Egy meg nem írt regény első mondata |
|
|
|
Írta: Holdosi József
|
2016. december 04. vasárnap, 12:35 |
A lány kikászálódott az ágyból, az ajtóhoz ment és sarkig tárta. A fény az öregemberre vetődött, aki már az asztal mellett ült. Hunyorgott és fázósan húzta össze magát, mintha ütések érték volna, úgy vinnyogott.
Nevetve vetette oda neki: - Nyomorék!
- Eszelős - válaszolta az. - Fázol? - kérdezte a lány.
Az öregember nem válaszolt. A szobában szétterült az Idő, az emlékezés ideje volt számára, amit meg kellett írnia. Az első mondatot nem tudta befejezni: Tanítójuk ne légy.
- Miért hív téged mindenki Tanítónak? - folytatta a lány. Istenem, nem tudom folytatni, pedig mindet érzem magam körül, lesüllyed alattuk az ágy, a szék...
- A meséink szerint akarod megírni a velünk történteket, Tanító, így akarod önmagad számára is elviselhetővé tenni a tragédiánkat?
- Hiszen mindben benne van a sorsunk!
- Mára csak a szörnyű valóság maradt meg.
- Viseld el, ne mesélj! Senki sem fogja így elhinni, hogy valaha is tenni akartunk valamit!
- Te mondtad ki először azt is, hogy Cigányországot akarunk.
- A bikacsökök, fegyverek tudták, hogy kell véget vetni a szép álomnak.
- Pedig jöttek munkások, csóró parasztok...
- Őket is lehetett volna cigánynak nevezni, senkinek sem kellettek...
- Nemcsak nyomorék, süket is vagy!
- Te vagy hát a Tanító? A cigányok között az egész országban elterjedt a híred. Így jöttem el én is - apró termetű, sápadt legényke állt meg előttem, hegedű a kezében. - Talán hasznomat vehetitek, hallgasd meg!
Játszani kezdett. Benne volt a sorsunk, világszépítő és világcsúfító arcunk, hirtelen indulataink, férfibánatunk, becsapottságunk, elveszett boldogságunk siratása.
Nem tudtam hosszú ideig megszólalni, magamhoz öleltem.
- Ez a hegedű csak nekünk szól, pénzre, felszólításra néma!
András gróf is meghallotta a gyönyörű hegedűszót, ő intézte el nekünk, hogy az apjától földet kapjunk.
- Holnap a kastélyban játszhatnál a vendégeink előtt. Hadd tudják meg ők is, hogy milyen csodákra képes a cigány. A fiú ijedten nézett rám. Én kényszeredetten bólintottam. Este megkeresett:
- Tanító, nekik nem szól a hegedűm, mondtam már!
- Meg kell tenned, ő sokat segített nekünk! Nem fogadod el a pénzt, csak úgy játssz, mintha saját gyönyörűségedre tennéd.
Elment, úgy vonszolta utána magát haza.
- Nem bírom, Tanító. Holnap is mennem kell. Belázasodott, de újra elment.
- Értetek teszem csak, Tanító - mondogatta.
- Majd beszélek én a gróffal - nyugtatgattam, de András nem jött.
A fiú most már naponta ment a kastélyba, egyre fogyott, a láza is egyre magasabb lett. Most már én kértem, hogy ne menjen, de hajthatatlan volt:
- Meg kell tennem...
Egy este az utca elején összeesett. A karomban vittem haza.
- Meghalok - mondta -, add ide a hegedűmet, utoljára hadd játsszam a fajtámnak!
Sírtunk mind ahányan körülálltuk. Láttuk, hogyan zsugorítja össze a testét a láz, megfeketedik a bőre, és apró fekete madár kél belőle, és kirepül az ablakon.
Éjszakánként hallani lehetett fájó énekét: "Cigány sosem hegedülhet saját örömére, miért, miért?"
- Az asztalodig minden reggel elvonszolod magadat, de este már nekem kell ágyba vinnem!
Zavart szemekkel nézett fel.
-Tetszhetem én egy férfinek? - Mi?
- Te is férfi vagy, mégha vén is, mondhatnád, hogy szép vagyok!
"- Hatalmas szekereket látok! - kiabált a lány, aki mindig mezítelenül járt.
