„mint meztelen
szablya
a fűben..."
(A „Canto"-ciklusból)
„A Fekete Síkon: Mohácson születtem, 1950. augusztus 15-én..." Ezzel a mondattal kezdi tömör, 25 soros önéletrajzát Kovács József „Ismeretlen cigány ének" c. verskötete belső oldalán. A Fekete Sík, Mohács mint szimbolika fel-feltűnik verseiben. A fedőlap első oldalán, a címlapon: Péli Tamás „Lovagkor" c. kavargó-drámai festménylátomása, akár ama véres mohácsi csata mementója is lehetne... S a festő személyének választása: már a költő fővárosi életindulására is utalt, hiszen Őnála, a Mester angyalföldi műtermében lelt először Barátra és Otthonra a Mohácsról a világnak vagabund módon nekivágó („lesz ami lesz...") fiatal férfi, aki feltűnést keltett már külsejével is.
Szén-fekete hosszú hajával, szakállával, sugárzón sötétbarna szempárjával, az utcai járókelők közt kimagasló termetével. Mikor egy irodalmi műsoron megjelent a fóti gyermekváros színpadán, négyszáz fiú és lány kezdte egyszerre kiabálni, hatalmas taps közben: „Szandokán, Szandokán..."
A cigánylegényes vándorútra kelés, a hányódás az ismerelcn városban, a pályaudvari alvások élete legnehezebb korszakát idézik:
"Döngöltem fagyot
csillagra csikorogva
szívem körül ődöngtem
havas tájakon
…
Eh vackán háltam
kilökve konkrét fedél alól
Énekekkel fölhúrozva
hányódtam rühösen hontalanul"
Mély-szegénységből jött, rozzant szülőházhól, amit versében putrinak nevez, s a sanyarú „szobaleltárt" versében átemeli a költészet birodalmába.
„Putri-ház,
földpadló, asztal székek
nélkül, konyhaszekrény ruhákkal,
edényekkel, háromlábú kályha, leköpött
feszület, kardpenge-keskeny ágyak, világra-
születésem világa, fekhelyem patyolat fehér
párna, szülőimnek, kedveseimnek ötszáz esztendeje
ország-háza, ébentündökletű rokonaimnak ezer év
ragyogása, kék fény, méregkék gödör lekaszabolt
koponyákkal, vályog-felhőkarcolóm anyanyelvem
Arany Jánosi óceánja, gyermekkorom édesvíz-
tengere, kedvem forrása, lefoglalhatatlan
drágakő, négy nemzedék nagybirtoka, Kos
csillagjegyű kisfiú jussa: Mátriarkánk
petróleum-szagú otthona!"
Ámde ebben a szegénységben édesanyja — a korán elhunyt apa nélkül is — és nagyanyja olyan emberi tartást, lelki világot őriztek meg a családban, amelyben elevenen élt ennek a réges-régi szinto nemzeségnek a morális, tiszta hagyománya.
Megismerhettem édesanyját: ahogy mindig, minden nyomorúságos körülmények között, patyolat-tisztaságot és rendet teremtett magok körül, s olyan harmónia sugárzik egész lényéből, miként ama hárfákból, amiknek hírneves készítői voltak a szinto emberek — más zeneszerszámokkal együtt. Erőforrás is lehetett ez a költőnek, ezt visszatükrözi versében:
„Az anyák sérthetetlenek,
ölükben cipelik a népeket:
fölnevelik az emberiséget
Az anyák megalázhatatlanok
ha bántják őket, a létezés
törékeny lényege felsajog.
Szebbek a manökeneknél,
s jobbak mindannyiunknál
a világot felnevelő anyák."
(Az év ötvenhatodik napja)
Vagy a „Nagymamá''-ról:
,,Töredezik, megfakul
az akácok zöldje
Mint a kőtömb arcod
sárga az évszak csöndje
…
Omló vakolatú idő
őrzi dolgaid nyomát
A seholsincs falakon
csikóéveim ugranak át
Elúszik veled a Csele,
el II. Lajos király.
A Fekete Síkon
letérdelnek a kopjafák."
Van egy mondat az említett mini-önéletrajzban: „Hat éves koromtól rendszeresen jártam könyvtárba, tizenötévesen vettem meg saját keresetemből az első könyvet, Radnóti Miklós összes verseit és műfordításait."
Csak így írja, hangsúly nélkül: a szüntelen olvasás, éjszakákon át Kovács József számára lételem volt. ő a legszenvedélyesebb és legtöbbet olvasó költő cigány valamennyi író és költő társa sorában. (És ugyanakkor: éber figyelemmel kíséri még nála is fiatalabbak jelentkezését, s testvéri szeretettel propagálja-pártfogolja őket; nyitott-befogadó magatartása mentes ama kiadóvállalati költő-lektoroktól, akik csak azokat hajlandók támogatni, akik valahol beilleszkednek az ő stílus-rendszerükbe; ellenkező esetben megdöbbentő elutasítást tanúsítanak, miként ez történt éppen Kovács József esetében, amikor el akarták ütni őt a Móricz Zsigmond ösztöndíjtól.)
Az elementáris olvasás erőt, életvezetést adott Kovács József számára, mikor szakácsinas volt vagy szegkovács, vagy évekig tépte-marta a tenyerét a téglagyárban. Így hát az olvasásról is elmondhatná, amit az írásról: „Számomra az írás közös tiltakozás a kiszolgáltatottság, a nyomor és a szellemi kizsákmányolás ellen. Vallom és vállalom, hogy rajtam két aranypánt van: az egyik a magyar kultúra, a másik a cigányságé. Egyikről sem óhajtok lemondani."
A Péli-műteremben nemcsak otthont talált, hanem végre olyan szellemi környezetet, amely egyéniségéhez illett, művész-író társakat,akik együttéreztek és gondolkodtak vele, akik akkor közösen akartak küzdeni alkotásaikkal is a politikai elnyomás ellen, a cigányság jogaiért, identitástudatának ápolásáért; tiltakozni az olyan hatalmi meg-nyilvánulások ellen (lásd akkor a pártállami határozatot, amely még a cigányság sajátos etnikai mivoltát is tagadta és speciális helyzetű szociális rétegnek akarta minősíteni) ahogy a »Canto" az év napjaival jelzett versciklusában írja:
„majd
nyelved is
rabláncra verik
és elhiszik
hogy nem tudsz
beszélni se
nyüszíteni
ordítani se
hogy életben maradj
…
olyan
vagy
most
mint meztelen
szablya
a fűben
alkony
véres rongyaival
betakart
csatamezőn
vacogsz
dideregsz
emlékeid
lidérces
mocsarában
(Az év százkilencvennyolcadik napján)
Helytállni, mindig, minden körülmények között akár viharos időkben a cigánysághitéért: versein áthúzódó motívum, mint a Canto-ciklus versei közül mindjárt az elsőben írja:
„nem félek a húsomra csontomra
uszított mágneses viharoktól
sújtva a Fekete Síkon
emberi sorsomon tűnődöm
szál-férfi-kopjafa
tengeribeteg időben.”
(Részletek író-olvasótáboron elhangzottakból, 1989 augusztus)
(Forrás: Kárpáthy Gyula: Menet közben, válogatott jegyzetek, Bp. 1997. 139-144.p.).
|