elhiszem, hogy nem volt véletlen a lövésed.
Gazsi nem vette tréfára dolgot, gondosan célzott, s a golyó úgy telibe találta az úszó tököt, hogy darabjai belepték a tavat. A kacarászó vitézeknek tátva maradt a szájuk. A kapitány lekiabált a toronyból: - Mi a fenét művelnek? - Egy törököt láttunk ólálkodni a tó körül. – jelentette Kende, s a fiúra kacsintott. A kapitány megkettőzte az őrséget. Másnap jelentették az őrök, hogy egy jókora török sereg közeledik a vár felé. A lemenő nap fényében látni lehetett, hogy a seregnek se vége, se hossza. Már feljött a hold, mire a faltörő ágyuk is megérkeztek. A törökök körbevették a várat, és letáboroztak. Egy janicsár a vár közelébe ment, és törökös kiejtéssel felkiabált a falakra.
- Ti gyaur kutyák! Ha napkelte után nem adjátok fel ezt a birkaszállást, akkor a falakon fog díszleni a fejetek. Ha leteszitek a fegyvert, szabadon elvonulhattok. A várbeliek tudták, hogy nincsen se elég lőszerük, se elég élelmük, tehát értelmetlen az ellenállás, kivált ekkora sereggel szemben, de eszükbe se jutott, hogy a török kénye-kedvére bízzák magukat, nem mondtam ugyanis, hogy a várból egy rejtek alagút vezetett a közeli erdőbe, így aztán, a föld alatt, a fegyvereikkel is elvonulhattak. A kapitány összehívta a várnépet, és a következőket mondta: - Vitézek! Sötétedés után elvonulunk az alagúton keresztül, de hogy időt nyerjünk, kiteszünk egy koporsót a várfalra, hadd higgyék a törökök, hogy életre-halálra védekezni fogunk. Kende és Gergő vállalta, hogy hátramarad, és felteszi a koporsót a falra. Megmondtam nekik, hogy omlasszák be maguk után az alagút lejáratát. Mindenki vegye magához a fegyvereit, és máris indulunk.
Gazsi e közben az egyik lőrésen át nézegette a sürgő-forgó törököket, s nem hallotta, mit mond a kapitány. Amikor elálmosodott, valami fedett hely után nézett. Nyaranta a szabadban, földre rakott szalmán szokott aludni, most azonban kezdett hidegre fordulni az idő, s mivel nem akart a katonák szállására menni, nehogy valami biztonságos helyre dugják, nagyon megörült, amikor talált egy üres, levegősen összeeszkábált faládát. Kibélelte szalmával, magára húzta a fedelet, s már jött is az álomtündér. Felemelte Gazsit, és azt mondta neki: elviszlek az édesanyádhoz. Valójában Kende és Gergő kapta fel a koporsót, hogy a várfalra vigye.
- Nehezebb, mint gondoltam. – mondta Gergő. - Nehéz vagy nem nehéz, igyekeznünk kell – mondta Kende –, mert még Gazsit is elő kell kerítenünk. A két pattantyús a bástyafalra tette a koporsót, azután fiú után nézett. Tűvé tették a várat, de sehol sem találták. - Úgy látszik, inába száll a bátorsága, és elment a többiekkel. – vélekedett Gergő. Nem tehettek mást, a többiek után eredtek. Leszálltak az alagútba, s ahogy a kapitány kérte, beomlasztották maguk mögött a lejáratot. Közben a többiek kijutottak az alagútból, s kifelé igyekeztek az erdőből, nehogy rájuk gyújtsa a török. A várdombtól úgy fertály mérföldnyire volt egy másik domb, tele tüskés bokorral, annak az aljában akarták bevárni a két pattantyúst.
Gazsi hajnaltájt ágyúszóra ébredt. Hirtelenjében azt sem tudta, hogy hol van, mert az imént még az édesanyja becézgette. Amikor kitisztult az agya, letolta a koporsó fedelét, felült, és körülnézett. Elképesztő látvány tárult a szeme elé. Az egyik oldalon, lenn a mélységben, nyüzsgő tömeg, akár egy megzavart hangyaboly, a másik oldalon pedig, benn a várban, egy lélek, annyi se. Megdörzsölte a szemét, de semmi sem változott, el kellett hinnie, hogy a fal tetején csücsül, egy sebtében összefércelt koporsóban. Sejtette, hogy mi történt. A várbeliek elmentek, őt meg itt hagyták. A láda fedele alatt meg sem hallhatta, ha szólongatták. Egyszer csak éles kiáltás hallatszott a törökök felől. Gazsi a hang irányába nézett, hát egy díszes ruhába öltözött török basa kiáltozott a sátra előtt, karjával éppen Gazsi felé mutatott. Alighanem tüzet vezényelt, mert a fiú körül repkedni kezdtek az ágyú- és a puskagolyók.
