Félreértés ne essék, ez a cím nem valamiféle fenyegető jelenségre, például katasztrófa által kiváltott sürgető életérzésre, esetleg páni félelemre utal, amely az embert olykor hirtelen és meggondolatlan cselekvésekre szokta késztetni, amikor is a józan ész döntéseit felülírja a kétségbeesett rémület, nem, amiről most szó lesz (és Imike kapcsán hogyan is beszélhetnénk bármi másról), az csupán az ismert pánikbetegség maga, amely bármelyikünket bármikor utolérhet. Hogy sűrűn el is ér bennünket, azt igazolják a mai betegügyi statisztikák, melyek szerint egyre gyakoribb nálunk is már ez a kórisme, habár 15-20 éve még nem is nagyon szerepelt a központi nyilvántartásban.

De végre rátaláltunk és ráálltunk mi is a nemzetközi trendre, mint a síelő a többségi nyomvonalra, s ma már mi is könnyedén azonosíthatjuk a WHO-nak ezen pszichiátriai betegségekre vonatkozó, DSM 300.21 kódszámú klasszifikációját a szélesen elismert szorongásos kórképek között. Sőt, mostanra lehetőségünk és gyakorlatunk is lett korszerű módon kezelni és gyógyítani a kórformát, például autogén tréninggel, viselkedésterápiával, hipnózissal, légző-gyakorlatokkal, különféle, úgynevezett antipánik technikák elsajátíttatásával, meg persze újabbnál is újabb (s egyre „olcsóbb”) honi gyógyszerekkel, gyógyhatású készítményekkel, de akár még természetelvű nyugati-keleti terápiákkal is. Sőt, már védekezéssel is megpróbálkozhatunk, első helyen mindjárt un. betegségmegelőzéssel (lásd például: Ne pánikolj, Imi! Ne parázz!).

Imike fenti irányú megbetegedésére is ráleltek az orvosok rövid vizsgálódás után, mihelyst bekerült a hazai betegségügyi vérkeringésbe, ugyanis azonnal több jellegzetes fiziológiai tünetet is produkált a járóbeteg-rendelőben, például látászavarokat, szívdobogást, kipirosodást, izzadást, különféle fájdalomérzeteket, kontrollvesztéstől való félelmet és dadogást. S ezekhez jöttek még, amikről beszámolt az anamnézis alatt, tudniillik, hogy szorongani szokott mindenféle közönséges életszituációkban, például a gyakori rendőri igazoltatáskor az utcán, az ebédbefizetés alatt az óvodavezető irodájában, különféle nagyvárosi közlekedési tömeghelyzetekben, buszon, villamoson, metrón, gyalogjárón, vagy egyszerűen csak olyankor, ha csengetett a kapunál egy ajánlott levél-hozó postás. De meg aztán még abból is nyilvánvaló volt e betegség jelenléte Imikében, hogy különösen felfokozódott nála a családja jövője miatti eltúlzó aggodalmaskodás, egyre nehezebben viselte a meg-megújuló köznapi kudarcokat boltban, gyógyszertárban, közhivatalban, amelyek persze nem voltak tekintettel a nála fellépett tünetekre, hanem folyamatosan túlterhelték őt. A pánikbetegség azonban, azt kijelenthetjük szakszerűen, még nem ok a pánikra. Mondták is ezt neki az orvosai bíztatóan és együtt érzően még a betegség kezdeti időszakában

Bár Imikének tanult szakmája is volna, szakiskolában megszerzett bizonyítvánnyal, némi idegen nyelvismerettel, munkahely nem adódott a munkaszándékához az elmúlt esztendőkben, hiába kilincselt és kopogott többfelé is (igaz, önéletrajzot nem küldött sehova), ezért aztán tartósan segélyezésre szorult már hosszabb ideje, ami sokáig bő 28000 forint volt havonta. Ennek folyósítását azonban 1-2 éve felfüggesztették, mondván, hogy előbb néhány hónapnyi közmunkával neki is, ahogyan a más, hasonló helyzetűeknek is, meg kellene váltania a jegyet, vagyis az esélyt az esetlegesen, méltányosan, kiérdemelhetően nyújtható további köztámogatásra. Ezért aztán Imike mostanában közhasznú munkába járt, ezzel is szaporítva az új munkához jutók egyesek szerint milliós táborát, éppen ugyanannyiért, mint amennyit azelőtt kapott, heti 7000-ért. Pánikra tehát, ez nyilvánvalóan kijelenthető, semmi oka sincsen, még ha a (hamarosan talán az ő esetében is újra elinduló) munkanélküli segélyezés összege rendeletileg már csupán csak havi 22000 forint lesz is. Ha lesz. Imikének két kis gyereke van. A harmadik útban. Vagy már meg is született boldogan.

