Címlap Tanulmányok, kutatások Társadalom/cigányság A dánosi rablógyilkosság – és ami mögötte van

Kiadványaink

Névjegy

Radio Romano

Lovaricko shibako grizhipe

Archív

Közös Út Baráti Kör

Csatka

Rostás-Farkas György

Blog

CTMT videók

GTranslate

 

Közös Út Baráti Kör

A dánosi rablógyilkosság – és ami mögötte van PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Gaál György   
2016. december 14. szerda, 18:33

A dánosi rablógyilkosság a dualizmus korának egyik legnagyobb visszhangot kiváltó és máig vitatott bűneseteként vált hírhedtté. 1907-ben ismeretlen tettesek kirabolták a dánosi csárdát, négy embert meggyilkoltak. A rablógyilkosságért végül vándorcigányokat helyezett vád alá és ítélt el a bíróság. Az eset nem csupán azért lett ismert, mert akadtak olyanok, akik kételkedtek a cigányok bűnösségében, hanem azért is, mert felszínre hozott egy sor olyan problémát, amely a bűntény elkövetése előtt, alatt és után is létezett, és megoldása nem tűrt további halasztást. Ilyen értelemben a rablógyilkosság túlmutatott önmagán, súlyos társadalmi kérdéseket vetett fel; ezzel magyarázható, hogy a korabeli sajtó oly terjedelmesen és kimerítően foglalkozott a Dánoson történt mészárlással.

1907. július 19-én éjjel, valamikor tíz és éjfél között a dánosi csárdának már csupán néhány vendége volt. Szarvas István, a csárdás, még nem sejtette: utolsó percei ezek. Utoljára fordul a söntésbe, hogy az egyik vendégnek bort hozzon, mikor lövések dördülnek, üvöltés és bútorok recsegése töri meg a dánosi pusztaság csendjét. A falu messze van, az emberek alszanak, csak egy tejeskocsis tér be a Szarvas-portára – halálos ítéletét pecsételvén meg ezzel. Kevéssel ezután elül a moraj, senki nem látja a csárda ajtaján kilépő embereket, akik búcsúzóul még felgyújtják az épületet, hogy ne maradjon nyoma annak, mi történt ezen a borzalmas éjszakán. A lángokban álló csárdára csak másnap hajnalban figyelnek fel és kezdik meg az oltást a falubeliek. Napkeltekor iszonyatos kép tárul a helybéliek elé: Szarvas István, a felesége, a 18 éves lánya, valamint Tabányi Pál kocsis összekaszabolva, élettelenül fekszik a csárda padlóján.

Természetes, hogy egy ilyen brutális rablógyilkosság megrázza a közvéleményt, és azon sem lehet csodálkozni, hogy az eset után egy nappal már minden jelentős napilap és bulvárlap kiemelt helyen foglalkozik az üggyel. A dánosi pusztát a gyilkosság után valósággal ellepték a csendőrök,1 a rendőrség is kiszállt. Ez utóbbi szerv ugyan elvileg nem illetékes, hiszen nem Budapesten történt az eset, de az ügy horderejére való tekintettel négy detektív is segítette a csendőrség munkáját.

A gyilkosság helyszíne Dános,2 pontosabban, ahogyan egy napilap írja: „Dános és Vacs3 községek között, Wekerle Sándor miniszterelnök birtoka”4. Ez azonban tévedés, a csárda valójában a Dános és Vacs településeket összekötő út mentén állt, de nem a miniszterelnök, hanem Rakovszky István, az Állami Számvevőszék elnökének birtokán.5 A sajtó kapkodását és a fejetlenséget jól illusztrálja, hogy kezdetben még az áldozatok neveit is hibásan közlik: A Nap szerint például Szarka Istvánt, feleségét, Vrana Máriát és 15 éves lányát, Erzsit gyilkolták meg.6 Az áldozatok kiléte néhány nap múlva azonban már a fővárosban is ismert: Szarvas István, Szarvasné Vrana Julianna, Szarvas Teréz (18 éves volt) és Tabányi Pál. A rablógyilkosság helyszínéről nem sokat tudunk. 1896-ban Dánoson 817-en éltek, főleg tanyákon, s a település egészen 1920-ig Albertihez tartozott (Hídvégi, 1990: 178).

A csárda „füstös, rozoga épület”7, amely egyszerre szolgált ivóként és a Szarvas család otthonaként (lásd az 1. képet). Az épülethez természetesen tartozott egy söntés (itt találták meg Tabányi holttestét), valamint hátul volt a csárdás és felesége szobája, s onnan nyílt a fiatal lány külön hálószobája. Az ajtókat és a bútorokat valószínűleg baltával verték szét, ami értéket találtak (pénzt,8 ékszereket, ruhákat), azt a gyilkosok elvitték. A szobák egyszerűen voltak berendezve, a falakon a királyi család, XIII. Leó pápa, valamint szentek képei sorakoztak.9 „Szarvas István évek óta bérelte az út menti csárdát, ahol csöndesen éldegélt családjával.”10 „A csárdás vagyonos ember hírében állt”,11 aki szorgalmasan gyűjtögette a pénzt lánya esküvőjére.

Szarvas Teréz Szarvas István örökbefogadott lánya volt; a gyilkosság után néhány nappal lett volna az esküvője. Szarvas Istvánnak volt egy másik örökbefogadott gyermeke, Szarvas-Vrana István,12 aki a bűntény napján a szomszédos településen, Alberti-Irsán13 tartózkodott. Tabányi Pál „15 esztendeje szolgált a Rakovszky-majorban, özvegyet és két árvát hagyott hátra”.14

A nyilvános boncolásra július 22-én került sor. Az újságok szerint százszámra tolongtak az emberek a leégett csárda előtt: „…a dologtalan nép, aki kékben, virágos ruhában eljött halottat nézni, aludt vért szagolni, boncolást látni, temetést élvezni.”15 A Budapesti Hirlap tudósítója szerint mintegy 1500 ember volt jelen a boncoláskor.16Érthető a kíváncsiság, valószínűleg a dánosi lakosok életének legemlékezetesebb pillanatai voltak ezek. Senki nem gondolta volna, hogy a dánosi pusztán található csárda egyszer ilyen borzalmas és egyben szenzációs esemény színhelye lesz. Természetesen mindenkit érdekelt, hogy mi is történt valójában, és erre a kérdésre a boncolás eredményétől várták a választ. A boncolás menetéről igen érzékletes és minden tekintetben kimerítő részleteket közölt a bulvársajtó.17

A holttestek vizsgálata megerősítette, hogy gyilkosság történt. Szarvas Istvánt összeverték, testén késszúrások nyoma éktelenkedett, és egy baltával csaknem lenyakazták. Feleségét megfojtották, Tabányi fejét szintén baltával hasították szét, továbbá mellkasában kétféle revolvergolyót is találtak.18 A legnagyobb felháborodást kétségkívül a még csak 18 éves Szarvas Teréz boncolásának eredménye okozta, hiszen az orvosok megállapították, hogy „még életében megbecstelenítették, azután elvágták a torkát”.19 A holttesteket a boncolás végeztével egyből koporsóba tették. A Nap tudósítója sajnálkozva jegyezte meg, hogy Szarvas Terézt a menyasszonyi ruhájában temetik el.20

Az eset gyorsan ismertté vált, de a korabeli sajtó többször kiemeli, hogy a nyomozás igen lassan halad. Maga a vizsgálatot vezető Publik Ernő (a pestvidéki törvényszék ügyésze) is elégedetlenségének ad hangot: „A nyomozóhatóságok indolenciája miatt én még szombaton21 reggel semmit sem tudtam a rablógyilkosságról.”22(Publikot csupán este hatkor tájékoztatták.23) A nyomozás meglehetősen késve indul, ráadásul nagyon kevés nyom maradt. A csárdában találtak egy kést, egy fülbevalót és egy használható ujjlenyomatot. Szarvas puskáját, összetörve, a Vacs felé vezető úton lelték meg. A környéken sokan úgy hiszik, hogy cigányok voltak az elkövetők,24sőt egyes újságok, például A Nap, a gyilkosság másnapján már tényként kezelik, hogy cigányok oltották ki a Szarvas család és Tabányi életét.25

A csendőrség is ezt a hipotézist fogadja el. Feltételezésük szerint a cigányok vendégként érkeztek. Mivel Tabányit a helyszínen találták, először vele végeztek. Ekkor Szarvas bemenekült a szobájába, ahonnan puskájával rálőtt a cigányokra, de azok rátörték az ajtót, és lemészárolták a családot. Szarvas lányát először megerőszakolták (a csendőrök szerint azért, mert úgy hitték, ha szűzen hal meg, átkot küld rájuk), és csak utána ölték meg.26 Végül kifosztották a csárdát, majd felgyújtották a házat.27 Tabányi megérkezésének időpontját illetően nem voltak biztosak, úgy vélték, hogy ha a vérengzés idején lépett a csárdába, akkor őt a söntésben gyilkolták meg.