- Rajta a királynő, van vagy két mázsás. Ő teremtette meg a világot. Ő is meztelen mindig. A füléből pattantak ki a rumungrók, hogy hallhassa őket, ha hamisan játszanak, odacsaphasson, mint a légyhez:
- Huss, drágáim, vagy megdögletek! A szívéből születtek a gádzsók, a cigányoknak csak a hátulja jutott, azért lettünk füstösek. Még ő is megijedt tőlünk, fintorog, mert büdösek vagyunk neki... Mit gondoltok, mi lesz ezekből a téglaházakból? Büdös lesz ez is a királynőnek, és elsöpri őket, látom előre...
- Menj innen, ne jósolgass! - hessentettük el, mire az a földre vetette magát, és görcsökben fetrengett. Rövid idő múlva észhez tért, bámult maga elé, csak akkor derűit fel, amikor meglátta Darit, aki kiabálva jött:
- Elfutnak előlem, hogy verje meg az Isten! - Mik te, bolond? - fordult felé.
- Hát az álmok...
- Jó álmok az ilyenek, amik csak úgy elfutnak az ember elől?
- Ne is mondd, megszökött előlem a legszebb: egy asztalnál ülök egy gádzsóval, sült tyúkokkal, rántott hússal, finom édességekkel megtöltött tálak az asztal egyik felén, a másik felén disznóbél főzve, döghús. Én mert cigány vagyok, arra az oldatra ülök, ahol a dög van.
- Ej, testvér - mondja gádzsó -, cseréljünk helyet!
És előttem a finom falatokkal megrakott asztalrész. A gádzsó meg eszi a dögöt, és mosolyog rám. El kell kapnom ezt az álmot, ha addig élek is!
A lány felnevetett:
- Hiába cigány vagy, bolond is!
- Majd szólj, ha olyan álmod lesz, amit el kell kapni!
Mennyi frázis, jobb élet, szebb élet, és mind hittük, hogy nekünk sikerül! Tanítójuk ne légy...
- Egy kis krumplilevest csinálok - jött meg a lány.
A befejezetlen mondatot nézte a papíron. Talán azt jelenti, hogy tanítójuk légy? Bolond gondolat, hessentette el magától. Valójában azt akarja leírni, hogy nem érdemes tanítója lenni ennek a népnek. Vagy egészen mást akar vele, hiszen most már másképpen kell fogalmaznia, mint akkor. Ugyanazon mondat többféle jelentéssel is bírhat, de ezekért nem érdemes már! Ez a lány nem lehet mérce, meghibbant, amikor előtte ütötték agyon az apját és az anyját!
- Itt van, egyél! - csapta elé a lány a tányér levest. "Ők legalább meghaltak, de én élek, miért maradtam meg?"
- Nézz meg, Tanító! - lavórban állt mezítelenül a lány. - Akármelyik lány megirigyelhetné a melleimet! Igaz, hogy egy kicsit nagyok, de a férfiak azt szeretik, ha van mit fogni, igaz?
Aludni kellene, de a lány nyitva hagyta az ajtót, és ettől mozdulni sem tudott, csak azt a befejezetlen mondatot nézte a papíron.
- Vegyél nekem szép ruhát - kérlelte a lány, amikor megjött. - Azt mondta, hogy csak szép ruhában tetszem neki. - Ki?
- Hát a Pista! - mutatott a szemközti házra.
- Van neked rózsás szoknyád, delénkendőd, abban biztosan tetszel neki.
- Holnap akkor azt veszem föl.
Jönnek a szekerek, az elsőről öregasszony száll le, kampóspontján piros rongy.
- A Tanítót keressük, hallottuk, hogy itt a cigányoknak jó világa van.
- Gyertek, gyertek! Egyelőre jók lesznek a viskók, aztán a vályogvetők dolgozni kezdenek, lesz tégla bőven, abból építjük a házakat!
- Hol vannak a férfiaitok?
- A szekérben - mondja az öregasszony, és kiabál: - Hej, romák, gyertek elő!
Női ruhás férfiak jelennek meg. Nevet az egész utca.