Imike felesége nem dolgozik, s nemcsak a kicsik miatt nem, hanem mert szakma nélkül a hozzá hasonló nők már húsz-huszonöt éve nem találnak, és már nem is keresnek munkát, körülbelül az első rendszerváltoztatás óta, amióta az építőipar folyamatosan visszaépült, s már csak az elkerülhetetlen gépesedés következtében sem alkalmazhat tovább kétkezi munkaerőt a talicskás anyagmozgatáshoz meg a sitt-hordáshoz. (A bányászat és a monumentális nehézipar 85 százalékos lebomlása ezt a családot közvetlenül nem is érintette, tehát már csak emiatt sincs több okuk a tagjainak a pánikszerű aggodalomra.) Maga a világméretű a válság pedig szinte egyformán sújtott le kunyhókra és palotákra, ahogyan ezt az ismert latin szállóige is tanítja több ezer éve már, Horatius nyomán: Pallida mars aego pulsat pauperum tabernas regumque turres. Azaz a kegyetlen halál egyként rúgja be az ajtót a királyok és a szegények otthonánál

Imike anyjáról pedig beszélni sem érdemes, mert ő soha nem is dolgozott munkakönyvvel, úgyhogy semmilyen nyugdíja nem is lesz majd, ha pár év múlva betölti a kort, miközben most mégis csak kap havonta néhány ezer forintnyi un. ápolási pénzt a férjének, vagyis Imike apjának a gondozásáért. Neki, idősebb Iminek ugyan lesz majd valami kisebb nyugdíja úgy tíz év múlva, ha megéri, s ha addig nem változik ez ügyben törvényileg vagy valóságilag semmi, csak az majd jelentősen kevesebb lesz, mint amennyit ez idáig kapott, mondjuk az elmúlt öt évben, mert ezt nemrég megvonták tőle, mivelhogy a felülvizsgálat szerint az építőiparban szerzett rokkantsága néhány százalékponttal alatta maradt az új törvényben előírt minimumnak. Látható tehát, hogy a pénz mostanra eléggé megcsappant ebben a családi kasszában, de mint tudjuk, fegyelmezetten és takarékosan kevésből, akár 47000-ből is meg lehet itt élni, tehát a pénzhiány önmagában szintén nem vezethet pánikhoz még Imikénél sem, a rohamokban jelentkező szorongásérzés pedig, olyan helyzetekben, amikor valójában semmilyen objektív veszély nincsen jelen, csupán csak a már megfogalmazott pánikbetegség egyik jellegzetes tünete.

Hogy vajon az apa folyamatosan kapott rokkantpénze bátorította-e fel őket arra, hogy vagy nyolc éve családi házat építsenek svájci frank alapú hitel segítségével, vagy egyszerűen csak a ma ismét olyan hangsúlyos szebb jövőben bíztak ennyire, nem tudható, de az igen, hogy a már felhalmozott hátralék mellett a megemelt kamatok miatti 95 ezret, meg az egyre növekvő házrezsit (mínusz 10 százalék), meg a család mindennapi (nem túlságosan egészséges) élelmezési ellátását, meg például az apa hatféle, Imike ötféle gyógyszerét (antidepresszánsait és szorongáscsökkentőit) aligha fogják sokáig fizetni, s hamarosan rámegy a bepucolatlan téglaépület is arra a bizonyos „szebbjövőre”. Ha egyáltalán még a nevükön van.

Nos, hogy az imént vázolt helyzet valamilyen enyhébb-komolyabb szorongást kiválthat egy nagycsaládban élő tagnál, az tagadhatatlan, de ez csupán szubjektív veszélyhelyzet, amelyet, mint tudjuk a szakirodalomból, azzal a bizonyos „katasztrófa-értelmezéssel” fordít és minősít az egyén időnként a maga számára ténylegesen is veszélyesnek, s így önmaga produkál emiatt testi tüneteket önmagának. Mert ugyan hol van ettől a jól átlátható és felmérhető társadalmi-családi állapottól, vagyis Imike élethelyzetétől az a bizonyos sürgető és súlyos egyéni életjelenség, a kétségbeesett tehetetlenség frusztráló életérzése miatt jelentkező, korábban már leírt viselkedési tünet, az igazi pánik?! Kérem, ne tévesszük össze se a fogalmakat, se a szociológiai tényeket! Habár Imike mostanában egyre különösebben beszél a saját életkilátásairól, beleértve konkrétan az életben maradás, illetve a Dunába ugrás benne egyre gyakrabban felmerülő alternatíváját is, de ezt akár magyarázhatjuk azzal, hogy Imike bizalmatlansági válságba került feleségének hűségével kapcsolatban, annak ellenére, hogy semmiféle konkrét oka vagy indoka erre a gyanúra nem keletkezett. Már-már visszamenőleg is sejtései lettek, még a második gyerek születésével összefüggésben is, na de miért magyarázná ezt valamiféle egyéni pánik fenyegető előérzete, hiszen ez maga az általános és nagybetűs élet, amely időnként bármelyikünkre sújtani szokott ilyesmivel, és ezt Imikénél is legföljebb csak a már orvosegészségügyileg is diagnosztizált pánikbetegség egyik tünetével azonosíthatjuk. S hát arról pedig ugyan ki tehetne, hogy néhány hete egy ultrahangos vizsgálat ismeretlen eredetű, jól kirajzolódó foltot mutatott ki a nagyobbik gyerek alhasi tájékán, s ezen a szülők annyira megrendültek, hogy azóta szinte nem alszanak, mert rettegnek az újabb diagnosztikai felvételektől? Pánik ez? Nem pánik. Hiszen a társadalombiztosítás egyserűen csak teszi a dolgát, nagyon helyesen, diagnosztizál és gyógyít, dolgozó emberek esetében szinte ingyen.

