Múlt

Csütörtök este van, nemrég értem haza az iskolából. Öreganyám szokás szerint hozza a formáját. Üvölt, a dobhártyám majd kiszakad, és felesleges hülyeségekkel nyúz. Ma felettébb jól telt el a napon, s mégis minden egyes napomon ott van a bélyeg, a c mely talán a homlokomra nincs kiírva, de mégis megvető pillantásokkal és fülsértő obszcén szavakkal illetik testvéreimet. Azokat az embereket, akik ugyanolyan emberek, mint te vagy akár más ezen a bolygón és nincs egyéb bűnük, csak az, hogy annak születtek aminek, CIGÁNYNAK. Minden egyes nap, mikor egy ismeretlen magyar ember szemébe tekintek, felvetődik a kérdés…Cigánynak lenni nem erény és nem megtiszteltetés mások szerint. s én  csak azt tudom mondani, hogy szeretek az lenni, aki, és ami vagyok. Büszke vagyok arra, hogy más vagyok.

A gépem előtt ülök. Furcsa, szavakkal kimondhatatlan és megfogalmazhatatlan képek, látomások kavarogna a fejemben. A szemem egyre nehezebb és nehezebb, minden egyes billentyű lenyomásával közelebb kerülök az álom világához, ami csak hív és arra buzdít, hogy ellátogassak abba a világba, amely sötét és kilátástalan minden egyes este. Minden egyre haloványabb körülöttem, minden csendes és nyugodt. Oly nyugodt és békés minden. Olyan akár a tenger, mely a hatalmas, tomboló, eget-földet megrázó vihar után megpihen. Lágyan s finoman medrében csendesen s gondoktól mentesen pihen. Furcsa dolog maga az a tény, hogy az ember álmodik. Utazik téren és időn át. Olykor semmi sem lehetetlen, mindenre képes vagyok, még akkor is,ha az álmok sohasem szépek. Szépek!?...

A természet lágy, pihentető dallama hatalmába kerített. Nem tudok már meneküli.  Testem megadta magát. A fáradtságtól elcsigázva dőlök íróasztalomra.

Az Úr 375-ik esztendejét írjuk. A Nap már lemenőben van. Az idő békés. Minden szivárványszínű. A természet életre kelt. Az égbolt kettéhasadt. A víz lassan csordogál a kivájt járatokban. A szél elcsigázva keveri fel az utcákon heverő homokszemeket, mintha ő is csak lefekvéshez készülne.

Épp hazafelé ballagok, egyik kezemben örök hű segítőm. Diófából készítettem magamnak tíz éve, a férgek még nem telepedtek meg benne. A másik kezemben pedig tarisznyám. Az ösvény melyen sétálok tiszta, és csupa-csupa zöld. Minden illatnak külön története van. A föld mohón szívja magába a nyári esőcseppeket. Keserédes gyerekorom jut az eszembe, miközben hazafelé, drága családomhoz sétálok. Az élet nem volt könnyű. Sokat kellett lopni, éhezni, szenvedni, megalázkodni, egyszóval alkalmazkodni. Állatokként kezeltek és kezelnek bennünket, s végül rájöttem, hogy a legalkalmazkodóbb állat az maga az emberkortól, nemtől, származástól függetlenül. Öten voltunk testvérek. Ha kellett, ha nem akkor is vertek bennünket. Hol a szüleink, hol pedig azok a barbárok, akiktől a mindennapi betevőnk függött. Keserves az a kenyér melyet kezemben viszek. Az ember keservesen keresi kenyerét. Könnyeim záporozva hullnak arra a poros és kitaposott útra, mely családomhoz vezet engem. Nagyon elfáradtam. Fáradt vagyok, s mégis drága és egyetlen unokám láttán ereimben a vér felpezsdül. Szám fülig ér, reszkető karjaimba ölelem őt, s szívem mégis összeszorul.

- O Del andas tut muro papo.

- Vi tut muri shukar shej, Lalit.

- Sar san tata?

- Lindrali sim, sorro dyes butyi kerdem.

- Kaj si tyi mami, e Kocsi?

- Kiravel. Boxali san tata?

- Ova.

- Zha andré.

