Keddi nap volt. Az egyik népes cigánytörzs gyerekei imakönyvbe való kis szentképekkel a kezükben érkeztek az iskolába. Körbefogtak‚ és úgy keringtek körülöttem‚ mint egy templomi körmeneten.
– Ez a tiéd! – nyújtotta át a szent családot ábrázoló gyűrött képet az első‚ és továbbhaladt.
– Esztet ajándékba adom! – szólt a második‚ és egy elkoszolódott Madonnaképet nyomott a kezembe.
– Én Szűsz Májiácskát hosztam neked! – mondta a harmadik‚ ahogy elém ért. A képen egy bokor fölött lebegő‚ halvány rózsaszín selyemköpönyegbe burkolózott női alak volt látható.

– Köszönöm szépen. Köszönöm. De hol voltatok tegnap? – duruzsoltam zsolozsmás hangon én is.
– Te nem vótá? – kérdezte csodálkozva egy elsős kislány‚ miután elém érve megcsókolta a kezében tartott szentképet.
– Búcsú vót Magyarba. Tudod, Csatkán – magyarázta ájtatos ábrázattal egy idősebb fiú‚ miközben óvatosan széthajtogatta a farzsebéből kihalászott betlehemi idillt.
– Gondolom‚ hétvégén volt a búcsú. Köszönöm szépen! Nem tegnap – kapcsolódtam be újból a hosszúra nyúlt litániába. – Köszönöm!
– No, mí vagy má ilyen? Lunghi dromenca avilam. – szólt a soron következő és egy fehér  műanyaggolyókból fűzött olvasót tekert a kezemre. – Zsutin‚ ággyon meg az Isten!

Aztán nagy sokára véget ért a körmenet‚ és a búcsúsok helyet foglaltak az iskolapadokban‚ visszaváltozva elemista diákokká.
Mondanom sem kell‚ egész órán át a meghosszabbított hétvége eseményeiről beszélgettünk. Mindeddig nem tudtam, milyen nagy jelentősége van számukra a csatkai búcsún való részvételnek.

Kiderült‚ hogy ez a törzs – kivéve a picinyeket és a nem szállítható betegeket – Mária-nap környékén minden évben elzarándokol a Szűz Mária-kegyhelyre. Gyertyákkal és a legkülönbözőbb ajándékokkal: selyemkelmével‚ tarka vállkendőkkel‚ hímzett kötényekkel felrakodva indulnak útnak‚ hogy részt vegyenek a rendkívül fárasztó ceremónián.

Sokan ott maradnak másnapra is. Úgy mondják, csodákra várnak‚ és a már megtörtént csodákról beszélnek, mert a csodák hírét tovább kell adni. És az otthon maradottakat‚ akik a csodák közvetlen átéléséből kimaradtak‚ búcsúfiával illik kárpótolni. Úgy érzem‚ ezen a kedd reggelen nemcsak a sok-sok színes szentképet‚ nemcsak az olcsó rózsafüzért kaptam én búcsúfiaként‚ hanem az alábbi történetet is. Csodás történet. Azért is adom tovább…

Ennek a törzsnek az egyik asszonya gyerekkorában nagyon fejfájós volt. Vitték az egyik orvoshoz‚ vitték a másikhoz‚ sok pénzt kifizettek reája‚ de hiába‚ a doktorok tudománya pipabagót sem ért. A fejfájása nem szűnt‚ sőt egyre csak fokozódott. Már nem tudták‚ mitévők legyenek. Az amulett‚ a rontás elleni ráolvasás sem segített.

Az anyja akkor gondolt egyet‚ vett egy vég gyönyör? selymet meg egy gazdagon hímzett oltárterítőt‚ és elvitte őt a csatkai búcsúba. Három napig imádkoztak érette‚ arra kérve Szűz Máriát‚ segítsen rajta. Az anyja még azt is megfogadta‚ hogy ha meghallgatja Mária az imát‚ levágatja a hosszú‚ combig érő haját. Az ima végül meghallgatásra talált‚ az asszony azonban valahogy megfeledkezett az ígéretéről.

(Megfeledkezett-e vagy sem‚ nem tudni‚ annyi azonban bizonyos‚ a hosszú hajnak rendkívül fontos szerepe van a cigány nők életében. A gyereklányoknak kötelező kibontva hagyni a hajukat‚ s csak akkor kötik össze masnival meg fésűvel‚ ha eladták őket‚ ha megtörtént az egyesség. Ez jelzi‚ hogy már nem szabadok. A cigány hagyomány szerint csak a hűtlen asszony haját vágják rövidre‚ büntetésből. Nem csoda hát‚ ha az asszony nem sietett teljesíteni meggondolatlan ígéretét.
Persze‚ ezt már csak én teszem hozzá...)

No, csakhogy egyszer aztán a piros masni meg a bontóka csodálatos módon magától kiesett‚ és az asszony haja kibomlott. Így lett figyelmeztetve az ígéretére. A lányka fejfájása is vissza-visszatért‚ de ha imádkoztak‚ mindig elmúlt.

Ezért hát a folytonos imádkozás mellett döntöttek. Ez nagyszerűen bevált: a fejfájás is szünetelt‚ meg az asszonynak sem kellett levágnia a haját. Íme‚ a cigányok misztikus racionalizmusa! Még a hit ügyeiben is igyekeznek alkut kötni. És még ott is sikerrel!