A csendőrség gyanúját erősítette, hogy Navratil László csendőrőrmesternél a gyilkosság előtt megjelent egy cigányasszony, és közölte vele, hogy az Orbán Kolompár család rablógyilkosságra készül.28 Többen állították, hogy egy Alberti-Irsa felől érkező cigánykaraván feltűnően gyorsan hajtott át Cegléden.29 Egy kukoricacsősz is azt állította, hogy látott egy szekeret a körösi erdő felé vágtatni.30

A Népszava szerint azonban félrevezető a gyilkosság kapcsán fellobbant vita, mert a sajtóban „cigánykérdésről beszélnek, holott elsősorban a nyomozó hatóságok és a csendőrség végtelen tudatlanságáról és könnyelműségéről kellene dörgedelmes cikkeket írniok”.31 A lap természetesen kellő kritikával kezelendő ebben a kérdésben, hiszen politikai elkötelezettsége miatt gyakran bírálta az államhatóságot. Ráadásul száz évvel ezelőtt – csakúgy, mint napjainkban – a sajtó igyekezett felfedni és gyakran felnagyítani a rendőri szervek hibáit. A Rendészeti Közlöny már 1878-ban méltatlankodik, hogy a sajtó „…elítélte és kikiáltotta, rossznak registrálta [a rendőrség] minden tettét s ellátta a baklövéseket csípős megjegyzésekkel, elhitette a világgal, hogy minden rossz a rendőrségtől ered”.32 A Rendőri Lapok megerősítette, hogy a gyilkossággal „kóborló oláh-cigányokat” gyanúsítanak, de kikel azok ellen a napilapok ellen, amelyek támadják a csendőrséget és a rendőrséget, és megpróbálnak viszályt szítani a két testület között.33

Az alapvető probléma abban állt, hogy kezdetben a csendőrség gyakorlatilag semmilyen eredményt sem tudott felmutatni, ami természetesen elégedetlenségre adott okot. A Népszava mellett egyre több napilap kezdte ostorozni a csendőröket. „A csendőrök teljesen negligálják az államrendőrséget” – olvashatjuk az egyik bulvárlapban. 34 Több újság kritizálja a csendőrség munkatempóját. A Nap szerint a rendőrség is felemelte szavát a csendőrök ellen, mondván, hogy „a csendőrség mellőzi az ujjlenyomatok sokszor bevált gyakorlatát”, illetve, hogy a csendőrség már több száz cigányt elfogott, de „a dánosi gyilkosok kézre kerítése körül a legnagyobb fejetlenség uralkodik”.35

Igaz, egy másik, igen jelentős bulvárlap, a Kis Ujság, határozottan kiállt a csendőrség mellett: „Nem ismerünk tökéletesebb közrendészeti intézményt, sem Magyarországon, sem azon kívül a m. kir. csendőrségnél.”36 A lap véleménye szerint a kis létszámmal dolgozó, alulfizetett csendőrség heroikus munkát végez. A megállapítás igaz, a nyomozás és a bűnmegelőzés egyik legnagyobb problémája valóban az emberhiány volt. Egy-egy csendőrkörzet területe többszöröse volt annak, amennyit a csendőrség ténylegesen ellenőrizni tudott volna. Emiatt a csendőröket csak nagyon nehezen lehetett mozgatni, nem tudtak minden területet hatékonyan felügyelni. Egy olyan nehezen megfogható társadalmi csoport, mint a vándorcigányság, könnyűszerrel kijátszhatta a hatóságot. Ez azonban – érthető módon – a felháborodott lakosságot és a nyomozás eredménytelenségét bíráló újságírókat nem érdekelte. Ezért fakadt ki a Rendőri Lapok a csendőrséget és rendőrséget támadó sajtó ellen, és vette védelmébe a csendőröket.

Valóban ritkaság számba ment, hogy a rendőrség „beleütötte az orrát” a csendőrök munkájába, azonban ebben az esetben a Rendőri Lapok szerint kifejezetten a csendőrök kérték a rendőrség segítségét.37 A csendőrségnek nem állt rendelkezésére olyan színvonalú technika, mint a fővárosnak, ráadásul a csendőrök sokkal tapasztalatlanabbak voltak az efféle mészárlás esetében. Egyszerűen nem volt megfelelő emberük, aki vezesse a nyomozást és a helyszíni szemlét.

A bűnjelek összegyűjtése, valamint az első tanúvallomások nyomán a hatóságok gyanúja a település határában élő vándorcigányokra terelődött, akik a bűntett elkövetése után elmenekültek a környékről. Valóságos cigányhajsza vette kezdetét: „Minden kóborcigány gyanús.”38 A csendőrök és a rendőrök több helyen razziáztak, de kezdetben egyik rajtaütés sem volt eredményes.

Érdemes megnézni, hogyan vélekedtek a csendőrök, illetőleg a rendőrök a cigányokról! Ebben segítségül hívhatjuk Endrődy Géza A bűnügyi nyomozás kézikönyve című munkáját, amelyet a gyilkosság előtt nem egészen tíz évvel adtak ki, s amelyet a rendőrségnél és a csendőrségnél egyaránt alapvető munkának tekintettek. A könyv gyakorlatias tanácsokkal szolgál a nyomozó munka fázisaira és módszereire vonatkozóan. A szerző külön fejezetet szentel a cigányoknak, hiszen – amint mondja – ők „mások”. A cigány – Endrődy véleménye szerint – lusta, bosszúálló és hihetetlenül gyáva (Endrődy, 1897: 175). Ez a vélekedés megegyezik a hétköznapi tudatban élő negatív sztereotípiákkal. Az sem meglepő, hogy büdösnek bélyegzi őket, ez szintén közvélekedésnek számított. Szaguk „hasonlít a zsír szagának az egér szagával való vegyületéhez” (Endrődy, 1897: 193). Nyomozati szempontból ennek azért van jelentősége, mert így már szagról el lehet dönteni, hogy az elkövető cigány volt-e vagy sem. Endrődy külön hangsúlyozza ügyességüket, atletikus képességeiket, zárnyitási szakértelmüket, s hogy azonnal megállapítják egy épület leggyengébb pontját (Endrődy, 1897: 191).

A cigányok sokkal inkább betörők, tolvajok, rablók, mint gyilkosok. Endrődy leszögezi: „Gyilkosság elkövetőjét, vagy bűnrészesét soha ne keressük cigányban, hogy ha nyilvánvaló, miszerint a tett veszéllyel volt összekötve, avagy az áldozat komoly védelmet fejtett ki.” (Endrődy, 1897: 196.) Itt azonban ellentmondásba ütközünk az útmutató és a dánosi gyakorlat között. A nyomozás eredménye szerint az áldozatnak, Szarvas Istvánnak volt puskája, sőt használta is. A kocsmáros védekezett, azaz a helyzet igen veszedelmes volt, olyannyira, hogy egyik támadóját vélhetően meg is lőtte. „A cigány sohasem követ el oly házban lopást, melyben férfiak is tartózkodnak, s még kevésbé akkor, ha csak gyaníthatja is, hogy azok fegyverrel vannak ellátva.” (Endrődy, 1897: 196.) Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben ez a kijelentés sem igaz. Valószínűleg Endrődy sem gondolta komolyan, hogy egy brutális rablógyilkosság elkövetői nem lehetnek cigányok, viszont azt már igen, hogy ez nem jellemző. És valóban, a statisztikai adatok is ezt a feltevést igazolják. Jól mutatják, hogy míg a gyilkosság miatt elítélt cigányok száma megfelel országos számarányuknak (egy-két kiugró évet leszámítva, például Dános után), addig vagyon elleni bűncselekmények miatt számarányukhoz képest jóval több cigányt ítéltek el a kérdéses években (vö. Pomogyi 1995. 32–33).

Mielőtt rátérnénk a cigányok általános megítélésére és a „cigánykérdés” megoldását szorgalmazó javaslatokra, tekintsük át, milyen körülmények között is éltek a századforduló Magyarországán a cigányok! Az 1893-ban történt népszámlálás adatai szerint az országban 274 940 cigány élt, s közülük 243 432 letelepedett, 20 406 huzamosabb ideig egy helyben tartózkodót és 8936 vándorcigányt tartottak számon (Pomogyi, 1995: 5). Itt meg kell jegyezni, hogy 1900-tól minden tizedik évben készítettek összeírást, azonban – ellentétben az 1893-as számlálással – anyanyelvük szerint írták össze az ország lakosait. Mivel a cigányok jelentős részének nem cigány volt az anyanyelve, így valótlan adatokhoz jutunk. Illusztrációul csak egy példa: az 1900-as összeíráskor a cigányok száma még 61 658, míg 1910-ben már 121 097, de ez is nyilvánvalóan hamis adat, hiszen 1893-ban is több, mint kétszer annyian éltek az ország területén (Pomogyi, 1982: 11). A Budapesti Hirlap is csak ezekre a pontatlan adatokra támaszkodhatott, amikor azt írta, hogy „Magyarországon ez idő szerint közel hetvenezer cigány él”.39

A 19. század végére, 20. század elejére különösen a vándorcigányok magas aránya már komoly problémát jelentett a modernizálódó, egyre bürokratikusabb államhatalom számára. Ha a vándor- és a „huzamosabb ideig egyhelyben tartózkodó” cigányok számát vesszük, akkor majdnem 30 000 olyan emberről van szó, aki nem rendelkezett állandó lakóhellyel, foglalkozással, nem járt iskolába, nem fizetett adót és nem katonáskodott. 1893-ban a letelepültek 93,5 százaléka volt analfabéta, míg a vándorcigányok között 300–400 ember közül jó, ha volt egy, aki írt és olvasott (Pomogyi, 1982: 16).