Az élet mindent elvett tőlem. Elvette azt, ami egy ember számára a legfontosabb. A SZABADSÁGOT. Mint törött szárnyú kismadár élek én. Élek s mégis belül halott vagyok. Az élet maga a gyötrelem, teljesen kiszipolyozott. Imáim, fohászaim még nem hallgattattak meg. A mi drága Káli istennőnk nem hallgatta meg imáimat. Minden est ő hozzá fohászkodom a családomért és lelki üdvükért. E gondolatok zakatoltak agyamban szüntelen, miközben viskónk felé tartok. Feleségem csak állt némán, miközben én közelítettem felé. Nem szólt semmit, leültem, asztalra pakoltam. Enni sem volt erőm. Feleségem homlokon csókolt. Minden egyes gyötrelmemmel, aggodalmammal, kétségemmel tisztában volt.

- Pe soste gindis Manu?

- So pecilas? Varisosko bajos si?

- Dikhlem variso ando foro agyes!

- So dikhlan?

- Jekh murs mudardas muro amal ke na misto kerdas variso, haj na kede vorbindas lesa, haj voj zsahnelas hoj voj kaver si sar voj.

A feleségem a hírek hallatán elszörnyedt, aggodalma kiült az arcára. …Mindig is tudtuk, hogy eljön ez a perc. A perc, amikor is nekünk a haza megszűnik létezni.

Az emberi gonoszság, gyűlölet, irigység hatalmas méreteket ölt. Itt az istenek szemében az emberek nem egyformák. Vannak, akik szinte isten leszármazottai és vannak az ún. érinthetetlenek. Ez a fene kasztrendszer, hangzott e szó teli indulattal és dühvel torkomból és lelkemből. E szó hallatán, feleségen nagyot köp, majd káromkodik. Fel-alá járkál, s kezeit tördeli. Minden lecsendesedett újra. Egy kis idő elteltével újabb dühroham támad meg, jobb lábammal dobbantok egy nagyot s a következő kijelentést teszem. Szerintem pedig mindenki egyforma, még akkor is, ha az egyikünk palotában, a másikunk pedig viskóban él.

Ők még sem tudják elfogadni, hogy az emberi lét nem pusztán fehér és fekete, és még ők mondják magukat okosoknak, a védák nagy szakértőinek. A vérem forr és a gyűlölet egyre nagyobb méreteket ölt bennem. Nem vagyunk mi rossz emberek, egyszerűen csak mások, hangzik el az újabb gondolat. Igaz, hogy máshogy keressük meg betevőnket és máshogy éljük életünket, de ez nem lehet ok… Dühömben az asztalra csapok,s az asztalon heverő  virágcserép hirtelen millió kis darabkára hull.

E látvány láttán lejátszódott bennem minden. Az az élet,a mely igazán nem élet, s még ezt a kis kegyet, az élethez való jogot is elveszik tőlünk. Az ember születik és meghal, de csak is egyszer, mindösszesen egyszer születik. A halálból visszatérni nem lehet… Kis unokám Lalit hirtelen berohant s rémült tekintetével hosszasan rám meredt. Mintha csak tudná, hogy mi emészt fel. Nem szól hozzám, csak ül és néz. A konyhában minden csendes. A Nap már lement, Hold halovány fénye ragyog be az ablakon. Lefekvéshez készülődünk, tücsökciripelés hallatszik be, mely elringat, abba a világa ahol az lehet aki, ott nincs semmi félni és szégyellni valóm. A természet zenéje átjár, a fülembe mászik és megbabonáz.

…

Egy téren vagyok, mindenhol virág. A Nap szinte perzseli a bőrömet, a homoki süti a talpamat. A víz illata mennyei mannaként tárulkozik szemeim elé. Szomjas vagyok, inni szeretnék. Letérdepelek, és a víz fölé hajolok. Soha életemben nem láttam még ahhoz hasonlót. A tónak szinte nem volt alja, s már nem is volt olyan tiszta. Piszkos és büdös volt a tó, a tó mélyén hatalmas krokodilok harcoltak egymással. Elképedtem e kép láttán, s e közben egy érzés fogott el. A víz vonzott engem, mintha csak arra várna, hogy én is a tó mélyére kerüljek. Féltem, d kísértés még is nagyobb volt, minta félelmem. Felálltam és vízbe vetettem magamat. Csak merültem és merültem, olyan mintha soha sem érkeznék meg. Ismerős volt az érzés valahonnan, s miközben egyre csak merültem, egy krokodil elkapott és megpróbált megölni. Nem sikerült neki. A dolog fordítva történt, én öltem meg őt. Közben a többi szörny is megtámadt, hol egyik, hol pedig a másik helyről, de még sem tudtak legyőzni, mindegyiket megöltem. Ez után pedig a víz eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott, hűlt helye maradt. Csak a nagy semmi maradt utána. Az a semmi, ami nem feltétlenül rossz, de nem is jó, és én csak álltam és vártam, mint egy hülye. Valami történt, de hirtelen felébredtem. A víz teljesen levert, szinte ziháltam. Felültem az ágyamban és körülnéztem, megnyugodtam.

