Tanév eleje volt.Minden kis gyermek izgatottan várta, melyik osztályba, melyik tanítóhoz kerül.Vajon kinek, kik lesznek az új osztálytársai. Ugyanezen drukkban osztoztak azok is , akik a fejlesztő osztályokból kerültek magasabb szintekre.Ők sem maradhattak a régi osztálytársaikkal, hiszen mindenki egyénileg fejlődött, ettől függően léptek tovább más-más osztályközösségbe.
Az egyik, szinte a legügyesebbnek tartott ,írni,olvasni, számolni, sőt festeni is szépen megtanult sráccal történt az eset. Felsőbb osztályba lépett,de még mindig fejlesztésre szorult a kifejező képessége. Így hát sejtette kikkel fog egy osztályba járni. Némileg megnyugtatta a dolog. Bár mi ketten elváltunk, mégis közel csak pár ajtóval odébb leszünk egymástól, gondoltuk.
Már az első ott töltött napja kudarccal végződött. A tanító azt mondta, hogy az ő olvasási tempója nem felel meg az elképzelésének. Matematika órán azt kapta meg, kétszer annyit kellett volna teljesíteni, hogy az ő elvárásainak megfeleljen.
Semmi ismétlés, semmi bevezető az előző iskolai évből, csak felmérések sorozatát élte át a gyermek. Az írás is hibátlan volt, ám megint kevés volt a mennyiség. Mindezen megpróbáltatásokat pedig csak ő abszolválta egyedül. A kritikák pedig az egész osztály füle hallatára hangzottak el, mintha azok valamivel is másabbak lettek volna. A gyermek egész nap sírt. Már nem bírta a gyűrődést. Felkapta a kis bugyrát és el akart menni.
Akkor jöttek értem. Mikor megláttam az ideges, agyonsírt gyermeket, nem hittem a szemeimnek. Soha nem láttam még olyan állapotban. Kiabálni kezdett.- Nem maradok itten! Ez aszonta , hogy meg fog engemet buktatni. Felkapta a batyuját és elviharzott.
- ...na megszökött. Igazolatlan távollétet kell neki adnom!
Csalódottan, kedvetlenül mentem vissza az osztályomba. Hogyan lehet az első ott töltött napon azt mondani, hogy meg fog bukni?! Nekem ezt mondta volna valaki gyermekkoromban, biztos, hogy nem jártam volna iskolába. Minek, ha úgy is megbuktat?! Ez egy érzékeny gyerek ,eddig motiválva volt és sikerei voltak. Nem vagyok elfogult. Nem hülyülhetett meg. Pont ő?!
Másnap reggel a gyerek bejött az osztályomba, ám mivel már nem hozzám tartozott, órára való csengetéskor kiült a folyosóra.
-Nincs itt! Hiányzónak kell beírnom, hagzott el újra a tanítójától.
-Itt van! Ott ül a padon. Becsületesen eljött az iskolába. Ez nem az a lógós iskolakerülő gyerek. Szeretett az iskolában. Mondtam én.
Egy idő után bejött a srác az osztályomba. Megint sírt. -Buktass meg! Nem fogok ahhoz járni! Nem akarok feljebb menni! Maradok nálad! Amaz csak vicsinázik (kiabál) velem. Még most is.
-Mást sem csinál, mint bömböl! Mit csináltam én neki, hogy így beszél! Osztályomba meg, nem jön be. Mit képzelsz te magadról?! Ömlött a sok gyermekre zúdított mondat a füleim allatára.Behivatom a gyámját ! -szólt vissza a tanító .
Ő be is jött az iskolába. Sírva cincálták be szerencsétlen gyereket az illető osztályba. Megint az egész osztály előtt hangzott el az ő ócsárolása. Persze engem is odaidéztek. Ezek után a gyerek újra kifejtette , nem akar ahhoz a tanítóhoz járni, mert a padot csapkodta , ideges, kiabál .Tudod grácál (utál) engemet. Röviddel a történtek után a srác újra átjött az én osztályomba. -...engedj ide?!...kérlek!?
-Jó, ülj le. Látod már ebben az osztályban is zömében más gyerekek vannak, csak páran azokból akikkel tavaly együtt jártál. Ők azért maradtak itt, mert meg kell ismételniük az osztályt.
- Buktass meg, kérlek!
-Értsd meg, visszafele már nem buktathatlak meg. Te megfeleltél. Igérem neked, probálok valamit intézni az ügyedben.
Sok minden történ. A gyám bottal verte őt, mert nem akart abba az osztályba járni. Ezután elszökött tőlük és visszament oda, ahonnan annak idején ehhez a nevelő szülőhöz került.Történt, hogy én később érkeztem meg az iskolába a kelleténél. Az igazgatói iroda előtt állt az illető tanító egész osztálya, meg az enyém is. Az utánam síró gyereket pedig, aki addig is minden nap nálam volt, most újra odacibálta a „hú de sok bajom van vele“ látszat kedvéért. Ott tudatta minden körülálló hallatára, hogy őt nem érdekli mi lesz, nem foglalkozik ezzel a gyerekkel.
Mikor engem észrevettek odalökték hozzám a síró gyereket a már a tanító által, ellene felhergelt tanítványai. -Itt a bőgő masinád,hozzánk aztán be nem jön! Csinálj vele, amit akarsz!
Na ezt jól el intéztétek. Gondoltam . A srác nem volt hajlandó átlépni az osztálya küszöbét.
Olvasott ha kettesben voltunk. Írt a táblára, hogy azt gyorsan letörölhesse, hogy ne legyen bizonyíték a tudására. Órákon segített a kisebbeknek, kijavította a hibáikat. Kiosztotta a füzeteket, takarított az osztályban ha rendetlenség volt, mindenben a segítségemre volt. Nyilvános rendezvényeken ő mondta roma nyelven a köszöntőt, ő kívánt kellemes ünnepeket az egész iskola tanárai és diákjainak, mindig mindent fejből.
Ő tanulta meg roma nyelven a verset a szavalóversenyre. Egész évben nálam volt. Ügyelt, hogy ne hagyjon maga után írott dolgot, amivel bizonyíthatnám, hogy bizony tud és megfelel. Sokszor írt üzenetet nekem tükörírással a táblára , ami bizony nem egyszerű még térlátás is kell hozzá. A számokat is le tudta így írni. Nekem mindig találós kérdéseket adott fel. Nagyon keveset hiányzott, ha mégis, igazolta azt.
Abban az bizonyos osztályban egy pont sem maradt utána.Tehát megbukott. É n sem osztályozhattam volna le, mert nálam sem volt a munkájára bizonyíték. Hogy elkerülje,és ugyanahhoz a tanítóhoz ne kerüljön osztályismétlés címén, elvitték egy másik iskolába.
Hónapokon át búcsúzott tőlem és a gyerekeimtől. Az utolsó napokban síró szemekkel távozott az osztályból. Számon tartotta, hány nap van még hátra a tanév végéig.-Ha már nem ide fogok járni, akkor is visszajövök nálad! Reggel, ha majd megyek az iskolába benézek rájad! Majd, ha megyünk az ebédre, megállok hozzád!
Ajándékba egy nagy piros szívet kaptam , virág helyett, hogy soha el ne hervadjon. Kellemes illattal van átitatva. Az áll rajta nyomtatott betűkkel KAMAV TU KATI NÉNI, (szeretlek Kati néni) mégpedig tükörírással.
|