A cigányság kriminalitását vizsgálva Pomogyi László megállapítja, hogy „míg a magyar anyanyelvű lakosságnál lassan csökkent, addig a cigányoknál kétszeresére nőtt a bűncselekmények és a vétségek miatt jogerősen elítéltek száma” (Pomogyi, 1982: 20). A statisztikai adatok is ezt erősítik: 1906 és 1910 között a jogerősen elítélt magyar anyanyelvűek száma csökken (42 218-ról 37 451-re), míg a cigány anyanyelvűek száma40 növekedett (620-ról 1123-ra, lásd Pomogyi, 1995: 28).

A „cigánykérdést” súlyosbította, hogy a lakosság bizalmatlansága folyamatosan nőtt a vándorcigányokkal szemben.41 A vándorcigányok a legtöbbször karavánokon járták be az országot. A karavánhoz tartozó kocsi nem csupán közlekedési eszközt jelentett számukra, hanem otthonként is szolgált. Általában erdőkben vagy más védett helyeken ütötték fel sátraikat, vagy aludtak a kocsikon. Nagyon ritkán fordult elő, hogy sátraikat vagy összetákolt viskóikat kőépületre cserélték fel. Az örökös mozgás életük meghatározó motívumának számított. Tudták, ha nem vállalnak munkát, a környékbeliek nem látják őket szívesen. Alkalmi munkavállalásra csak a mezőgazdaságban, idényjelleggel került sor.

A vándorcigányok a legtöbbször egy település határában telepedtek meg, és a fent említett alkalmi munkákból, jóslásból, koldulásból vagy lopásból tartották el magukat. Endrődy szerint bevett gyakorlat volt, hogy egy cigányasszony bement a városba vagy faluba koldulni, s közben kikémlelte, hova érdemes betörni (Endrődy, 1897: 190). Egy tanúvallomás alapján Dánoson is hasonló történt: a csárda közelében lévő iskola felügyelője azt vallotta, hogy a gyilkosság előtt két órával egy cigányasszony járt ott és vizet kért.42

A vándorcigányok iránt érzett bizalmatlanságot a dánosi mészárlás tovább növelte. Amint azt a korabeli sajtóban olvashatjuk, az eset után egyes falvakba be sem engedték a cigányokat, sőt a parasztok „cséplőverővel és kaszával rohannak utánuk”.43 A helyzet így tovább romlott. A cigányok nem járhattak be a településekre, nem tudtak élelmiszert vásárolni, ezért még inkább lopásra kényszerültek. A csendőrség feltartóztatta a karavánokat: minden cigányban potenciális gyilkost láttak. Ezzel magyarázható, hogy 1907 júliusában és augusztusában tömegesen tartóztatták le a cigányokat. De nemcsak a csendőrség reagált hevesen a történtekre, hanem a közvélemény is. Sokan a sajtóban fejtették ki a véleményüket, valóságos társadalmi vita bontakozott ki a „cigány ügy” kapcsán. Abban minden hozzászóló egyetértett, hogy a helyzet tarthatatlan, de érdemes részletesebben szemrevételezni a megoldási javaslatokat.

A Rendőri Lapok 1907-es évfolyama külön cikksorozatban foglalkozik Dánossal. Rögtön az eset után egy igen erőteljesen uszító cikkel agitál a cigányok ellen: pusztító fenevadakként jeleníti meg őket, akik nemcsak az emberéletet veszélyeztetik, de a fennálló társadalmi rendet is. Ha az országban tigrisek, hiénák és más ragadozó állatok szabadon kóborolnának, mindenki természetesnek tartaná, hogy ki kell irtani őket. A cikk költői kérdéssel zárul: „Különb bestia-e a legvérengzőbb tigris azoknál, akik szerencsétlen alberti-irsai kocsmárost és családját olyan vandál módon mészárolták le és metélték össze?”44 Expressis verbis ugyan nem mondja ki, hogy a cigányokat el kell pusztítani (ezt majd mások követelik), de figyelemre méltó, hogy egy ilyen szélsőséges hangvételű írás éppen a rendőrség lapjában jelent meg. A korszakban általános nézetnek számított, hogy a cigányokat „más fajnak,” „Pharao népének” gondolták. Erőteljesen determinista állásponttal van dolgunk. „Kétféle cigány van. Az egyik fajta született – poéta, a másik született – gazember.”45 A közös bennük, hogy egyikük sem képes változtatni ezen a helyzeten, mert erre születtek. Vélhetően sok ember véleményét tolmácsolja a lap, mikor az utóbbi „fajtáról” azt írja, hogy a vándor oláhcigány csak ölni képes: „Ezzel a fajzattal végezni kell.”46 Itt nem feltétlenül a vándorcigányság tűzzel-vassal való kipusztítására kell gondolni. Tulajdonképpen az életforma felszámolásáról van szó, és ez sokféleképpen megtörténhet.

A rendőrség képviselői a munkájuk során szerzett tapasztalatok birtokában szóltak hozzá a vitához. Molnár Lajos szekszárdi rendőrkapitány egyetért az igen elterjedt nézettel, amely szerint a cigányság „civilizálatlan, vad indulatú, emberies gondolkozásra és életmódra alkalmatlan hajlamtalan”.47 Véleménye szerint „a szabad mozgás idézi elő a legtöbb esetben a cigányoknál a bűncselekményeket”,48 mert nem rendelkeznek személyi azonosítóval, és kedvük szerint járnak-kelnek az országban. Ennek a korlátlan és követhetetlen mozgásnak a következtében ellenőrizhetetlenek. A rendőrkapitány szerint nyilvántartásba kell venni őket, adataikat központilag kell tárolni, a családfők számára azonosító igazolványokat kell kiállítani, s kötelezni kell őket arra, hogy jelentsék be a lakhelyváltozást.

Összességében Molnár Lajos preventív javaslata gyakorlatias, a modern állam saját magával szemben támasztott elvárásait, az ellenőrző funkciók kiterjesztésének és tökéletesítésének igényét tükrözi. Emellett nem szélsőséges vagy kegyetlen, sőt inkább humánusnak mondható, hiszen a rendőrkapitány javaslatában szó sincs kényszertelepítésről, fegyveres beavatkozásról, vagy ezekhez hasonló erőszakos fellépésről. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Molnár pusztán rendészeti szempontból kezeli a problémát. Sem a cigányok életkörülményeinek javításával, sem a többségi társadalom előítéleteinek enyhítésével nem foglalkozik.

Kollégájánál jóval radikálisabb fellépést követel Taposi Márton karcagi rendőrfőkapitány, aki a fent említett determinista irányzatot képviseli. Az ország területén élő cigányok összeírását és központi nyilvántartásba vételét követeli. Molnárnál sokkal határozottabb állami beavatkozást sürget: véleménye szerint a „cigány probléma” megszűnne, ha az állam rátenné a kezét a nevelésre és az oktatásra. Tízéves korukig gyermekmenhelyeken helyeztetné el a gyerekeket, akik 12 éves korukig tankötelesek lennének. A 10–15 éves fiatalokat javítóintézetbe küldené, ahol szakmát tanulnának, a 15–24 év közötti korosztályt pedig dologházba kényszerítené. Az öregek és a munkaképtelenek „menházakba” kerülnének.49 Taposi elképzelése természetesen súlyosan sértette az emberi jogokat, s nemcsak mai felfogásunk, hanem a századforduló normái szerint is.

A 20. század első évtizedében ez a tervezet sokak szemében mégis logikusnak és elfogadhatónak látszott. A per tárgyalása során a bíró, Rónay Kamill is azt hangoztatta, hogy az állami felügyelet kívánatos, mondván, így a cigány gyermekből is tisztességes ember válhat.50 Taposi a drákói bánásmódot a letelepedett cigányok egy részére is kiterjesztené, hiszen ők is ugyanúgy veszélyesek: „Majdnem mindegyike lókötő, lótolvaj s általában szokásos tolvaj ezeknél.”51 A tevékenységüket is korlátozná, nem tarthatnának lovat, kocsit, és vásárra sem járhatnának. A karcagi rendőrkapitány fejében meg sem fordul az integrálás gondolata. Nézete szerint a cigányok a társadalomra veszélyesek, ezért el kell különíteni őket – minél előbb, már gyermekkorban. Ahogy a Kis Ujság fogalmaz: a cigányok „egyetlen helyen tarthatóak meg állandóan: a börtönben”.52

Végezetül lássuk Kemény L. Ignác váradi rendőrbiztos az előzőeknél jóval toleránsabb, a cigányok érdekeit szem előtt tartó véleményét! Kemény fontosnak tartja, hogy a cigányokat letelepítsék, hiszen a problémák eredete a folyamatos helyváltoztatás, a vándorló életmód. Mint hangsúlyozza, Váradon, bár évtizedes küzdelem volt, de sikerült a letelepítés, így a népcsoport jól ellenőrizhetővé vált.53 A rendőrbiztos maga is összeírta a cigányokat, foglalkozott az oktatásukkal, és munkát biztosított nekik, mert – teszi hozzá Kemény – „a cigány megbecsüli, ha őt is emberszámba veszik”.54 Szembetűnő az empatikus és humánus hozzáállás, bár az igazsághoz tartozik, hogy arra vonatkozóan, miként lehetne az összes, állandó lakhellyel nem rendelkező, mintegy 30 000 cigányt letelepíteni, konkrét javaslatot Kemény sem ad. A váradi helyzet – a helybeli cigányok alacsony száma miatt – egyszerűbb volt, mint az ország sok más településén, ahol jóval több vándorcigány élt.