Mindenki alszik, kivéve engem. Bosszantott, hogy még álmomban se hagynak békén aggodalmaim. Ezek a víziók egyszer a vesztemet fogják okozni! Halkan, nesztelenül felkeltem, odaosontam az ajtóhoz és a kezembe vettem segítőtársam. Kibattyogtam a házunk mellet fekvő kis tóhoz. Öregesen letérdepeltem, kezeimet a vízbe mártottam, s e hűsítő vízzel megmostam az arcomat. A gondolatok szüntelen csak gyötörnek. Elmerengtem tükörképemen hosszasan, majd a vízbe csaptam. A víz zavarossá vált, s én és a tükörképem már nem azok voltunk, akik ez idáig. Nem vagyok beteg, nem vagyok őrült! Bár e két szó, mely füleimben csengett belső vívódásom után, mégis felkavart. BETEG és ŐRÜLT. Felálltam botom segítségével, s miközben visszafelé battyogtam az ágyamban, e két szó keringett gondolataimban. Olyan mintha puszipajtások volnának. Hol az egyik, hol pedig a másik köszön. BETEG, ŐRÜLT, BETEG, ŐRÜLT.

Lehet, hogy tényleg megőrültem és a lelkem megbetegedett. Nesztelenül beosontam és leheveredtem ágyamra. Végigvirrasztottam az egész éjszakát, szemeim bágyadtam és bambán meredtek valahová, még én sem tudom, hogy hová. Vannak azok a bizonyos dolgok, melyeket az ember nem tud, nem mer elmondani. Ez is olyan dolog volt… Szeretem a családom… Ez így helyes… Ez a végzet… Ennek így kell lennie… Ilyen és még ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem mindaddig a pillanatig, amíg a Nap felbukott nyugovóhelyéről. A felkelő Nap szépsége magával ragadt, s hirtelen minden gondolat szertefoszlott. Ez a pillanat maga volt a csoda számomra. Megszűntem gondolkodó lénynek lenni. Pár pillanatig semmire sem gondoltam. Tudatlan lettem. S ez a tudatlanság boldoggá tett, hisz boldog ember az, aki nem tud semmit a világról!!! Lehet, hogy BUTA de mégis BOLDOG! S miközben ezek a fura és kusza gondolatok kavarogtam fejemben, unokám angyali ártatlansággal köszöntötte a virradó hajnalt s engem. – O Del te zshuti tu-. A Nap már a kék ég magasságában delelt, a hőség elviselhetetlen volt. A mai nap más volt, mint a többi. Máshogy szálltak a madarak, az erdei állatok is nem a megszokott módon kezdték napjukat, szinte megveszettek ők is és mintha csak ők is éreznék annak a borzalomnak az előszelét, amely ma fenekestől felforgatott mindent. Fekete vasárnap lett az Úr hetedik napja. Minden gyászba borult, minden csupa fekete és sötét lett. Minden fekete és vörös volt.

Már a Nap sem sütött úgy, mint azelőtt. Az a bizonyos vasárnap örök bélyegként vésődött be a cigányság történetébe. Reggel minden a megszokott kerékvágásban haladt, úgy ahogy kellett. Én és családom vasárnapi misére indultunk, mind eddig minden vasárnap. Istenfélő és tisztelő emberek vagyunk. Szép ruhánkba, már amennyire szép ruhának lehetett tekinteni felöltöztünk, s már akkor tudtam, vagyis hogy éreztem, hogy ma lesz az a nap… Minden félelmem beigazolódott. A kis szentélyt, melyben össze szoktunk gyűlni felégették. Minden lángolt, az emberek fejvesztve menekültek a pokolból. Nem mindenki tudott kimenekülni az égő romból. Sikolyuk most is cseng a fülemben és az égett szaga. Soha, eddigi életemben nem láttam még ahhoz hasonlót. Ereimben megfagyott a vér, a lábaim a földbe gyökerezetek. Nem tudtam segíteni… Unokán és feleségem fejvesztve próbáltak engem elhúzni. Ordítottak! Av! Av! Minden hol ez a helyzet uralkodott. Az egész város lángolt, ölték a testvéreimet, ölték azokat az embereket, akik ugyanolyan emberek, mint én. Gyerekek, fiatalok, öregek, nők, férfiak, rokkantak, bénák. Mindenki sorra került. Senkire sem voltak tekintettel. A szablyák, dárdák és nyilak sorra találták meg kiszemelt áldozataikat. A hullák száma csak nőttön nőtt. Menekülni kellett, családommal és pár emberrel sikerült elszökni. Nem volt egy nyugodt percünk sem, a nyomunkban voltak, mint a kutyák. Nem is tudom őket jobb jelzővel illetni! Kutyák, ÁLLATOK. Egy percre sem állhatunk meg. Átgázoltunk mindenen.