Különben is, lehetséges, hogy csupán csak arról van szó, hogy mivel Imike nemrég lehúzott néhány esztendőt egy komor hazai börtönben, hét esztendővel az után, hogy 18 éves korában belekeveredett valamilyen komolyabb ügybe (isten malmai a bíróságokon is lassan őrölnek), a benti évek pedig igen csak megviselhették az idegeit, ami akár utólag is kiválthatta nála a pánikbetegséget. Imike ugyan esküszik rá, hogy semmi köze nem volt a rávert bűncselekményhez, csak a társai, futó haverjai könnyítettek ekképpen a saját fenyegető terheiken, ezt azonban neki e sorok íróján kívül valószínűleg senki nem hiszi el, de hát e krónikás Imikét már abban az időben is ismerte, és ezért bátran ki meri jelenteni, hogy Imike akkor még alkatilag volt alkalmatlan a rárótt bűncselekmény elkövetésére. (Ami néhány börtönév után persze már senkiről sem volna állítható, ma már érte se tenné már tűzbe a kezét, de persze talán már önmagáért sem.)

Ám ha valaki csak úgy elmenne a bíróságra, és ott vallomást tenne, vagy előadást tartana arról, hogy Imike abban az ügyben, amelyben elítélték, bizonyosan ártatlan, az hibázna, mivelhogy ennek a szokatlan fellépésnek se értelme nem volna, se haszna, se pedig jogosultsága. Hiszen honnan is tudhatná ezt bárki ilyen biztosan, aki egyrészt jelen sem volt az eseményeknél, nem is nagyon ismeri a bűnfeltárási részleteket, csupán, mondjuk, nagyobb emberismerettel rendelkezik, valamint módjában állt többször és hosszasabban is elbeszélgetnie a vádlottal, mint ahogyan arra egy túlterhelt bíróság előtt bármikor is esélye van a vádlottnak és a sorsáról ítélkezőknek. Az oknyomozás pedig alapvetően a rendőrség feladata, legföljebb is csak a mindenre elszánt riportereké, nem pedig az ismerősöké, a barátoké vagy az egyszerű jóakaróké…

Nem is érdekelhetné a bíróságot e sorok írójának azon Imikére vonatkozó jellemrajza sem, hogy ő bizony nemigen ismer az Imikéhez hasonló társadalmi helyzetű esélytelenek között szinte senkit, akit ennyi kitörési vágy, ennyi tudni akarás, érzékenység, ennyi jó szóért való hála, ilyen mérce nélkül is érzékelhető lelki-szellemi egyedfejlődés jellemezne, mint éppen ezt a még mindig minden jóra kapható, de a tehetetlensége és kilátástalansága miatt egyre jobban beszűkülő, elkeseredő, lecsúszó pályán bukdácsoló és el-elbukó fiatal embert. Hiszen az ilyesmi legföljebb csak enyhítő körülmény lehetett volna eredetileg is, mert a bíróság dolga a törvények és szabályok érvényesítése, az állásfoglalás a bűn és a büntetés dolgaiban, s nem az egyéni életérzékenységek vagy a pánikjelenségek vizsgálata. Még kevésbé a törvényeké. Azt pedig semmiképp sem állíthatjuk, hogy éppen annyit változott volna a világ az elmúlt tíz-években, mint mondjuk abban a réges-régi anekdotában, amely ugye, arra a kérdésre felelvén, hogy vajon mi a különbség a mikszáth-i és a móricz-i idők antiszemitizmusai között, azt a választ adta, hogy amíg az elsőnek említett időben a bíróságon ezt a verdiktet mondták ki: Zsidó ugyan, de igaza van, addig a második időben már így szólt a bírói kinyilatkoztatás: Igaza van ugyan, de zsidó.

De Imike nem zsidó. Csak pánikban van.