Gyurkovics Tibor nagyon nagy formátumú ember volt, s talán nem mindenki tudja, mennyire szerette és pártolta a cigányokat. Több cigány író felfedezésében, többek között Péli Hilda önéletírásának kiadásában is nagy szerepe volt. Tőle származik az a nagy mondás is, melyet éppen Rostás-Farkas György kötetének előszavához írt: "Nem hiszek a másságban- városi ficsúrok találják ki maguk andalítására. A cigány-cigány, ugyanolyan. A mienk. A mifajta. Nincs másság, mienkség van."

Az alábbiakban Gyurkovics Tibornak  a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság nemzetközi tudományos konferenciáján 2006-ban elmondott beszédét idézzük:

Drága-drága cigányasszonyok,derék férfiak, gyerekek,öreg emberek! Nagy szeretettel jöttem közétek. hogy Rostás-Farkas György mondja, szívem minden melegével.

A Magyar Írók Egyesülete nevében, melynek elnöke vagyok, a Magyar Művészeti Akadémia nevében, melynek alelnöke vagyok, és Gyurkovics Tibor, mint intézmény nevében, melynek szintén elnöke vagyok.

Szeretettel köszöntelek benneteket. Elnézést kérek a tegezésért, de én már öreg koromra, még az Úristent is letegezem. Talán nem tiszteletlenség. A cigány sors - természetesen ezt nálam ezerszer jobban tudjátok - nagy sors. Nagy öröm, nagy boldogság, nagy próbatétel. Azt hiszem, hogy minden nemzetiségnek a legnagyobb próbatétele a saját alkata. A saját kisebbségi tudata, melyben állandóan megméretik a többségi társadalommal szemben, és megméretik a körülette élő emberekkel szemben is.

Az identitás, amelyet egy cigány ember képvisel, a legnehezebb sorsok egyike. De ahogy az angolok, a britek, az írek, a skótok is nagy büszkeséggel gondolnak őseikre, és azokra az ősökre, akikkel együtt vándoroltak még meszsze-messze ázsiai tájakon. Van valami olyan jelleg a cigányságban, amely napfényre hivatott.A nap rajzolja ki az égre, a lombokra a meséket. A csodálatos mozgékonyságukat, eleven szellemüket s összehasonlíthatatlan táncaikat és mozgásukat.

Ez az identitás mindenkori alapja, akár a legegyszerűbb emberről van szó, akár írókról, festőkről, professzorokról. Egy ilyen társadalomba ágyazva, amiben mi vagyunk, amiben együtt élünk. Én a legfontosabbnak tartom mindenek előtt, hogy az identitást közös  azonosságnak tekintsük. Számomra nem volt soha, s remélem sose lesz külön cigány ember és külön magyar ember. Ez a két nép egymásra utalva s egymásban és egymásból él. Ennek a tudata rendkívül fontos, de hát gondolom, ezt ti is tudjátok, sőt nálam jobban. Hogy ez mennyire valósul meg a társadalomban, az egy nagyon nehéz kérdés. Hiszen tapasztaljuk, hogy bármilyen tömeget képvisel is egy kisebbség, egy nemzetiség, mindig félárnyékban van.

Ez a félárnyék kisebbségi érzetet, kisebbségi tudatot szül, mindaddig, míg a cigány nem érzi, hogy egy olyan trambulinra kerül, amely az égbe röpíti. Azért vannak olyan nagyszerű írók, zeneszerzők, festőművészek, mérnökök, tanárok, akik az identitásukat a magyarokkal együtt élik meg. Én ezt tartom a tanácskozásunk kulcsának. Kölcsönös, azonos, összefonódó identitás magyarnak lenni, hogy úgy mondjam, cigány módra. Ez olyan szerep,vagy olyan vállalás, ami szinte teljesíthetetlen, hisz a történelem mindig skizofrén helyzet elé állítja az embereket.

Hova is tartozom? Ki vagyok, mi az én szerepem az országban, a magyar népben, a magyar nemzetben. Amíg ez a két identitás egy emberen belül nem kerül egymással harmóniába addig, örökké gyanakvó sőt menekvő ember lesz belőle. A legfontosabb,hogy, ezt a terhet, mint egy nagy köpenyt, az útszélre kell hányjuk és mezítelen  cigányságunkban álljunk az Úr színe előtt. Ugyanilyen fontos, vagy talán még fontosabb, hogy a magyarnak nevezett ember úgy érintkezzen cigány  társaival, mint vele egyhúron pöndülő embertársával, felebarátjával, segítőjével, testvérével.

Szeretném a hivatalos személyiségek figyelmébe ajánlani, hogy ez a kérdés megoldatlan.Persze könnyen beszélgetünk itt egy nemzetközi mtanácskozáson, miközben sokan a putrikban élnek, vagy olyan hontalannak vagy legalábbis munkanélkülinek érzik magukat, aki nem leli honát e világban, honját e hazában.

Mégis, feltűnő és ez számomra szívet melengető tény, hogy igazán homelessekkel, cigány homelesekkel én Magyarországon nem találkozom. Biztos vannak falvakban munkanélküliek, akik nehéz sorsba kényszerültek, de városokban bujkáló cigány hontalanokkal nem találkozom. Ez pedig azt jelenti, hogy ebben a népben van annyi erő, hogy a család révén mindig meg tudja tartani, mindig meg tudja őrizni az identitását. Ahogyan Tamási Áron mondta, azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ha a cigány ember otthon van Magyarországon, akkor megadatik, megtaláltatik a sorsa. Hogy így legyen, elsősorban nem rajtuk, hanem a mindenkori kormányzaton múlik, amelynek úgy kell kezelnie ezt a kérdést, mint egy nagyon gyöngéden kezelendő sebet, amelynek a lehető legrövidebb pár évtized alatt meg kell gyógyulnia. Természetesen mindehhez  szervezetekre, pénzre, intézményekre van szükség. Fontos, hogy ez nem csak a többségi oldal felelősége: a cigány embernek is minden erejével törekednie kell arra, hogy megtalálja a helyét a társadalomban, munkához jusson, kialakítsa a saját életterét. Mindennek előfeltétele azonban, hogy a cigányság megszabaduljon a politikai befolyás kényszerétől.

A cigányságnak egységet és erőt kell felmutatnia, és nem szabad hagynia, hogy a különféle pártok és politikai lobbik megosszák soraikat, a súgások és lekenyerezések által. A cigány embernek tehát úgy kell rajtolnia a futóversenyen, mint akármelyik magyar embernek, és ha hagyják, ha segítik, ha tanítják, akkor biztos, hogy a győztesek között lesz a helye.

(Illusztráció: Rab Kováts Éva festménye))