A rendőrök nézetei mellett érdekes lenne megvizsgálni, miként vélekedtek a kérdésről egyes magánszemélyek. Nyilvánvaló, hogy a rendőrök többnyire a hivatalos – a rendőrség által elfogadott – álláspontot képviselték, ezért véleményük elég hasonló. A magánszemélyek elképzelései alapján sokkal színesebb kép tárul elénk, jól mutatva azt, hogy a magyar társadalom korántsem volt egységes a cigánykérdést illetően. Déry Gyula újságíró például meglehetősen liberális álláspontra helyezkedett (vö. Pomogyi, 1995: 79). Úgy vélte, hogy elsősorban munkatelepeket kell létrehozni, de azokat jól fel kell szerelni: nélkülözhetetlen szerepe lenne az iskoláknak, emellett a munkatáborban legyen templom, kirendelt orvos és egyéb szolgáltatás is. Déry szerint a cigányokat földművelésre kell tanítani, az általuk űzött iparokat pedig versenyképessé kell tenni. Nem kötelezné kényszermunkára őket, bár ellenállás esetén ettől sem riadna vissza. Elképzeléséhez leginkább a váradi cigányok példája áll közel, azonban számos kérdés marad megválaszolatlanul.

Erőszakkal különítené el a cigányokat, és csak egy számukra létrehozott, elzárt telepen élhetnének. Ilyen telepet viszont nem lehet minden település határában építeni. Szükség van megfelelő mennyiségű és minőségű földre, hogy elsajátíthassák a földművelés fortélyait, az iparfejlesztéshez pedig műhelyek kellenek. Ráadásul még az effajta, ideális környezetben sem lehet mindenkinek munkát adni. Emellett egy ilyen tábor igen költséges, hiszen biztosítani kell a megélhetéshez nyersanyagot és élelmiszert, továbbá iskolát, templomot, orvost és őröket.

Déry Gyula felfogása kifejezetten humánusnak tekinthető, különösen a többi, jóval radikálisabb javaslat tükrében. Tóth József komornyik szerint például a csecsemőt azonnal el kell venni az anyjától, így az állam megóvhatja őket az elzülléstől (Pomogyi, 1995: 80). Azt, hogy megfelelő gyermekmenhelyek hiányában mi lesz a további sorsuk, homályban hagyja a javaslattevő. A szülők és a gyerekek érzelmeiről, a szülői szeretetről és a gyerekekhez való kötődésről pedig egyáltalán nem esik szó. Bár a felvetés szélsőséges, sokan osztották azt a véleményt, hogy az államnak – minél előbb – be kell avatkoznia a cigánygyermekek nevelésébe, így azokból törvénytisztelő állampolgárok válnak. Eszerint minden baj forrása a családban keresendő, az erkölcstelen szülők hibája, hogy cigánykérdésről kell beszélni.

A legradikálisabb ötletek azonban túlmentek a nevelés állami felügyeletén. Sokak szemében a cigánykérdés megoldása igen egyszerű logikai összefüggésen alapszik: ha nincsenek cigányok, nincs cigánykérdés sem. 55 Telenszky Kálmán vámosgyörki jegyző kényszermunkában ásatná ki a duna–tiszai csatornát a cigány férfiakkal, a két nemet szigorúan elkülönítené egymástól – ily módon gátolva a nem kívánatos szaporodást (Pomogyi, 1995: 80). Liptay C. B., a Correspondance de Hongrie szerkesztője a „problémás” cigányokat Szomáliába küldené abból a megfontolásból, hogy ott hasonló bőrszínnel és szokásokkal bíró emberek élnek, így az újonnan érkezettek nem éreznék magukat alsóbb rendűeknek (Pomogyi, 1995: 80). A száműzöttek így voltaképpen jól járnak, hiszen egy számukra sokkal élhetőbb és minden bizonnyal örömtelibb országban települhetnek le. A legszélsőségesebb felvetés egyik megfogalmazója Porzsolt Kálmán, a Pesti Hirlap újságírója. Szerinte a cigányokat egyszerűen ki kell irtani, mert – véli a szerző – a civilizációban elkerülhetetlen az életképtelen (civilizálódásra nem hajló) emberfajok megsemmisítése (Pomogyi, 1995: 84). A századfordulón még inkább zavarosnak, légből kapottnak tartott ötletekből hamarosan gyakorlat lett, Porzsolt felvetésében a néhány évtizeddel későbbi roma holocaust körvonalazódik.

A szélsőséges és kirekesztő megoldások mellett elenyésző azoknak a száma, akik védelmükbe vették a cigányokat. Mégis hangsúlyozni szeretném, hogy a fenti vélemények mellett ezek bírálata is napvilágot látott a korabeli sajtóban. A toleráns nézeteket hangoztatók határozottan elutasítják a radikális és kegyetlen elképzeléseket. Nem különösebben meglepő, hogy a legélesebb kritika az államhatalmat és a polgári társadalmat folyamatosan ostorozó Népszava hasábjain jelent meg. Az újság egy platformra állítja a cigányokat és a szocialistákat, mindkét csoportot a fennálló hatalom áldozatának tekinti. Míg a valódi gonosztevők büntetlenül, szabadon garázdálkodhatnak, a cigányokat és a baloldaliakat üldözi a csendőrség.

A Népszava szerint a cigányhajsza indokolatlan, a közbiztonságon kellene javítani. Ez a csendőrség feladata volna, de képtelen eleget tenni a kötelességének, mert mással foglalkozik, mint amivel kellene: „A belügyminisztérium évek óta a szocialistaüldözésre tanítja a csendőrséget.”56 A lap heves kirohanást intéz a szervezet ellen, amely egyaránt rettegésben tartja a tisztességes cigányokat és a szocialistákat. Kritikája azonban nemcsak a csendőrségre, hanem a cigánykérdés megoldására tett javaslatok egyes szerzőire is kiterjed. Kiemelten foglalkozik például Molnár Lajos és Taposi Márton tervezetével, s ez utóbbit elfogathatatlannak és embertelennek tartja. A Népszava nem az egyetlen sajtóorgánum, amely szembeszáll a cigányellenes nézetekkel.

Éppen a rendfenntartók újságja, a Rendőri Lapok tiltakozik a „a félmeztelen dúvadakat irtó háború”57 felvetése ellen. Tarthatatlannak véli a helyzetet, hiszen Dános után az emberek minden cigányban gyilkost látnak. A szerző figyelmeztet: ha a vándorcigányokat meg sem próbálja befogadni a többségi társadalom, akkor a kirekesztettségből fakadó viselkedésükért nemcsak ők, hanem azok is felelősek, akik megbélyegzik és elutasítják őket.58 Ez fontos szempont, mert a cikkíró nem kizárólagosan a cigányokat tartja minden baj forrásának, hanem felismeri, hogy ennél sokkal összetettebb a helyzet, amelynek kialakulásában és megoldatlanságában a magyar társadalom is vétkes. A feszültségterhes együttélés tehát társadalmi probléma, amelyben nem lehet bűnbakká tenni a cigányokat. A vándorcigányok részei a magyar társadalomnak, munkatáborokba történő elkülönítésük nem elfogadható.59

A különböző megoldási javaslatok és az azok mentén fellángolt vita áttekintése után térjünk vissza a bűntényhez! A gyilkosság után az egész országban „kakastollasok űzik, kergetik, fogdossák a remegő fekete népet”60 – tudósít a Rendőri Lapok –, de egyelőre eredménytelenül. A sajtó élesen bírálja a csendőrséget, és emellett önjelölt nyomozóvá lép elő. Ha rövid időre is, de kétségek támadnak, hogy valóban cigányok voltak-e a tettesek. A bulvársajtó, különösen A Nap adott hangot efféle kételyeknek, nem talált ugyanis magyarázatot a csárda felgyújtására. A tüzet hamar észrevették, és kevés idő maradt a menekülésre. A cigány ennél ravaszabb – véli a lap.61 A többször idézett Endrődy-féle útmutató szerint nem érdemes logikát keresni a cigányok tetteiben, fejükben ész helyett inkább állatias ravaszság lapul (Endrődy, 1897: 177). A cigány elkövetők ellen szól az az érv, hogy a kocsmáros biztosan nem bocsátott volna be egy cigányokból álló bandát éjnek idején a csárdájába. Az is köztudomású, hogy „a cigányok isznak üvegből, vederből, kancsóból, de pohárból soha”.62

Kik tehát a bűnösök? A sajtónak természetesen van ötlete a rejtély megoldására: nyilván balgó-hévizi kapás parasztok az elkövetők, akik egyben dohánycsempészek, s akiket Szarvas István már egyszer feljelentett. A négy kapás ezért bosszút állt, a cigányok pedig már csak a gyilkosság után üresen álló csárdát rabolták ki.63 Különös érvelés! A hipotézis tehát az, hogy Szarvas István utolsó vendégei biztos nem cigányok voltak, hiszen tőlük félt, és a cigány egyébként sem iszik pohárból, ezért inkább a négy dohánycsempészt, halálos ellenségeit, akiket egyszer már fel is jelentett, engedte be gyanútlanul e kései órán. A Szarvas család kiirtása és Tabányi Pál kocsis meggyilkolása után a dohánycsempészek elmenekültek, ám ekkor érkeztek meg a vándorcigányok, akik kirabolták a csárdát (ha már a csempészek ezt elmulasztották). Mindezek után távoztak, és valakik (a dohánycsempészek vagy bárki más), de biztos, hogy nem a cigányok (hiszen ez nem rájuk vall) később felgyújtották a csárdát. Valószínűleg érezték a lap szerkesztői, hogy ezt az eszmefuttatást senki sem fogja komolyan venni, így még ugyanabban a cikkben hozzáfűzik: „Az embertelen gaztettnek nem csupán cigányok az elkövetői. A fekete népesség csak eszköze volt a négy dohánytermelőnek, akik ekképpen értelmi szerzői a gyilkosságnak.”64 Tehát ha esetleg mégis kiderülne, hogy cigányok voltak a gyilkosok, akkor sem lehettek ötletgazdák, hiszen ahhoz ész kell. Azaz a csempészek a felbujtók, a csupán cigányok végrehajtották a dohánytermesztők ördögi tervét.

