Romániában 2011 óta hivatalosan, állami szinten is megemlékeznek február 20-án a cigányok sok évszázados rabszolgaságának százötvenhét évvel ezelőtti eltörléséről, mely emléknapot addig csupán a cigány szervezetek szorgalmazására ülték meg szűkebb-tágabb közösségi körben. A cigány rabszolgák felszabadítása a román fejedelemségekben, egyéb szerteágazó, az iparosodás javára írható gazdasági okok mellett, cigány népmozgást indított el a XIX. században a kelet-európai régióban, amelyet a történészek a második nagy cigány migrációként aposztrofálnak, és melynek köszönhetően Magyarországra is tömegesen települtek be ebben a periódusban az oláhcigány csoportok, csatlakozván az ide már évszázadok óta betelepedett romungrókhoz.

Romániában, az európai történelemben egyedülálló módon, a XIX. század közepén számolták fel tehát a rabszolgaság intézményét: 1856. február 20-án lépett életbe a törvény, amely kimondta Moldvában a bojárok birtokában levő „magán” cigány rabszolgák egyenjogúsítását és kötelező szabadon bocsátását – előtte 1855-ben mondták ki e törvényt a Havasalföldön.

Feltehető a kérdés, hogyan lehetséges, hogy a rabszolgaság intézményét megőrizte az európai felvilágosodás utáni korszak, amikor az 1856-os párizsi békeszerződés értelmében a Dunát nemzetközi közlekedési útvonallá nyilvánították, szabaddá téve ezáltal a hajózást és kereskedelmet az általa érintett országokban; vagy amikor Liszt Ferenc Magyarországon éppen tanulmányt írt a cigányokról meg a cigányzenéről. A válasz a történészek hipotézisei szerint a román fejedelemségek történetének társadalmi-gazdasági kontextusában, annak evolúciójában keresendő.

A tény, hogy a rabszolgaság eltörlésének napját a struktúra „szentesítette”, emléknappá nyilvánította Romániában a 28/2011-es törvény szerint, igencsak fontos politikai aktus a cigányok integrációjában, habár sokat váratott magára. Sok mindenről árulkodik az is, hogy a XIX. század első harmadától folyó emancipációs folyamat jogi értelemben vett és örvendetes lezárása, a cigány rabszolgák törvény általi felszabadítása Romániában csupán jó másfél évszázad után kapott annyi figyelmet, hogy állami szinten emléknapot szenteljenek neki. Legfőképpen arról tudósít, hogy a cigányok egyenjogúsítása korántsem zajlott le, az emancipációs folyamat távolról sem tekinthető befejezettnek (ennek természetesen egyéb nyilvánvaló jelei is vannak Romániában).

A kelet-európai régióban a cigányokkal szembeni közmentalitás általában is nagyon keveset mozdult el a XIX. századi társadalmi megítélésükhöz képest: a történelem terhe mind a mai napig befolyásolja társadalmi státusukat. A többségi társadalom hajlamos ma is jobbára másodrendű állampolgárokként kezelni őket a hivatalos struktúra (leginkább szórványos) integrációs törekvései ellenére is – elég itt megemlítenünk például a Kolozsvár melletti szeméttelepre költöztetett cigányok ügyét, akiket polgármesteri rendelkezésre gettósítottak, gyűjtöttek Patarétre a város több pontjáról.

Elengedhetetlenül fontos ezért megemlékezni – cigány és nem cigány körökben egyaránt – a történelemnek eme szégyenletes periódusáról, emlékeztetni rá: szükséges tudatni a cigány rabszolgaság történelmi tényéről, mely a Porrajmosszal egyetemben e népcsoport történetének legembertelenebb, legsötétebb, legtragikusabb fejezetének számít.

A rabság története
A történettudományban máig vita folyik arról, hogyan kezdődött a cigányok rabszolgasága Romániában – a több évszázadon keresztül fennálló társadalmi-gazdasági intézmény, a rabság (románul robia, cigányul rrobija) eredetét, természetét tekintve igencsak megoszlik a történészek véleménye. A vita fő kérdése már a két világháború közötti történetírásban is az, hogy a cigányok eleve rabszolgákként érkeztek-e meg a térségbe, vagy a román fejedelemségekben tették őket azzá, a feudális rend kialakította társadalmi-gazdasági feltételek közepette. A máig legáltalánosabban elfogadott elmélet, a hagyományos történelemszemlélet – például Nicolae Iorga történetíró – szerint a cigányok eleve rabsorban érkeztek a tatárok oldalán a mongol invázióval 1241-1242-ben, és nem szabad akaratukból telepedtek be (hogy aztán később váljanak itt rabszolgákká).

