A jó és rossz hírekről és az örömhírről.

Hírek özönében élünk. Árad reánk az információ, cseng a mobiltelefonunk /ez legalább személyes üzenetet közvetít/, halljuk a rádiót, nézzük a tévét. Magához bilincsel sok embert az internet.

Gyógyító szakemberek már hírfüggőségről, szenvedélybetegségről beszélnek. Arról, hogy az agyunk már alig tudja fölfogni,elraktározni, földolgozni a sokféle közlést - oka ez is az eluralkodó közönynek, pesszimizmusnak, depressziónak.

Jókai Anna írónőnk - Aki a Közös Út_- Kethano Drom olvasótáborának körében is nagy tiszteletnek és szeretetnek örvend - mondja, hogy a magyar nyelvnek - tegyük hozzá, hogy a lovári-cigány nyelvnek is - lelke van.

Csak nyelveink el ne veszítsék a lelküket! Mert - mondta ő tovább - egyre inkább hadarunk. Minél többet akarunk közölni másokkal. Nem jobbat, hanem többet.

Igaza van Jókai Annának.

Nézzünk, hallgassunk csak egy múlt század harmincas évekbeli filmet. Mennyivel lassabban, nyugodtabban, ízesebben, zamatosabban beszéltek színészeink abban az időben.

És még nem szóltunk a kommunikáció tartalmáról.  Pletykák, rémhírek mindig is terjedtek. Falun, kispadon, piacon, telepen. Most a lakásunkba, otthonunkba jön be a sok hír, csőstül. Az esti Híradóból. Itthonról és a világ minden tájáról. Bűncselekmények, gyilkosságok, ön-és közgyilkos merényletek.

Már szinte hiányzik, ha valamilyen gonosztettről nem hallunk.

Igen bölcs ember az, aki ezekre nem kíváncsi és inkább a hozzátartozóival, családtagjaival, barátaival beszélget el vacsora közben.  Mert a rossz hír olyan, mint a nikotin, alkohol és a drog.Káros, mert mérgez minket.

Pedig igazában jó hírekre vágyunk. Arról, hogy a másik embernek sikerült valami, hogy örül. Hiszen ha ő boldogul, én is boldogabb vagyok.

A napokban Monoron jártam. Ahol a Czinka Panna- Tabán telepen / tíz évig voltam cigánygondozó. Könyvbemutatóra jöttek össze a Városi Vígadóba. Helyi vezetők, iskolaigazgató, romológus, családgondozók. És a telepről is sokan. Fiatalok, öregek.

Jó, szép dolgokról volt szó.  Az évek múlásával valami elindult Monoron. Nyugodtabbak, szebbek az arcok.Pedig mindenki idősebb lett. Gondok, bajok persze vannak. Amíg ember lesz, azok mindig is lesznek. Mégis alakul a helyzet.

Persze a városban Szeretetszolgálat működik, sok munkatárssal. Másutt, ahol gyűlöletszolgálat tevékenykedik, ott egészen mániások az állapotok.

A telep közepén már egy nagy kőkereszt áll. Jelent ez valamit? Igen, jelent. A feszületre is persze kétféle módon lehet tekinteni. Úgy is, mint egy ókori bitófán kegyetlenül megkínzott és kivégzett ember véres holttestére. Ez szörnyű.

De úgy is, hogy ez az ember az Isten Fia. Aki kereszthalálával megváltotta a világot.Mert Számára fontos mindenki boldogulása, üdvössége. Ez az örömhír. Az Evangélium.

Érzékelik ezt a monori cigányok? Igen, érzékelik. Látom rajtuk, mondják is.

Közéleti Hölgyeink, Uraink! Politikusaink, Tisztviselőink!

Nézzétek ezt a keresztet!

Kövessétek a monori példát! Az egész országban. Akkor nem éhséglázadás lesz és polgárháború. Hanem polgárosodás, boldogulás. Lassan, de biztosan.

Most még Nagyböjt lesz, Nagypéntekkel. De azután Húsvét következik, Föltámadás.

Ám ezt nemcsak hinni és várni kell. Hanem tenni. Sok jócselekedettel.

Baxtali Patradyi! Boldog Húsvétot!

Szentandrássy István: Szárnyas-oltár