Persze, lehetséges, hogy mégsem a dohánycsempészek keze van a dologban. Ez esetben nyilván Szarvas Teréz vőlegénye a tettes, aki látszólag a menyasszonya elvesztése feletti bánatában menekült el a világ elől, s akire senki nem gyanakszik. De van más jelölt is. Ha nem a vőlegény, akkor Szarvas Teréz kikosarazott kérője követhette el a rémséges mészárlást, akit féltékenységéből fakadó bosszúvágy motivált.65 Azt is mondhatjuk, hogy a gyanúsított hiányában egy helyben topogó csendőrséget – merész felvetéseivel – folyamatosan kisegítette a bulvársajtó. A mai gyakorlathoz hasonlóan a bulvárlapok olvasótáborának kíváncsiságát és szenzációéhségét ki kellett elégíteni, s ha a hatóság nem szolgált érdekes tippekkel, megtette ezt helyette a leleményes újságíró.

Értelemszerűen semmiféle bizonyíték nem volt – az egyébként nem létező – a dohánycsempészek, a vőlegény és a kikosarazott kérő ellen, de arra tökéletesen alkalmasnak bizonyultak az efféle fantazmagóriák, hogy az olvasókat lázban tartsák velük. A Dános-ügy – egyebek mellett a rémhíreknek köszönhetően – széles körben ismertté vált. Egyre többekhez jutott el az eset híre, s a nyomozás eredménytelensége csak olaj volt az elégedetlenkedők által gyújtott tűzre. Újabb és újabb teóriák születtek, minden alapot nélkülöző vádaskodások jelentek meg a sajtóban.

Később A Nap egy másik száma mégis azt állítja: cigányok a tettesek.66 A csendőrök a dánosi rablógyilkosság feltételezett elkövetőinek egy részét már korábban Kecskeméten, másokat Hajdúhadház környékén elfogták. Az utóbbi helyen Fogarassy Gyula csendőrtiszt még tűzpárbajt is vívott a később hírhedtté vált Kolompár Balog Tutával.67 Mégis, sem az elfogás, sem Tuta – később visszavont – beismerő vallomása nem oszlatta el a kétségeket. Ebben az időben tömegesen fogták el a cigányokat és kényszerítették őket vallomástételre. A csendőrség módszerei közismertek voltak. Egy beismerő vallomást, amelyet nagy valószínűséggel veréssel, éheztetéssel, szomjaztatással vagy valamilyen egyéb kínzással csikartak ki, senki sem vett komolyan.

A csendőrök szerint három – a Sztojka, a Lakatos és a Kolompár – család vett részt a mészárlásban. A Kolompár névre hallgatók amúgy is hírhedtek, „ők követték el ugyanis egy év leforgása alatt a selypi, monori és bényesi rablógyilkosságot”.68 A cigánynevekről Endrődy Géza is megemlékezett könyvében. Endrődy hangsúlyozza, hogy egy vidéken általában egyféle névvel lehet találkozni (ugyanazon törzsi név), de a Kolompár az egész országban elterjedt (Endrődy, 1897: 188). Nyomozati szempontból viszont komoly problémával kellett szembenézniük a hatóságoknak. A cigányok ugyan rendelkeztek valamiféle hivatalos vagy „hatósági névvel”, de egymás közt gyakran másképpen szólították egymást (Endrődy, 1897: 187). Ez a korabeli sajtóban is jól észrevehető, hiszen ugyanazt a személyt időnként három különböző néven emlegették. Így például az emberek által csak Kolompár Balog Tutának (vagy Tutinak) ismert, a dánosi rablógyilkosság főkolomposának kikiáltott cigányt Kolompár Lajosnak és Kolompár Józsefnek is nevezték. A gyanúsítottak szándékosan más nevet diktáltak be a kihallgatáson. Ezt könnyedén megtehették, hiszen hivatalos irataik nem voltak, s a valódi nevüket legfeljebb a társai ismerték.

Kolompár Balog Tuta beismerő vallomásában azt állította, hogy a „dánosi kocsmában történt gyilkosságot nyolcan követtük el. Éjjel fél tizenegy órakor mentünk be az ivóba és egy óra múlva már be is volt fejezve az egész dolog.”69Vallomását Tuta hamarosan visszavonta, mondván, hogy kínzással erőszakolták ki belőle az elmondottakat. Felháborodik, amikor a dánosi mészárlással meggyanúsítják. Azt állítja, hogy még sohasem volt fegyver a kezében.70 Ez utóbbi kijelentése nem igaz, mert bizonyíthatóan ő volt az, aki a hajdúhadházi üldözésben többször is rálőtt az őt követő csendőrre.

Úgy tűnik, a vallatás során a csendőrség nem válogatott az eszközökben. Hogyan vélekedett erről a korabeli sajtó? A Nap szerint „éheztetik, szomjaztatják őket, azon felül ütik-verik ököllel, kutyakorbáccsal vagy puskatussal, hogy testük tele van vérző sebekkel”.71 A Népszava tudósítója a cigányok arcán kínzás nyomait véli felfedezni.72 A Rendőri Lapok a csendőrség elleni támadásokat igazságtalannak tartja. Mindenkinek meg kell értenie – érvel a cikk írója –, hogy a vándorcigányokkal nem lehet kesztyűs kézzel bánni, és nem lehet úgy kezelni őket, mint a kifinomultabb bűnözőket, például a nagyvárosi sikkasztót.73 A lap tehát nem tagadja a túlkapásokat, de arra hivatkozik, hogy a csendőrök állandó életveszélynek vannak kitéve, ha vándorcigányokkal akad dolguk. A Népszavának később „hivatalosan elismerik, hogy két csendőr valóban kegyetlenkedett, csupán azt teszik hozzá, hogy mindkettő ittas volt” – a szerző kommentárjában még azt is megjegyzi, hogy a beszámíthatatlan csendőrök a proletárokkal is durván bánnak.74 A dánosi-ügy felgöngyölítésekor a verésen kívül egyéb módszereket is bevetettek. Maguk a csendőrök dicsekedtek azzal, hogy a kihallgatások során sós heringgel kínálták a cigányokat, vizet azonban csak akkor kaptak, ha bevallották a rablógyilkosságot.75

A korban nyílt titoknak számított, hogy a csendőrök a cigányokkal szemben kényszervallatást alkalmaznak, bár az is köztudomású volt, hogy nem csak cigányok voltak az áldozatai az effajta törvénytelen eljárásnak. A cigányok esetében azonban súlyosbította a helyzetet a kulturális különbség. A bürokratizálódó állam képviseletében fellépő csendőrök számára különösen irritáló volt a cigányok „megfoghatatlansága”, személyazonosságuk titokzatossága, ami a sajátos, állandóan változó névhasználatból és a dokumentumok hiányából fakadt. A cigányok a vallatás során olyan taktikát alkalmaztak, amivel feldühítették a kihallgatást végző csendőröket: a kérdésekre kérdésekkel feleltek. Tutával is ez történt, bár a nehezen kicsikart vallomást a vádlott végül visszavonta.

Tuta vallomásának visszavonása után egy 15 éves lány, Lakatos Róza Lina került előtérbe: ő lett az eset koronatanúja. Elmondta, hogy a gyilkosság után a cigányok egy erdőben találkoztak, ahol ő maga is jelen volt, és kihallgatta, mit beszélnek a férfiak. Vallomása szerint Tuta gyújtotta fel a csárdát és kétszer rálőtt Tabányi Pálra. A kocsissal együtt ittak a csárdában, majd „Tuta lekapta a puskát a falról és rálőtt. A kocsis elszaladt a szobába, ahol Tuta legyilkolta fejszével.”76 Ezután Szarvas Terézzel is végzett. A Budapesti Hirlap tudósítása némileg részletesebb: „Azt is mondták, hogy Kolompár Jóska tett három lövést a csárdás puskájából. Kettő a csárdást érte, egy meg a kocsist, Lakatos-Balogh Jóska szúrta meg a leányt, de igazából Kolompár Jóska végzett vele. Kolompár Jóska gyújtotta fel a csárdát.”77 A források tehát egybehangzóan állítják, hogy először Tabányival, majd Szarvas Istvánnal végeztek. Lakatos Róza másnapi, részletesebb vallomásából kiderül, hogy a kocsis meggyilkolása után Tuta és Lakatos János78 betörtek Szarvas szobájába, megerőszakolták Szarvas Terézt, és az apja lemészárlását követően őt is megölték. Szarvas feleségét két cigányasszony fojtotta meg.79 Csak később látott napvilágot az a feltevés, amely szerint Tuta unokatestvére, Balog Mari80 (akinél Szarvas revolverét is megtalálták) vágta volna el Szarvas Teréz torkát.81

Kezdetben – a Népszava kivételével – a jelentős újságok hitelt adtak Lakatos Róza vallomásának. A Nap a lány személyének jelentőségét – és ezáltal szavai hitelességét – azzal is növelte, hogy elhintette a feltevést: valójában nem is cigány az, aki a perdöntő vallomást tette. „Ez a kis leány különben azt a benyomást teszi, mintha nem is cigány szülőktől származnék. Az arca egyáltalán nem cigánytípus, a haja szőke és sokan azt hiszik, hogy rablott gyermek” – írja a lap.82 A regényes fordulat beépítése a történetbe tipikus bulvársajtós fogás, s mint ilyen, teljesen valószínűtlen. Lakatos Róza (lásd a 2. képet) minden bizonnyal cigány származású volt.