Leszállt az est, a Hold a csillagos kék égen tündökölt. Talán még soha sem volt ilyen szép az ég. Minden csillagfényesebb volt, mint eddig. A Hold tündéri kacérsággal mosolygott teli vigyorral, mintha csak azt súgná, azt üzenné, nekem- ne félj, nem lesz semmi baj. Sírtam, könnyeim záporozva hullottak. Kezeimet összekulcsolva és térdepelve kértem Istenemet, hogy védje meg a családomat. Családom és a többiek mormoltak magukban, kérték ők is a Mennybélit, hogy segítse meg őket. A beszédükből néhány foszlány megütötte fülemet. A meghalt emberek lelki üdvéért mondtak fohászt. S egyszer csak ránk találtak. Mindenki menekült, mi is. A katonák sorra mészárolták le az embereket. Nem voltunk sokan. Egy új, másik országhoz értünk, mikor is átfutott a testemen valami melegség. Egy dárda átütötte a mellkasom. A földre rogytam, fáztam, de mégis, melegség járta át testemet. Arcom az ég felé fordítottam, s utolsó szavaim családomhoz szóltak. Fussatok, éljetek, ne nézzetek hátra, nemsokára találkozunk. Vége volt. Minden könnyű lett. Már nem gyötörtek gondolataim. Békés volt minden. Az utolérő katonák diadalittasan nevettek hullám fölött… Családom és az a néhány ember békére lelt, s végre én is! Találkozunk nemsokára…” Hát ez volt az a bizonyos fekete vasárnap. Szokták mondani, minden rosszban van valami jó és, hogy nincsen rózsa tövis nélkül! Így igaz. Végre szabadon élhettek minden megaláztatás nélkül.

A telefon megszólalt, felébredtem. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam tovább álmodni. De hát mit is tehetnék én a SORS ellen! Minden alaposan végiggondoltam, minden egyes részleten végigrágtam magam, és megértettem mindent! Az események ugyan azok mindig, mindegy hol és mikor játszódik, a lényegen mit sem változtat. Az emberi gonoszság határtalan. S rájöttem arra, hogy nekem valamilyen úton, módon segítenem kell azoknak az elveszett lelkeknek, akik félnek bevallani hovatartozásukat. Én nem szégyellem, sőt… Ha kell, igenis szembe kell menni mindennel és mindenkivel, soha sem tagadnám meg saját magam. Ezt kell megtanítani testvéreimnek. KÜZDENI, HARCOLNI, TÖRHETETLEN HITTEL ÁLLNI A SARAT!!! Ugyan nehéz a kereszt, de mindenkinek cipelnie kell. Mindenki annyit kap, amennyit el tud viselni. Se többet, se kevesebbet! Az élet rohadt nehéz! Tele van fájdalommal, csalódással, s ÉN MÉGIS AZT MONDOM, hogy KÖSZÖNÖM A KERESZTEM! Általa lettem az , aki vagyok, s ha újra kezdhetném az életemet, akkor sem kérnék szebbet s jobbat! Az szabad akarata eldönteni, hogy a széles, sima utat vagy a rögös de keskeny utat választja! Ennek a történetnek is ez volt a tanulsága. Az ember vagy beletörődik abba ami van és úgy ahogy van rossz, vagy pedig szembe megy vele. Azt hiszem, az tesz minket emberekké, ha kiállunk igazságunkért és bátran felvállaljuk azt, ami a tény! Persze könnyű szép légvárakat építeni, de azt mondom, hogy nem lehetetlen. Sőt SEMMI SEM LEHETETLEN!

Növekszünk, változunk, néha észreveszünk magunkban egy-egy hibát, amit ki kell javítani, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások közepette tovább élünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy méltóságot kölcsönözzünk, de nem a falaknak, s nem is a kapuknak és az ablakoknak, hanem annak a belső, üres térnek, ahol imádjuk mindazt, ami számunkra kedves és fontos.

Paulo Coelho