Egy év alatt egymillió munkahely: üdvös a cél, de megvalósítható?

 Beszélgetés Scharle Ágotával, a Budapest Intézet vezető kutatójával.

Az Orbán-kormány tíz év alatt egymillió új munkahelyet akar teremteni. Ennek realitásáról, a magyar munkaerőpiac jelenlegi helyzetéről beszélgettünk  Scharle Ágota hangsúlyozta, a kapitalizmus mumusa mögé nem bújtathatjuk tovább a munkanélküliség tényét, a tartósan alacsony foglalkoztatottság jórészt elhibázott politikai döntések eredménye.

-  „10 év alatt 1 millió új munkahelyet teremtünk"- hangzik az Orbán-kormány ígérete. Mennyire bízhatunk ebben?

- Nemzetközi tapasztalat nincs arról, hogy szakpolitikai eszközökkel hogyan lehet rövid idő alatt ilyen mértékben növelni a foglalkoztatást. A cél üdvös, de nem egyértelmű, hogy tíz év alatt reálisan megvalósítható. Ami tény: Magyarországon ma 1 millió képzetlen munkaképes korú ember nem dolgozik, amit sem gazdaságilag, sem morálisan nem engedhetünk meg magunknak.

A volt szocialista országok többségében alacsony a foglalkoztatási ráta, és ezen belül különösen a képzetleneké, miközben a nálunk fejlettebb technológiájú régi EU tagországokban mindkét mutató (az átlagos foglalkoztatási ráta és a képzetleneké is) magasabb.

- Végülis ma hányan dolgoznak az egyes ágazatokban?

- A foglalkoztatottak 64 százaléka a szolgáltatási szektorban, 31 százalékuk az iparban, a fennmaradó 4 százalék pedig a mezőgazdaságban dolgozik. Ez a szerkezet nagyjából a tíz évvel ezelőtti Olaszországénak felel meg és az akkori EU-15-ös átlag is hasonló képet mutat. Csakhogy Olaszországban 2000-ben a munkaképes korú népesség kevésbé volt ugyan iskolázott, mint a magyar, ám a képzetlenek jóval nagyobb hányada dolgozott. Az utóbbi tíz évben a helyzet nálunk jobban romlott: hiába csökkent a képzetlen munkavállalók aránya, és gyorsabban, mint Olaszországban, a képzetlenek egyre jobban kiszorulnak a munkapiacról.

- A rendszerváltás óta nem igazán sikeres a foglalkoztatáspolitika. Vajon miért? 

- A rendszerváltás óhatatlanul együtt járt a munkanélküliség átmeneti növekedésével – megváltoztak az árak, az értékesítési piacok, a vevők igényei,  változott a technológia, mindez kikényszerítette a termelékenység növelését. Szokás a jelenlegi helyzetet a rendszer hibájaként elkönyvelni. A tartósan alacsony foglalkoztatást azonban már nem lehet a kapitalizmus rovására írni, az sokkal inkább a munkanélküliségre adott szakpolitikai válaszok rossz kombinációjának a következménye.
A 90-es évek elején ugyanis a foglalkoztatáspolitika – leegyszerűsítve –az álláskeresők számát igyekezett csökkenteni,  úgy, hogy az idősebb, vagy képzetlen, alacsony termelékenységű munkavállalókat különféle jóléti ellátásokkal, segélyezésekkel tartósan vagy végleg kitessékelte a munkapiacról. Ez a politikai és társadalmi feszültségek kiéleződését egy időre enyhíteni tudta ugyan, de egyúttal az első lépés volt a mai rossz egyensúly kialakulásához. Kialakult egy ördögi kör, amelyben a kiterjedt jóléti ellátások magasan tartják az államháztartási kiadásokat, ez bevételi kényszert teremt, így az adók és járulékok is magasak. A magas járulékokkal terhelt minimálbér mellett a képzetlen munkásokat már nem éri meg (legálisan) alkalmazni, ezért alacsony a munkaerő-kereslet és a foglalkoztatás. A tartós munkanélküliség és inaktivitás viszont szegénységhez vezet, és újabb szociális kiadásokra támaszt igényt, s így ezzel bezárult a kör.

- Végül is mi fogja vissza a foglalkoztatás növekedését?