Az idő múlásával vallomásának értéke a sajtó szemében egyre csökkent, de nem a származása miatt, hanem azért, ahogyan a kihallgatások során bántak vele: „valósággal becézgetik a csendőrök”.83 A Népszava kezdetben azt gyanítja, hogy őt is kínozzák, és egy gyermek nyilván sokkal hamarabb megtörik az éhség és az ütések súlya alatt, mint egy felnőtt. Később azonban a lap is inkább a bulvársajtó álláspontjára helyezkedik, amely úgy véli, hogy a csendőrök szívesen hallgatják a meséjét, mivel „a kis cigányleány csodálatosan élénk fantáziával beszél a rablógyilkosságról, egyre több izgató részletet tud róla mondani, de amellett folytonosan ellentmondásokba keveredik”.84 S nemcsak az a különös, amit mond, de az is, ahogyan mondja: „arckifejezése olyan különös volt, mint az alvajáróé”.85

Mindezek ellenére Lakatos Róza, valamint más, szintén fiatalkorú tanúk vallomása,86 illetve a Szarvas rokonai által felismert tárgyi bizonyítékok (óra, ékszerek, ruhák, revolver) és a csárdában talált, vélhetően a cigányok által otthagyott kendő és fülbevaló, végül egy pohár, rajta Sztojka Parnó ujjlenyomatával, elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy 14 embert bíróság elé állítsanak. Néhány gyanúsítottat ráadásul nemcsak a dánosi mészárlásért, hanem korábbi bűncselekmények, egy rablás87 és egy rablógyilkosság88 elkövetéséért is vád alá helyeztek.

A vádlottakról sajnos nagyon kevés információnk van. A nevük, vagy inkább a nevük egy változata ismert, mert sok esetben a sajtó bizonytalan abban, hogy hívják őket valójában. 1908-ban mindenesetre Lakatos János Parnó,89Lakatos Lajos Dolár,90 Sztojka Bajka, Balog Tuta, Lakatos János Kuna, Német Vrana,91 Surányi Ignác, Surányi Márton, Kolompár Zelfi, Lakatos Dola, Kolompár Buer, Surányi Julcsa,92 Lakatos Mari és Lakatos Róza állt bíróság elé a dánosi rablógyilkosságban való részvétel vádjával. Vélhetően a keresztnevek szokatlansága is közrejátszott abban, hogy többféleképpen emlegetik őket. A Kis Ujság még e „különös” nevek eredetét is megkísérelte kikutatni. Eszerint a Vrana varjút, a Sztojka állót, a Kuna menyétet, a Parno pedig gőzölgőt (cigányul fehéret) jelent, és mindegyikük tót eredetre utal – állítja a lap.93

A legtöbbet természetesen a „cigány Don Juannal”,94 Kolompár Balog Tutával (lásd a 3. képet) foglalkoztak, aki „népszerűbb ma, mint akármilyen primadonna”.95 Az őt elfogó csendőrtiszt szerint „ideálisan szép férfi ez és alig tizennyolc esztendős suhanc. Testalkatára nézve valóságos atléta, fejét sűrű hullámos haja födi, a szeme nagy és csillog, hogy Párizs legszebb kokottja is megirigyelhetné érte.”96 A Népszava úgy véli: „affajta sihedernek látszik, aki sok vizet nem igen tud zavarni”.97 Máshol viszont azt olvashatjuk, hogy „a cigányok vad, kellemetlen hülyének tartották, azért nevezték el gúnynevén Tutának”.98 A keresztlevele szerint a tárgyalás idején 24 éves volt, ám ügyvédje is hangsúlyozta, hogy a születési adatok nem megbízhatóak,99 és az orvosok sem tudtak egyetértésre jutni arról, hogy a gyilkosság idején betöltötte-e a huszadik életévét.100 Ezen kívül csak annyit tudunk az életéről, hogy apja a debreceni börtönben halt meg, és lopás vádjával korábban már őt is keresték a csendőrök.101

A többi vádlott esetében kiderült, hogy Lakatos János (Sztojka Parnó), Lajos (Sztojka Dolár) és Kuna testvérek,102valamint hogy Parnó 43, Dolár pedig 27 éves.103 Lakatos Kunáról104 a tárgyalás folyamán megemlítik, hogy ő az egyedüli, aki napszámba járt és dolgozott.105 A Pesti Napló tudósítója feltűnőnek találja Lakatos Kuna szőke hajszínét, és a korábban már alkalmazott logikát követve megpendíti, hogy esetleg talált gyermekről van szó.106Trokár Marcsáról azt is megírják, hogy „ez volt a leghangosabb a tárgyalás során”,107 az öreg Surányi Márton pedig nem először jutott csendőrkézre, hiszen „már háromszor ült a pestvidéki ügyészség fogházában”.108

Végezetül Sztojka Bajkáról (Lakatos János) áll rendelkezésünkre néhány adat. A Népszava szerint „20–21 éves109nagy szemű legény ez a Lakatos; valamennyi között a legértelmesebbnek látszó”.110 A cigányok szerint Bajka „bátor, eszes és pénzes legény. El van terjedve a cigányok körében, hogy ez a vérengző cigányhős, aki már több ízben megszökött a csendőrök elől.”111 A Pesti Napló azt állítja, hogy „nemes szeme” és „előkelő arcmetszése” a hölgyek körében is igen népszerűvé tette.112

A tárgyalás során a már előbb említett tárgyi bizonyítékokon kívül Gaál Ernő, a pestvidéki törvényszék ügyésze elsősorban a gyerekek: Lakatos Róza, Lakatos Murzsa, Lakatos Pista Jutina és Kolompár Lakatos Jancsi vallomására támaszkodott. Vallomásukat természetesen már a tárgyalás kezdetén sokan aggályosnak vélték. Egyesek úgy gondolták, hogy egy 10–15 éves gyermeknek nincs kellő rálátása az ügyre, mások azzal érveltek, hogy a csendőrök hamis vallomást csikartak ki belőlük. Akadtak olyanok is (például a védőügyvédek), akik azt kifogásolták, hogy a gyerekek saját rokonaik ellen vallanak, ami ellentétes a tízparancsolattal.113 Minden kétely ellenére ezek a vallomások mégis döntő fontosságúaknak bizonyultak a per kimenetele szempontjából.

A tárgyalás eseményeit minden jelentősebb napilap folyamatosan nyomon követte, napról napra tudósítottak a fejleményekről. A legrészletesebb forrás a Népszava, amely tekintélyes terjedelemben foglalkozik a per minden egyes napjával.114 A gyerekek vallomásából nem csupán a dánosi mészárlás általuk elbeszélt verziója válik ismertté, de számos részletet megtudhatunk a cigányok mindennapjairól is. Lakatos Murzsa, aki –vallomása szerint – a csárda előtt állt őrt, elmondta, hogy télen kártyavetésből, koldulásból és lopásból éltek, és nyers kukoricacsövet ettek. Gyónon – ahol később rablást követtek el – uborkát loptak. A rablás után Dános felé menekültek.115

A dánosi csárda kifosztásának ötlete ekkor merült felt. Murzsa szerint „ha a Trokár Marcsa nem lett volna, akkor az a baj nem történt volna meg”, hiszen ő mondta, hogy a csárdában sok pénz van, és rabolják ki.116 A 13 éves Lakatos Pista Jutina (Tuta testvére) szintén azt állítja, hogy Trokár Marcsa biztatta az embereket: „Harminc ember volt a keze alatt és mindig rabolni küldte őket.”117 Kolompár Lakatos Jancsi (Sztojka Parnó fia) ugyanezt vallja.118Murzsa azt mondja a tárgyaláson, hogy Tuta „kérte a pénzt a kocsmárostól. A csárdát felgyújtotta, a Tabányiba belelőtt és a csárdást pofozta. A leányon ő, a Bajka és a Kuna tettek erőszakot.”119 Ezután Murzsa vallomása alapján Trokár Marcsa elvágta Szarvas Teréz torkát,120 így Parnó már nem tudta őt megerőszakolni,121 viszont a csárda kifosztása után Parnó, Tuta, Kuna és Sztojka Dolár négy sarkánál felgyújtották a tetőt.122

A védőügyvéd felhívja a figyelmet, hogy gyanúsan sok az egyezés a három fiú vallomásában. Mindhárman ugyanúgy adják elő a történteket, holott az eseményeknél csak Murzsa volt jelen. Trokár Marcsát egyikük sem kedveli, egybehangzóan vallják, hogy ő volt a felbujtó, ráadásul a szembesítések során Kolompár Lakatos Jancsi nem meri megismételni vallomását apja, Parno előtt. „Okom van azt hinni, hogy ezt a három kis fiút ugyanegy személy tanította ki” – mondja az ügyvéd.123