Szerencsére egyik sem talált. Gazsi kimászott a koporsóból, és hogy bosszantsa kicsit a törököket, cigánykerekezett egyet a falon, azután kézen állva elkezdett lépegetni. Amikor elunta, lábát kifelé lógatva a falra ült, és elkezdett szotyolázni. Az volt a reggelije. A török tábor elnémult. A sok csatában edzett harcosok szájtátva bámulták a kisfiú mutatványát. Azután ismét felhangzott a kiáltás, és ismét záporozni kezdtek a golyóbisok. Ennek már fele sem tréfa, gondolta Gazsi, így hát szép komótosan lekászálódott a falról. Ahogy meglátta a lőállásukban hagyott ágyúkat, az jutott eszébe, mi lenne, ha odapörkölne egyet-kettőt a töröknek. Mindkét ágyút előkészítette lövésre, ahogyan Kende és Gergő mutatta, majd az egyik ágyúval megcélozta a török basát. Kanóca nem volt, ezért egy parázsló fadarabot nyomott a fojtáshoz. Az ágyú eldördült, és a basa fejéről leröpült a turbán. A török táborból olyasféle hang hallatszott, mint amikor egy csapat ember vissza akarja tartani a kuncogását.
A basa megtapogatta magát, s miután meggyőződött róla, hogy csak a turbánját találta el golyó, ordítozni kezdett. Egy szolgaféle a turbánért rohant, és nagy igyekezettel visszaillesztette a basa fejére. A basa tüzet vezényelt, de a golyók ezúttal sem tettek valami nagy rontást a várban. Megmutatom én nektek, hogyan kell célozni, gondolta Gazsi, s a másik ágyúval újra megcélozta a basát. Egy dördülés… és a basa fejéről ismét leröpült a turbán. A török táborból mintha hangos röhögés hallatszott volna. A basa egy ideig kiguvadt szemmel bámult maga elé, aztán hirtelen sarkon fordult, felkapta a földről a turbánját, és berohant a sátrába. Közben a két pattantyús utolérte a többieket, és Gazsi után érdeklődtek.
- Nem jött velünk – mondta a kapitány -, lehet, hogy átment a törökökhöz. - Nem olyan fiú az! – állította Gergő. – Talán eltévedt valahol. - Kapaszkodjunk fel a domb tetejére, onnan látni fogjuk, hogy mi történik a várral, s talán őt is meglátjuk. – mondta a kapitány. A kis magyar csapat egy alig járható ösvényen elindult a domb tetejére. Éppen felértek, amikor meghallották a Gazsit ébresztő ágyúszót. - Lépre mentek – örvendezett a kapitány -, csak pazarolják a puskaport. Ekkor valami szokatlan dolog történt: az ostromló sereg hirtelen mozdulatlanná dermedt, mint amikor a mesékben kővé varázsolják az embereket. A magyarok nem értették, hogy mi történt. Felfedezték a cselt a törökök? Egy jó szemű vitéz felkiáltott: - A koporsó! Nézzétek a koporsót! Valaki ül benne. - A nemjóját – mondta Kende –, az a Gazsi! Amikor a fiú elkezdett cigánykerekezni, a vitézeknek elszállt minden kétségük, hogy ő az. - Jaj, csak el ne találják! – fohászkodott Gergő. Gazsi mintha meghallotta volna a fohászt, lemászott a falról, és eltűnt a szemük elől. - Megmenekült! – mondta a kapitány. - De hogy jön utánunk? – kapott észbe Kende. – Beomlasztottuk a lejáratot. Ebben a pillanatban magányos ágyúlövés hallatszott, s egy kis füstfelhő jelezte, hogy a várból lőtt valaki. - El akarja hitetni, hogy benn vagyunk a várban. – vélekedett a kapitány.
A törökök sortüzére újabb lövés volt a válasz. Azután megszűnt minden fegyverzaj. Arról a dombról, ahonnan a magyarok a törökök mozgását figyelték, nem lehetett látni, hogy mi történt a basa turbánjával, így aztán a kapitány nem gondolhatott mást, csak azt, hogy a törökök meg fogják rohamozni a falakat. - Mennünk kell – mondta -, mielőtt a nyomunkba erednek. Rohamnak azonban semmi jele nem volt, sőt, éppen ellenkezőleg: a törökök kezdtek visszavonulni a vár alól.
- Lehet, hogy csak színlelik a visszavonulást – mondta a kapitány -, ki akarják csalni a védőket. Valójában az történt, hogy a török basa sátrába hivatta a fő embereit, s a következőket mondta nekik: - Ma reggel deres volt a sátram teteje, úgy látszik, hidegre fordul az idő. Ha több napig maradunk, mindnyájan megbetegszünk. A várat rendkívül képzett tüzérség védi, hetekbe telhet, amíg elfoglaljuk, ezért úgy határoztam, hogy felhagyunk az ostrommal, és visszatérünk téli szálláshelyünkre. Már hanyatlani kezdett a nap, amikor a magyarok végérvényesen megbizonyosodtak arról, hogy a török sereg nem cselből vonult vissza. - Sejtelmem sincs, hogy mi történt. Valami hírt kaptak? Vagy a basával történt valami? – morfondírozott a kapitány. - Mindenesetre visszamegyünk a várba. Ha a törökök visszatérnek, akkor ismét elvonulunk.
A törökök azonban nem tértek vissza, sőt, hamarosan kitakarodtak az országból is. A várbeliek agyba-főbe dicsérték Gazsit a mutatványa miatt, hát még hogy dicsérték volna, ha tudják, mi történt a török basa turbánjával, Gazsi azonban semmit sem szólt erről, úgy gondolta, senki sem hinne neki. Inkább ezt mondta: - Elriasztotta őket a koporsó. A kapitány megveregette a fiú vállát. - Derék fiú vagy! De legközelebb szóljál, ha koporsóban akarsz aludni, nehogy véletlenül eltemessünk!
(Betétmese a szerző „A Medve kincse” című készülő ifjúsági regényéből.)
|