- Nincs más ruhájuk, ezeket is úgy koldultuk össze, de így is csak egy részüknek jutott, a többi meztelenül maradt a szekérben.
- Megszokták már - folytatja az öregasszony. - Rongyos cigányoknak is hívnak bennünket. Isten büntetése ez, hivalkodó nép volt a mienk, kinek van szebb ruhája, csak ez volt a fontos. De meg is történt a baj! Kereskedő érkezett hozzánk, olyan szép ruhát hozott, amit még emberi szem nem látott. Meg is bolondult érte mindenki.
A kereskedő azt mondta, hogy azt nem lehet megvenni, aki a legszebben énekel, azé lesz.
Na, a sok jó hangú roma mind versenyre kelt érte. Egyik szebben énekelt, mint a másik, de a kereskedő csak a fejét csóválta.
Aztán egy nap éjfekete hajú legény jelent meg, nem ismertük, nem közibénk való volt.
Csoda volt a hangja, olyant emberi fül még nem hallott. Megállt a Nap az égen, egyszerre volt éjszaka és nappal, tavasz, nyár, ősz, tél...
A kereskedő neki adta a ruhát, de a legények éjszaka elkapták az idegent, a ruhát elvették tőle, a nyelvét meg kitépték.
Attól kezdve a ruhánk lerohadt rólunk, az étel, a víz megposhadt. A legény meg járkált köztünk vádló szemmel. A legények visszaadták neki a ruhát, és egy fekete paripára ültették, hogy menjen el, vigye el tőlünk a rontást.
Az a paripán az égbe emelkedett. Így tudtuk meg, hogy a Cigány Dalia járt köztünk. El kellett jönnünk a helyünkről, keserű büntetés volt ez a bűnünkért.
Elzsibbadtak a lábai, a lány segítette ágyba. Nem szerette az éjszakákat, mindig ugyanazt álmodta újra, azt az utolsó éjszakát:
- Gyere gyorsan, Tanító, jaj, Istenem, segíts!
A picike asszonyhoz hívták, aki hónapok óta ki sem mozdult a házból, mert olyan nagyon terhes volt, hogy lépni sem tudott.
A megszületett csecsemő ott feküdt az asszony mellett, de rossz szó volt rá, hogy csecsemő, mert akkora volt, mint az anyja.
- Jaj, megölöm magam, Tanító, ekkora szégyen! Nem tudtam megszólalni, csak néztem a hatalmas gyereket. - Fiú? - nyöszörögte az asszony.
Az egész utca a ház előtt tolongott már.
- A férjed is lehetne - nevetett a bolond lány.
- Mi legyen vele? - fordultam Dadához, az utca bábájához.
- Él, meg kell, hogy maradjon, de ez az asszony nem szülhet többet, mert akkor vége lesz a cigányságnak.
- Jaj, Istenem, - sírt a kis asszony. A férje lépett mellé.
- Rosszat hoztál a cigányságra, ezért meg kell ölnöm!
Lefogtam a kezét, majd kikergettem mindenkit a szobából. Dada, az asszony és én maradtam a szobában.
- Rosszat jelent ez, Tanító, mindenre fel kell készülnünk.
Nincs időm töprengeni, kintről kiabálást hallok.
Kint csendőrök, falubeli parasztok! Vér... szétroncsolt testek... Tanítójuk ne légy... a bolond lány halott... az álomkergető Dari véres arccal fekszik, elérte azt az álmot, ahol őt ültetik a húsos asztalhoz... alig érzem a lábamat... hallom a fekete madár hangját: "miért születtünk cigánynak, miért, miért? Tanítójuk ne légy!"
Felébredt, elvonszolta magát az asztalig. A lány az öltözködéssel volt elfoglalva.
- Nyisd ki az ajtót - nyögte neki. Az miután felöltözködött, teljesítette az öregember kérését.
- Járj szerencsével! - búcsúzott a lánytól.
Kíváncsian várta vissza, az megdöbbentette a kérdésével, amikor megjött:
- Hibbant vagyok? - Ki mondta ezt?
- A Pista, hogy hagyjam őt békén, csak nem nevetteti ki magát egy hibbant lánnyal!
- Nem, te nem vagy az, ne hidd el! - Akkor miért mondta?
- Mert buta cigány, azért.