Ez a teória tehát feltételezi, hogy a cigányok rabszolgasorban voltak még a hűbéri rendszer diktálta politikai-gazdasági viszonyok kialakulása előtt a középkorban. A kezdeti periódusban nem csak cigány, hanem fejedelmi, kolostori és bojári birtokokon szolgáló bolgár, török, tatár rabszolgákat is emlegetnek a korabeli források. A hullámokban ide érkező cigányság azonban háttérbe szorította a tatár, besenyő, kun, szerb vagy bolgár rabszolgákat; a korabeli oklevelekből lassanként kikoptak ezek felsorolásai – ahogy a történészek vélik, mintegy beolvadtak a cigány rabszolgák közé, a társadalom immár cigányokként azonosította őket. Így történhetett meg, hogy a román fejedelemségekben a XVI. századra a cigány népnév a rabszolga szinonimája lett.

P. N. Panaitescu 1939-ben felvetett egy alternatív hipotézist, miszerint a cigány rabszolgaság távolról sem ilyen régi keletű. Azt javasolta, hogy ahelyett, hogy a rabság eredetét a tatárjárások zűrzavaros idejére tolnák vissza – mintegy „tehermentesítve” ezzel a román történelmet –, próbálják meg ezt az intézményt a saját evolúciójában megragadni, és így leírni a létrejöttét. Ennek az újító felvetésnek az erőssége, hogy az intézmény megjelenését folyamatában szemléli, a rabságot gazdasági és társadalomtörténeti kontextusban értelmezi, így a korszak történelmének társadalmi és gazdasági jellegzetességeivel magyarázza, és nem egy adott, kiemelkedő, egyedülálló történelmi eseményhez köti.

P. N. Panaitescu szerint ez az intézmény az alávetettségnek, a függőségnek olyan formája, amely társadalmi-gazdasági funkciói miatt maradt fenn: a román feudális rendszer termelte ki, és ugyancsak ez a rendszer volt érdekelt a fenntartásában – a történész szerint a korszak gazdasági-társadalmi feltételei elegendő magyarázatot adnak a cigány rabszolgaság ilyen hosszú távon való megőrződésére.

A történészek megegyeznek abban, hogy a cigányok jelentős szerepet töltöttek be a feudális rendszer gazdaságában – mely feltehetően nem csak generálta, de fenn is tartotta azokat a feltételeket, amelyek a cigányok rabszolgaságához vezettek.

A középkor folyamán a román fejedelemségekben a cigányok igen fontos társadalmi kategóriát jelentettek – akár uradalmi cigányokról, akár kolostori cigányokról, akár a bojárok tulajdonát képező cigányokról volt szó.

A hűbéri elit vagyonához és szimbolikus státusához hozzátartozott a cigány rabszolgák birtoklása, ezek azonban nem annyira számszerűségükben, hanem inkább értékes munkájuk által gazdagították a hűbérurat.

A gazdaság egésze függött a munkájuktól, legyen szó akár fegyverkovácsokról, patkolókovácsokról, lakatosokról, bádogosokról, fafaragókról, teknővájókról, aranymosókról, üstkészítő cigányokról, kosárfonókról, vagy a szórakoztató szerepet ellátó medvetáncoltatókról és énekmondó-zenész cigányokról. A fejedelemségekben rendszerint a cigányok látták el a várostakarítók szerepét és a hóhérok feladatkörét is.

A mostani Románia területéről származó legkorábbi forrás, amely a cigányok egyértelmű jelenlétére utal, 1385 októberéből való: I. Dan román fejedelem, Havasalföld uralkodója adománylevelében a frissen befejezett tismanai Szűz Mária kolostornak adományoz több rendbéli javakkal együtt negyven cigányszállást is. A tismanai kolostor cigányait ezután rendszeresen említik a XIV.-XV. századi oklevelek. Egy 1388-ból származó adománylevél pedig arról tanúskodik, hogy Öreg Mircea havasalföldi fejdelem az általa alapított Cozia kolostornak háromszáz cigányszállást adományozott – amely nagyszámú cigány rabszolgát jelenthetett, lévén hogy egy-egy szállás általában egy-egy nagycsaládot jelölt.

Ugyancsak az ő idejéből származik az Erdélyi Fejedelemségben a cigányok első említése: egy Fogarasföldről (mely régió akkoriban a havasalföldi fejedelem fennhatósága alá tartozott) származó oklevél tanúsága szerint Costea havasalföldi bojárnak, Öreg Mircea hűbéresének uralma alá tartozott Alsóvista, Felső-vista és Alsóárpás fele, valamint tizenhét sátoros cigány rabszolga („ciganus tentorianus”).

