Magántörténelem: Tárlat, amelyen egy cigány közösség beszéli el saját történetét. Amikor Magyarország épp azon dolgozik, hogy még jobban elfelejtse, tündérmesékkel váltsa ki múltját, az egy időben az ország legszegényebb településeként is emlegetett, pár száz lelket számláló, majdnem tisztán beás cigány lakosságú baranyai Gilvánfa község iskolásai egyre messzebbre jutnak felmenőik és az ő egykori szomszédaik történetének feltárásában.

Nem a saját múltjukkal kezdték ugyanis a munkát. A szomszéd Magyarmecske zsidóságának nyomait gyűjtötték össze először, évekkel ezelőtt, egy olyan közösségét, amely 1944-ben végérvényesen megsemmisült. A projekt során a gilvánfai gyerekek az ő emléküket segítették visszatérni a faluba, ahonnan elvitték őket. A Magyarmecskére való dr. Ney Aladár állatorvos családi fotóalbumának képein tűntek fel először a környékbeli cigány családok tagjai.

A képeken szereplő emberek azonosításával, rokonaik felkutatásával kezdődött el a második szakasz, a jórészt meggyilkolt zsidó család emléke vezette el a gilvánfai fiatalokat saját őseikhez. A munkát a település tanodája szervezte, ahol a gilvánfai iskolások délutánjaik nagy részét töltik. A rekonstrukciót Havas Gábor szociológus 70-es, 80-as évekbeli, a cigány közösségek típusainak elkülönítését, leírását célzó, többek között Gilvánfán végzett kutatásai segítették, amelyek során egészen a XIX. századig tudott visszamenni, amikor a közösség még nem is Gilvánfán, de már a környéken lakott.

(Heiidl Péter, a történetkutató program vezetője)

A tanodával egybeépült katolikus templom állandó kiállításán látható falra szegezett vásznakra felírt családfák is a múlt előtti század derekáig nyúlnak vissza, a mennyezetről lelógó képek közül a legrégebbiek – ezek már maguktól a gilvánfaiaktól származnak – az 1920-as évekből valók. A templom padlóján, mintegy az egykori életek fundamentumaként az azóta már eltűnt cigánytelepek alaprajza, külön berajzolva rajta az egyes házak, rajtuk egykori tulajdonosaik nevével vagy – legalább – ragadványnevükkel. A művészfotókon és az amatőr felvételeken is apró jelek tanúskodnak a község múltjáról, a legemlékezetesebb talán a létező szocializmus idejéről a háza előtt gyermeke kezét fogó, rendőregyenruhás cigányasszonyé.

Fel-feltűnik az azóta jobbára elköltözött parasztcsaládokból is egy-egy arc: a gilvánfaiak az ő múltjuknak is önálló kutatást szentelnek, mind a módosabbak 50-es évekbeli meghurcoltatásainak, mind a környékbeli, reménytelen szegénységben élő uradalmi cselédekének. A képeken többször, hangsúlyosan felbukkan Zsigadár, az utolsó vajda is, akiben azért bíztak meg, azért tették meg a cigányok vezetőjévé a falusi emlékezet szerint, mert egyszer bevitt a rendőrségre egy pénzzel tömött talált bugyellárist. A templomba kéthetente jár át misézni az alsószentmártoni plébános, ebben az aprócska térben kapcsolódik össze a szakralitás az emlékezettel.

A kiállítás előkészületeiben közreműködött az Alternatív Közgazdasági Gimnázium is, a fővárosi, jobbára középosztályból jövő diákokat fogadó iskola vezetése amúgy is régóta szoros kapcsolatot ápol a gilvánfaiakkal és a magyarmecskeiekkel.

Havas Gábor is részt vett és előadást is tartott az állandó kiállítás tavaly őszi megnyitóján. Lapunknak nyilatkozva elmondta, hogy a cigányokkal kapcsolatos kutatások egyik legnagyobb problémája, hogy nem nagyon találni olyan dokumentumokat, amelyek cigányoktól származnak, mivel életkörülményeik miatt az esetek többségében alig lehetett viszonyuk a múltjukhoz. Ezért különösen fontos szerinte a gilvánfai projekt, a cigányság önmegjelenítése a közösségi identitás megerősítésének lehetőségeként.

Szuhay Péter, a Néprajzi Múzeum munkatársa még a megnyitón szintén arról beszélt, hogy talán ez az első olyan kiállítás, amelyen maga a helyi cigány közösség beszéli el saját történetét.

Mindez nemsokára Budapesten is láthatóvá válik, a Néprajzi Múzeum tavasszal tervezi reprodukálni a teljes gilvánfai anyagot egy nagyobb, cigány közösségekkel foglalkozó kiállítás részeként.

(Forrás: Vári György / nol.hu / fotó: Wéber Tamás)