Az, hogy az ügyvédnek igaza volt-e, valószínűleg örök rejtély marad. Az viszont a közönség számára nyilvánvalónak tűnt, hogy a tárgyi bizonyítékok és az idézett vallomások alapján az elkövetőket fel fogják akasztani. A legfőbb kérdés a vádlottak életkora volt, mert ez döntően befolyásolhatta az ítéletet. Török Aurél antropológus szerint a gyilkosság idején már betöltötték huszadik életévüket.124 Mások – például Madzsar József fogorvos – úgy vélték, hogy néhányan közülük, s éppen a legsúlyosabb bűncselekmények feltételezett elkövetői (Tuta, Bajka, Kuna és Trokár Marcsa) fiatalabbak, így kétségbe vonható, hogy a kérdéses időpontban már valóban nagykorúak voltak.125

Az eset megítélése nem volt egyszerű. Az esküdtek egy nap alatt nem is tudtak dűlőre jutni az ügyben, a sajtó szerint éjszakára ágyat kaptak, hogy másnap folytathassák a munkát.126 A közönség soraiban ülők többsége bizonyára meg volt győződve arról, hogy a valódi tetteseket kerítették kézre. A bíróságtól szigorú ítéletet vártak. Erre utal egy fenyegető levél: „Az elnök egy Jolán aláírással ellátott fenyegető levelet mutatott, melyet tegnap kapott, s melyben azzal fenyegetik, hogy a törvényszék és az esküdtszék minden tagját vitriollal leöntik, ha a vádlottakat föl nem akasztják.”127 A közhangulat ellenére Gaál Ernő ügyész a fővádlottak: Balog Tuta, Sztojka Bajka és Lakatos Kuna esetében a bíróság méltányosságát kérte, arra hivatkozva, hogy a gyilkosság elkövetésekor feltehetően még nem töltötték be huszadik életévüket.128

Az ítélet kihirdetése előtt a sajtó mégis bizonyosnak tekintette a legfőbb bűnösök kivégzését. Ebben a szellemben született a bűntényt elregélő ponyva:

„Azt hirdették az újságok Pest-Budán,

Akasztás lesz a törvényszék udvarán;

Bitófát majd nem is egyet csinálnak,

Hanem hatot, a hat főbűnös cigánynak.”129

Az újságok politikai pártállásuktól függően foglaltak állást a kiszabandó büntetésről. A Budapesti Hirlap példás szigorúságot követelt, míg a Népszava munkatársát megdöbbentette „az az állatias üvöltés, amely előre üdvözli és követeli a hivatalos gyilkolást”.130 Meglepő módon azonban az akasztás elmaradt. A Népszava szerint ebben személyes ok is közrejátszott, nevezetesen a bíró kora: „Rónay Kamill kijelentette, hogy ő halálos ítéletet nem hirdet ki, mert ő már öreg ember.”131 Másutt azt olvashatjuk, hogy a bíró „figyelembe vette a kóbor cigányok erkölcsi vakságát, műveletlenségét és azt a megvetettséget, amelyből oly bőségesen jut ki ennek a kulturálatlan fajnak”.132 Az esetről költött népdal lakonikus megfogalmazása szerint:

„Bár halálra egy sem lett ítélve

Tekintettel, hogy Faraó népe”133

A sajtó arra is felhívja a figyelmet, hogy csak közvetett bizonyítékok szólnak a cigányok ellen, a döntéshozók tekintettel voltak a vádlottak bizonytalan életkorára, és arra sem derült fény, hogy ki milyen szerepet játszott a mészárlásban. Mindezek után lássuk az ítéletet – ismét a korabeli ponyvát idézve:

„Három cigány kap örökös fogságot,

A többi még lát napvilágot,

Trokár Maris meg azután két Sztojka

Mindeniknek örök fogság a sorsa.

Sztojka Bajka kap tizenöt esztendőt,

Balog Tuta se mond addig jövendőt;

Hogy ne legyen a soruk tán hiányos,

Ott lesz velök Kuna, Lakatos János.

Nyolc év jutott, ép Surányi Mártonnak,

Hat év pedig Ignácnak mint rokonnak;

Két Surányi kap három és öt évet,

Két Lakatos négy, öt évről beszélget.

Két Kolompár meg egy Surányi Julcsa,

Szabadságra mennek mind egy év múlva,

Tíz hónap jut majd Lakatos Marisnak,

Egy meg érzi magát rögtön szabadnak.”134

Eszerint Sztojka Parno, Dolár, és Trokár Marcsa életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltetett. A főbűnösnek kikiáltott Balog Tuta, valamint Sztojka Bajka és Lakatos Kuna 15 év fegyházbüntetéssel „úszta meg” az esetet. Az ítélet – amint az várható volt – erőteljesen megosztotta a közvéleményt.

„Uramfia csak így szól az ítélet

Hej pediglen többet vártak a népek;

Szemet szemért, fogat fogért kell adni!

Meg kellett vón' öt-hat cigánynak halni.”135

A jelentős napilapok többsége megjegyzi, hogy a budapesti és a vidéki közvélemény általános megdöbbenéssel fogadta Rónay Kamill meglehetősen enyhe ítéletét. Ugyanakkor a Népszava és a vezető bulvárlapok (Kis Ujság, A Nap) üdvözölték a bíró döntését. Liberális álláspontra helyezkedve elítélték a halálbüntetést, mert – amint hangsúlyozták – nincs elriasztó hatása, ráadásul a bíró tévedhet.136 Az sem mellékes, hogy „a végrehajtott halálos ítélet többé jóvá nem tehető. És inkább meneküljön tíz bűnös az akasztófától, mintsem egy ártatlan jusson tévedésből oda.”137 A Nap szerint „az ítéletet, amely általános megelégedettséget keltett, a modern büntető igazságszolgáltatás humánus szelleme lengi át”.138

Az „általános megelégedettség” nyilvánvalóan túlzás. Más sajtóorgánumok alapján úgy tűnik, hogy az olvasók döntő többsége biztos volt a halálos ítéletben, egyet is értett vele, így a pert követően inkább csalódottságot, mintsem elégedettséget érzett. A tárgyalás után kiadott ponyva szerint a cigányok:

„Kioltották az életét egy családnak,

Többé nem lesz párja az ily csúf halálnak,

Most ő nekik mégis marad az élet,

Zúgolódnak most e miatt a népek”.139

A Budapesti Hirlap – a korszakban közkeletű lombrosói tanokat felvillantva – emberszámba sem veszi a dánosi cigányokat: „Ezek a dánosi cigányok – meg a fajtájuk – a fejlődés során valamiképp visszamaradtak s ma egy középfajt alkotnak az ember és állat között.”140 Az ítélet felháborítja a lapot, hiszen „ki tudhatja, hogy falun, pusztán vagy az országúton mikor tör rá a Balog Tuták és Trokár Marcsák vérengző hordája?”141 A dánosi csárda új bérlője is indulatosan nyilatkozott: „Megfojtok minden cigányt, ha kezem közé kerül.”142

Az ítélet sokakat jobban felháborított, mint maga a rablógyilkosság. Ráadásul a bíró döntése olaj volt a tűzre, mert újra fellángolt a gyűlölködés. A cigányokat továbbra is a tolvajokkal vagy éppen a gyilkosokkal azonosították, akiket ráadásul már a törvény is véd:

„Tetszik ez most minden kóbor cigánynak,

Bátrabban áll be ezután zsiványnak;

Rabló, gyilkos, több lesz minden bokorba'

Több is talán, mint az erdőn a gomba.

Ne menj pajtás már ezután nagy útra,

Se a szomszéd, se a saját faludba,

Fordítsd rá a szob'ajtódnak a kulcsát,

Éjjel nappal tartsd kezedbe a puskát!”143

A Budapesti Hirlap szintén aggályosnak tartja a bíróság eljárását. Hangsúlyozza, hogy a cigánykérdés megoldásához „a törvényhozó és végrehajtó hatalom vállvetett erőfeszítéseire lesz szükség, hogy az így kitört nyavalyát ne csak szimptomatikus kezeléssel enyhítsék, hanem gyökerestől kipusztítsák a nemzet szervezetéből”.144 Az újság itt két fontos dologra hívja fel olvasói figyelmét. Szembetűnő, hogy a cigányokkal szemben nem tartja elegendőnek a csendőrség fellépését, hiszen az csak „szimptomatikus kezelés”, ami nem oldja meg a problémát. A cikkíró az olvasó fantáziájára bízza, pontosan mit is ért azon, hogy a „nyavaját […] gyökerestől kipusztítsák”, de a korábban idézett vélemények alapján ez akár szó szerint is értelmezhető felhívás. Valószínű azonban, hogy a lap inkább a probléma súlyosságára és a mielőbbi megoldás fontosságára utal. A Budapesti Hirlap által megfogalmazott második lényeges megállapítás szerint a cigánykérdést „a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak” kell megszüntetni.

Az első világháborút megelőzően egyetlen kormány sem tett „vállvetett erőfeszítéseket” arra, hogy komolyan foglalkozzon a cigányok helyzetével. Ugyan már évtizedekkel korábban is a kormányzat napirendjén volt a kérdés, de hatékony intézkedésekre nem került sor. Inkább preventív jellegű, szociálpolitikai-szegényügyi javaslatokat fogalmaztak meg. Belügyminisztériumi rendeletben és törvényben (1879 XL. tc.) is tiltották például a csavargást, s ezzel a vándorcigányokat próbálták letelepedésre kényszeríteni. 1907-ben cigányügyi kormánybiztost neveztek ki, ám változást ez sem hozott.