- Az okok többsége a szociális és a munkaügyi ellátórendszeren belül keresendő. A jóléti ellátások sokfélék  és viszonylag könnyen hozzáférhetőek. Az aktív korú, 15-64 éves népesség harmada valamilyen ellátást kap, és az ellátottak nagy többsége nem dolgozik. A nyugdíjba vonulók, átlagos életkora, a rokkantnyugdíjasokkal együtt,  2001-ben 53, 2008-ban 56 év volt . Eközben erőtlenek maradtak azok a szabályok és szolgáltatások, amelyek a munkába visszatérést segítenék. Piacgazdaságban is lehet majdnem teljes a foglalkoztatás, ha a munkapiac rugalmas, ha működnek azok a jelzések, amelyek biztosítják a kereslet és a kínálat egyensúlyát. A legfontosabb jelzés, hogy a bérek mennyire reagálnak a munkanélküliségre. Ha nő a munkanélküliség, akkor az átlagbérnek reálértékben csökkennie kell ahhoz, hogy nőhessen a foglalkoztatás. Ennek két feltétele van: a bérek lefelé is legyenek rugalmasak és a munkanélküliek legyenek „láthatóak” a piacon, azaz legyenek tényleges álláskeresők. A bérek rugalmas alakulásának egyik korlátja a magas minimálbér, de a jóléti ellátások is emelik a bérigényeket és csökkentik a munkavállalási hajlandóságot. 

Nem csak a pénz számít azonban: a munkanélküliek „láthatóságát” a munkaügyi központok működése is befolyásolja. A munkaügyi kirendeltségek hatóköre pedig ma nagyon kicsi: a nem dolgozók alig egyötödét érik el, és azokkal sem foglalkoznak intenzíven – havi egy interjúval nehéz érdemben ösztönözni az álláskeresést. Itt két dolog is hiányzik: egyfelől szűkös a kirendeltségek kapacitása és mozgástere (ez pénzkérdés), másfelől a jóléti ellátások nem mindegyikének feltétele, hogy együtt kell működni a munkaügyi kirendeltséggel  (ez inkább szabályozási kérdés).

A tartósan munkanélkülieket a munkaügyi kirendeltségek segítségével lehetne a munkapiacra visszasegíteni, ezek azonban a személyre szabott szolgáltatások helyett, nagyrészt a nemzetközi tapasztalatok szerint kevéssé hatásos nagyüzemi megoldásokat – tömeges képzéseket, munkahelyteremtő támogatásokat – kínálnak. A munkavégző képességet fejlesztő meglévő programok sem mindig a leginkább rászorulóknak segítenek. Gyakran olyan munkahelyeket támogat a rendszer, amelyek beavatkozás nélkül is létrejönnének. A közfoglalkoztatási programok pedig csak tartósítják a segélyek és az alkalmi munkák közti körforgást – a munkanélkülivé váló képzetlenek többsége pedig előbb-utóbb ebben az „elfekvőben” találja magát. Persze, az ellátórendszeren kívüli tényezők sem elhanyagolhatók. A rendszerváltáskor leszakadt északi és keleti régiók felzárkózását gátolja, hogy kevesen tudnak ingázni, elköltözni a lakástulajdoni szerkezet, a leépült közösségi közlekedés és a hiányos úthálózat miatt. Az üzleti környezet kiszámíthatatlansága is visszafogja a munkaerő keresletet. 

 - Mi a helyzet a képzettségnélküliekkel? 

- A nem dolgozó 20-59 év közötti népesség (ez 2007-ben 1,84 millióra rúgott)  harmada csak nyolc általánost végzett, 57 százalékának nincs érettségije. Ez nem pusztán „roma” vagy „zsákfalu” probléma: az 1 milliós nem dolgozó képzetlen népesség (20-59 évesek) legfeljebb ötöde roma, a hátrányos helyzetű kistérségek falvaiban pedig alig 200 ezer, nagyobb településein további 60 ezer iskolázatlan munkanélküli él. A képzetlenek általános készségei (írás, szövegértés, probléma megoldás) gyengék, így alkalmazkodási képességük is az: nehezen igazodnak el a munkapiacon és átképzésük is költséges. Ahogy azt Köllő János kimutatja nemrég megjelent könyvében, a gyors technológiaváltás növelte a képzetlenek hátrányát, hiszen az új munkahelyek többségénél a jó írás-olvasási készség alapvető elvárás. A gyorsan változó szabályok, a lobbik által befolyásolt piacok és a nagy adminisztratív terhek miatt gyenge maradt az a kisvállalkozói-családi vállalkozói szektor, ami felszívhatta volna a képzetlen munkaerőt. A 2001-2002 évi emelések óta a minimálbér szintje viszonylag magas, és mivel nem igazodik a helyi bérszinthez, a leszakadó régiókban már erősen csökkentheti a legális foglalkoztatást. A magas minimálbér elsősorban a képzetlen munkavállalók legális foglalkoztatását veszélyezteti, mert az ő termelékenységük többnyire már nem éri el azt.

- Milyen területeken lehetne elképzelni a munkahelyek jelentős növelését?