- És én nem vagyok cigány?
Erre nem tudott mit válaszolni, zavartan hümmögött. - Nézd, fát vág, hát nem gyönyörű?
Szép férfi, állapította meg. Ahogy feltűrte a karján az inget, ahogy minden mozdulatára szinte az egész testén, mintha áram futna át.
A lány a küszöbön ül, valami szerelmes nótát dúdolgat, hívogató ez: "gyere, neked teltek meg a melleim, érted göndörödik szemérmemre az állatok szőre!"
Majd aprókat sóhajt a dal közben, a sóhajok egyre gyorsulnak, míg végül jajgatás lesz belőlük. A blúzt leszabja magáról, a melle hullámzani kezd, kezével csitítgatja, de ez még erősebb hullámzást indít el. ~ Gyorsan felpattan a helyéről, befut a szobába, vizes ruhával tér vissza. Újra leül a küszöbre, a mellére teszi a vizes ruhát, de hiába, az önkívület mindaddig tart, amíg Pista nem végez a favágással, ölébe rakja a felaprított fát és fütyülve bemegy.
A lány teste megmerevedik, eldobja a vizes ruhát, felugrik a küszöbről, zavaros szemekkel néz az öregemberre. - Gyere! - ragadja ki a székből, és bevonszolja az ágyba. Mezítelenre vetkőzteti, majd ő is levetkőzik és ráfekszik.
Mozdulni sem tud.
- Öregember vagyok én már...
A lány forró izzadságcseppjei végigfolynak a bőrén, szeretné megsimogatni a rángatózó testet, de az ujjait nem tudja megmozdítani.
Nyög a lánnyal együtt, míg az egyre hevesebben, ő a megszégyenített, hevülni már nem tudó öregemberként, akit a lány súlya, mozdulatai nyomnak.
- Semmire sem vagy való! - fordul le róla a lány.
- Elmegyek, te mondtad, hogy cigányok, azért tartanak engem hibbantnak, megkeresem azokat, akiknek kellek így is. Élsz úgy, ahogy tudsz, te sem tudtál segíteni rajtam.
Három nap múlva jött vissza. Este volt. A Tanító még az asztalnál ült.
- Megjöttem - mondta. Tépett volt a ruhája, mintha tíz évet öregedett volna.
- Tudtál valamit enni?
- Egy kis kenyeret találtam.
- Főzök neked krumplilevest, egy kis meleg jót tesz a gyomrodnak. Be is fűtök, az éjszakák már hűvösek.
Amikor megfőzött, félretolta a tanító asztalán a papírokat: - Veled együtt eszem az asztalodon.
Evés közben hirtelen sírni kezdett: - Miért vagyok én cigány? A Tanító döbbenten nézte.
- Hogyan kérdezhet ilyent egy hibbant, ez van a te szemedben is.
- Nem...
- Ha nem kellettem a cigányoknak, kellek majd a gádzsóknak, gondoltam. Hárman voltak, megerőszakoltak, utána egy darab szalonnát nyomtak a kezembe, kifizettek, cigánykurva, neked úgyis mindegy... Az erdőbe futottam a szégyenemmel, de nem tudtam megölni magam... Miért akarok én élni még így is Tanító, miért?
- Feküdj le, pihend ki magad, majd egyszer megérted. Rövidesen hallotta a szuszogását.
Tanítójuk ne légy - olvasta. - Tanítójuk ne légy, először is, mert büdösek, elviselhetetlenül emberszagúak - fejezte be.
Jó lett volna ha az ágyáig el tud menni, de elzsibbadt a lába: "Ma is a székben fogok aludni" - gondolta, és elfújta a lámpát.
|
Módosítás dátuma: 2016. december 04. vasárnap, 12:41 |
Copyright © 2024 Kethano Drom - Közös Út. Minden jog fenntartva.
|
|
Pályázat
Mottó
„A cigány kultúrának intézményekre van szüksége... Én ezt egy kulturális autonómia intézményrendszerén belül képzelem el, amely nem szavakból, hanem láncszemként egymáshoz kapcsolódó intézményekből állna.”
***
Részlet Orbán Viktornak 2008. április 11-én elhangzott beszédéből.
Partnereink
|