A Dános-eset után a Belügyminisztérium ismét napirendre tűzte a cigányság ügyét. Összeírást rendeltek el azzal a céllal, hogy megállapítsák az ország területén élő cigányok számát, felmérjék szociális helyzetüket, információkat gyűjtsenek az életmódjukról. A hatóságok azonban ismét akadályokba ütköztek. Azzal a problémával szembesültek, hogy a vándorcigányokról képtelenség pontos adatokat rögzíteni, ráadásul az összeírást követően sem történtek letelepítő intézkedések (Pomogyi, 1982: 34).

Meglepő, hogy míg a közvéleményt jócskán felkavarta, a parlamentben nem váltott ki különösebben nagy visszhangot a dánosi eset. Mindössze két képviselő, Ivánka Imre (egy interpellációban) és Bozóky Árpád kért szót az ügyben, utóbbi egy, a vándorcigányok letelepítését szorgalmazó törvénytervezetet is készített (Pomogyi, 1995: 61). Bozóky a cigányokat a törvény hatályba lépését követő három hónapon belül „illetőségi helyük”145 szerint telepítené le, és illegális elvándorlásukat egy év elzárással büntetné.146 Ez azonban csak terv maradt, ilyen tartalmú törvény sosem született.

A letelepítéssel érdemben csak 1913-ban, Sándor József belügyminisztersége idején kezdtek el foglalkozni. Az 1916. május 17-i belügyminisztériumi rendelet megtiltja a kóborlást, és egyben meghatározza, ki a kóbor cigány: „Kóbor cigánynak kell tekinteni mindazt a cigányt, aki nem tudja igazolni, hogy rendes lakhelye van.”147 A rendelet értelmében a kóborló cigányokat elő kell állítani, és miután nyilvántartásba vették őket, az előállítás helyén vagy egy kijelölt községben le kell őket telepíteni. A 18 és 55 év közötti férfiakat besorozzák a hadseregbe, a munkaképeseket pedig munkára kényszerítik.

Ennek alapján nyilvánvaló, hogy Sándor Józsefet elsősorban a háború késztethette cselekvésre. A hadseregnek emberekre volt szüksége, a cigány férfiak sorozása tehát kézenfekvő intézkedésnek tűnt. Az égető munkaerőhiány enyhítésére szintén alkalmasnak látszott az eljárás. Szökésüket megelőzendő a rendelet előírja, hogy a vándorcigányok lovait és kocsijukat el kell venni. Ha mégis megszöknek, büntetésül kényszermunkával és elzárással büntethetők.148

A rendelet végrehajtása korántsem bizonyult egyszerűnek. A kormányzat nem rendelkezett pontos adatokkal a vándorcigányok számát és pillanatnyi tartózkodási helyét illetően, emellett nem volt elegendő ember a cigányok összegyűjtésére, letelepítésére, felügyeletére és ügyeik intézésére. Tekintettel az emberhiányra, a letelepítés eleve kudarcra volt ítélve, hiszen semmi sem tartotta vissza a vándorcigányokat attól, hogy a számukra kijelölt községeket elhagyják. Az ott lakók általában örültek is, ha a nem kívánatos szomszédok gyorsan továbbálltak. Sok helyen a letelepült cigányoktól próbáltak „megszabadulni”, és egy másik községbe toloncoltatni őket. A 15000/1916. BM rendelet tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A cigányokkal kapcsolatos bajokat átörökítette egy új, területileg és a cigányok számát tekintve is sokkal kisebb Magyarországra.

* * *

A dánosi eset két nagyon fontos tanulsággal szolgál. Egyrészt megmutatja a korabeli magyar társadalom cigányokról alkotott képét. A nyomozás, az ügyről tudósító sajtó, valamint a gyilkosság kapcsán megfogalmazott reakciók alapján rekonstruálhatjuk, milyen előítéleteket, közhiedelmeket és – kevés kivételtől eltekintve – ellenséges indulatokat táplált a századforduló embere a cigányokkal szemben. A többség alacsonyabb rendű fajnak tekintette a cigányságot, amely genetikusan magában hordozza a bűn elkövetésére való hajlamot.

A romákon kívül más gyanúsított nem is volt, kevéssel a gyilkosság felfedezése után ez a társadalom peremén élő csoport került a célkeresztbe. Dános után a kisebbség és a többségi társadalom viszonya tovább romlott, végletesen eldurvult. A megmérgezett kapcsolat javításával sem a nagypolitika, sem a sajtó nem foglalkozott érdemben, voltaképpen fel sem merült, hogy a megoldás felé vezető úton mind a két félnek lépéseket kell tennie. A véleménynyilvánítók többsége a kényszerterápiát (munkatáborok, dologházak, javítóintézetek), a modern társadalomba való erőszakos beillesztést tartotta az egyetlen üdvözítő módszernek.

Ráadásul ez az egyetlen eset tökéletesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy a (vándor)cigányságot kollektíven gyilkosnak bélyegezzék. A sajtó tovább erősítette a cigányokkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat, amivel fokozta a cigányok és magyarok közötti feszültséget. Ugyanakkor eszközként használta a vándorcigányokat politikai nézetek propagálására és fontosnak tartott társadalmi problémák kifejtésére.

A Budapesti Hirlap a polgári társadalom nevében felháborodik azon, hogy nem végzik ki a vádlottakat.149 Ezzel szemben a Népszava párhuzamot von a számkivetett cigányok és a szegény, üldözött proletárok között, mindezt abból a megfontolásból, hogy kritizálhassa a kormány és a csendőrség munkáját. A bulvárlapok hozzáállását pedig a „Kit érdekel? Folyjon a vér!” csatakiáltással lehetne a leginkább jellemezni. Balog Tuta, a fővádlott, a nyomozás alatt az ember és állat közti „középfaj” reprezentánsától elkezdve vérengző horda vezére, vörös proletár és Don Juan egyaránt volt, csak éppen vándorcigánynak nem nevezte senki.

A vándorcigányokról ugyanis gyakorlatilag semmit nem tudtak, és itt érkezünk el a dánosi eset általam vélt második fontos tanulságához. Dános után rá kellett döbbenni, hogy a kormányzat teljesen tájékozatlan állampolgárai egy csoportjáról. Nincs megbízható adata sem a cigányok számáról, sem a foglalkoztatottságukról, sem pedig szociális helyzetükről. A szembetűnő mértékű közöny mellett az információ hiánya volt az, ami meggátolta, hogy a kormány hatékonyan foglalkozzon a cigányok helyzetével. Az áldatlan állapotok orvoslása érdekében születtek a vándorcigányok összeszámlálását előíró belügyminisztériumi rendeletek, ám ezek sorra kudarcot vallottak.

A bürokratikus államhatalom ellenőrizhetetlen bűnözőket látott a vándorcigányokban, ezért rendelte el a kényszerletelepítéseket. Csak a legritkább esetben merült fel a különböző javaslatok és intézkedések között, hogy a letelepítésen túlmenően a cigányság szociális és gazdasági helyzetének javításával is foglalkozni kell. Pedig látható volt, hogy munkalehetőségek, iskolázás és (anyagi) támogatás nélkül a röghöz kötés csak elmélyíti a válságot. Ha elfogadjuk a korabeli nyomozás eredményét, amely szerint vándorcigányok voltak az elkövetők – bár a fent ismertetett eljárás elemzése alapján ez korántsem bizonyított –, akkor is nyilvánvaló, hogy a dánosi tragédia oka abban a kilátástalan élethelyzetben keresendő, amivel a társadalom peremén élők nap mint nap szembesültek. És itt nem kizárólag és nem elsősorban anyagi és szociális kérdésről van szó, hanem arról, hogy a vándorcigányok a kormányzat számára egyszerűen nem léteztek.

Irodalom

A dánosi rablógyilkos cigányok ellen hozott ítélet (1908).

Czaga Viktória et al. (1995) A fővárosi rendőrség története. Budapest.

Endrődy Géza (1897) A bűnügyi nyomozás kézikönyve. Budapest.

Hídvégi Lajos (1990) Pusztabokrok II. Albertirsa.

Legújabb magyar népdalok (1908) A dánosi rablógyilkos cigányok elítélése dalszövegéből.

Mátay Mónika (2005) Agycentizők a századfordulón. Budapesti Negyed, tavasz–nyár, 199–236.

Pomogyi László (1982) Cigánykérdés és rendezési kísérletek a dualistakori Magyarországon. Budapest.

Pomogyi László (1995) Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Budapest.

 

 
Copyright © 2017 Kethano Drom - Közös Út. Minden jog fenntartva.
A Joomla! a GNU/GPL licenc alatt kiadott szabad szoftver.
Fordította a Magyar Joomla! Felhasználók Nemzetközi Egyesülete
 

Tehetség

Örökségünk nyomában

PTK roma tananyagok

Emlékezet

Portré

Közös Út a Facebookon

Mottó


„A cigány kultúrának intézményekre van szüksége...
Én ezt egy kulturális autonómia intézményrendszerén belül képzelem el, amely nem szavakból, hanem láncszemként egymáshoz kapcsolódó intézményekből állna.”

***

Részlet Orbán Viktornak  2008. április 11-én elhangzott beszédéből.


 

Civilhang

SZEMlélek

Galéria