- Elöre bocsátva, hogy a munkahelybővítés megtervezése szerintem nem állami feladat, a fejlett országok munkaerőpiacának működése és a hazai tendenciák is azt jelzik, hogy elsősorban a szolgáltatások terén várható komolyabb munkahelyteremtés. Ezen belül a képzetlen munkaerőt a fejlett országokban inkább a kisvállalkozások foglalkoztatják.
hvg.hu: Hogyan lehetséges a munkahelyteremtés egy olyan társadalomban, ahol a munkaerőt mind inkább a gépek, robotok váltják fel?
Sch.Á.: Tény, hogy az ipar egyre kevésbé támaszkodik az ember munkaerejére, a szolgáltatásokban viszont éppen fordított a helyzet – ezért is lehetséges, hogy Európa nálunk jóval fejlettebb technológiájú országaiban a hazainál sokkal magasabb a foglalkoztatási ráta. A munkaerő kereslet növekedéséhez mindenekelőtt kiszámítható makrogazdasági környezetre, az infláció és az árfolyam kordában tartására lenne szükség. Ugyanilyen fontos a vállalkozásokra nehezedő adminisztrációs terhek és a bérköltségek csökkentése. Az álláskeresést  ösztönözhetnék a munkaügyi kirendeltségek létszámának növelésével,  de úgy is, hogy az aktív korúak szociális ellátásának szélesebb körét kötik álláskeresési feltételhez. 

 Szigorítani kellene a munkapiac elhagyását elősegítő jóléti ellátások (korai nyugdíj, rokkantsági ellátások, gyes) hozzáférését, és középtávon a nyugdíjazás átlagéletkorának további emelésére is szükség lesz.  A bérek rugalmas alakulását akadályozó korlátok, elsősorban a relatíve magas minimálbér mérséklése is ide tartozik. Mint ahogy a romákkal, fogyatékkal élőkkel szembeni munkáltatói diszkrimináció enyhítése is határozottabb állami beavatkozást igényel, vagyis tudatos kormányzati kommunikációt, oktatási ösztöndíjakat, a munkakipróbálás támogatását.

Növelni kell a lemaradó régiók tőkevonzó képességét és ösztönözni a munkavállalással járó esetleges költözést és ingázást. Átképzésre akkor van értelme sokat költeni, ha azokat képezzük, akik enélkül nem találnának munkát, és a képzés nem csak az oktatók profitját, hanem a résztvevők tudását is gyarapítja. A tartós munkanélkülieknek, a megváltozott munkaképességűeknek –  a non-profit szolgáltatókkal való szorosabb, stabilabb együttműködés révén – személyre szabott képzésre  van szükségük A távmunka, a részmunkaidő támogatása is hasznos lehet, hogy a tanulás, nyugdíj, vagy gyereknevelés mellett munkát vállalóknak ne a nulla vagy nyolc óra között kelljen választaniuk. A kisgyerekes nők esetében nem kevésbé fontos az elérhető, megfizethető, magas színvonalú családi napközi, bölcsőde, óvoda és iskolai napközi.

- A nemrég közzétett második Széchenyi terv vitairata külön fejezetben ismerteti a foglalkoztatás növelése érdekében teendő lépéseket. Ezek mennyire követik a fenti elgondolásokat?

- A  vitairat több helyen is utal arra a felismerésre, hogy önmagában a termelékenység emelésére – az alacsony és stagnáló foglalkoztatási szint mellett – nem lehet gazdasági növekedést építeni, egy fejlett jóléti államban semmiképp. Az is erős hangsúlyt kap, hogy a munkahelyteremtést a vállalkozásokra kell bízni, és az állam dolga elsősorban a kedvező feltételek – stabilabb üzleti környezet, kevesebb adminisztráció, olcsóbb hitelek – megteremtése. A megoldandó problémák közt szerepel a képzetlenek alacsony foglalkoztatása és a megoldások közt megjelenik a bérköltségek mérséklése, a minimálbér átlagbérhez viszonyított szintjének csökkentése, illetve a KKV-k lehetséges szerepe a képzetlen munkaerő foglalkoztatásában.

Abban már eltér a fenti elgondolásoktól a terv, hogy alárendelt szerepet szán a foglalkoztatáspolitikának. Úgy tűnik, ez nem csak annyit jelent, hogy a kormány – nagyon bölcsen – a kétes hatékonyságú munkahelyteremtő támogatások helyett az üzleti környezet javításával akarja helyzetbe hozni a vállalkozókat, hanem azt is, hogy a munkakínálatot sokféleképp korlátozó jóléti ellátások átalakításáról még nincsenek kialakult elképzelések. A terv egyedül a kisgyerekes anyák munkavállalását segítő bölcsődei kapacitások fejlesztéséről ír konkrétabban – pedig a képzetlenek, a tartós munkanélküliek és a megváltozott munkaképességűek jóval nagyobb táborát sem lehet egyik napról a másikra visszaterelni a munkapiacra. Ehhez is kapacitás-bővítésre:, a munkavégző képességet fejlesztő, egyénre szabott szolgáltatások nagyarányú bővítésére, a munkaügyi kirendeltségek és a nekik beszállító non-profit szolgáltatók megerősítésére lenne szükség.
 

(Forrás:hvg.hu)