Moldvában 1428-ban emlegetik először konkrétan a jelenlétüket, ugyancsak egy adománylevélben, mely által Jó Sándor Beszterce kolostorának ajándékoz harmincegy cigányszállást és tizenkét tatárviskót, valamint néhány bolgárt is – ugyanez a kolostor, későbbi oklevelekből kiviláglóan, már megszaporodott számban birtokol cigány, tatár és bolgár rabszolgákat. Hasonló moldvai adománylevelekben megemlíttetnek a Visnevati és Moldaviţa kolostoraihoz tartozó eladományozott cigányok is (1429-es, illetve 1434-es adománylevelekből datálhatóan).

Ezek a korabeli források tehát már eleve tulajdonjavakként emlegetik a cigányokat – itt kiemelendő az is, hogy ebben a történelmi korszakban az eladományozott cigányszállások pénzbeli értéke igen magas volt. A korabeli oklevelek tanúsítják például, hogy a majd’ fél évszázadon át uralkodó Nagy István vajda győztes hadjárataiból gyakorta több tízezer cigány rabszolgával tért vissza Moldvába (1471-es, 1474-es adatok alapján), kiknek nagy részét a kolostoroknak adományozta.

Cigányjogok – cigányok fölötti jogok

Habár Moldvában és Havasalföldön a cigányok a társadalom legalsó fokán helyezkedtek el, mindezek ellenére rendkívül fontos szerepük volt a gazdasági életben az általuk űzött mesterségek miatt. A rabszolgaságot eleinte nem írott törvények szabályozták, hanem a szokásjog. A hivatalos dokumentumok csupán az 1600-as évektől kezdik el használni a rabszolga (rob) terminust – addig a cigány népnév szerepel e társadalmi státus megnevezésére. Vasile Lupu moldvai vajda 1646-ban kibocsátott törvénykönyve (Pravila lui Vasile Lupu) már negyven cikkelyben foglalja össze a rabszolgákkal kapcsolatos rendelkezéseket.

Az 1818-as havasalföldi büntető törvénykönyv paragrafusai közül szemezgetve például ilyen jogi kinyilatkoztatásokat találunk: „Minden cigány rabszolgának születik.”, illetve „A gazdátlan cigányok a fejedelemség tulajdonai.” Ugyancsak ebből a periódusból származik az egyik legmegrázóbb beszámolók egyike. 1837-ben Mihail Kogălniceanu román történész így emlékszik vissza a gyerekkorának Jászvárosában, Moldva fővárosában látottakra: …emberi lényeket láttam, akik láncot hordtak karjukon és lábukon, másoknak vaspánt fogta át a homlokát, megint mások vas nyakörvet viseltek.

A cigányok legnyomorultabbjainak korbácsolás és más, még kegyetlenebb büntetés jutott osztályrészül: éheztették, tűz fölé lógatták, magánzárkába zárták, meztelenül a zajló, jéghideg folyóba dobták őket. Gúnyt űztek a házasság szentségéből és minden egyéb családi kötelékből is: az asszonyokat elszakították férjüktől, a lányokat elszakították, elragadták szüleiktől, a kisdedeket letépték szülőanyjuk kebléről, és úgy adták el őket a Románia legkülönbözőbb vidékeiről érkező kereskedőknek, mint a barmokat.

A rabszolga-tulajdonosok érdekeit tehát jól körülhatárolt jogszabályok védték – ezek teljhatalmat adtak nekik rabszolgáik életének szinte minden momentuma felett. A cigány rabszolgák életének alakulása a hűbérúrtól függött, házasodni is csupán az ő beleegyezésével tudtak – s ha a házasulandó felek történetesen két különböző hűbérúr tulajdonában voltak, akkor mindkettő beleegyezésére szükség volt. Amennyiben hűbéri beleegyezés nélkül házasodtak össze, szétválasztották őket, gyerekeiket mint hasznos munkaerőt, tulajdonjavakként osztották szét egymás közt az urak. Szabadon adták-vették őket, akárcsak az állataikat – áruk koronként változott. Például 1785-ben Moldvában egy cigány nő ötven, egy cigány férfi hetven ezüstöt ért – a tizennégy év alatti gyermekek feleannyiba kerültek.

A rabszolganő értéke szépségétől, tánctudásától is függött, de énekhangja, szakácstudománya vagy jövendőmondó képessége is nyomott a latba. A cigány férfiak esetében a mesterségekben való jártasságuk, ügyességük volt a döntő értéknövelő tényező. A rabszolgák egymás közti házasodását is igencsak szorgalmazták, főleg a hűbéri birtokon belül, hiszen a születendő gyermekek, akárcsak a többi jószág utódai, a gazdát gyarapították.

Létezett a pároztatás gyakorlata is (akárcsak az amerikai délen a fekete rabszolgák esetében), amikor a kiemelkedő fizikai tulajdonságokkal rendelkező férfiakat és nőket tenyészállatként használták és terv szerint párosították. A cigány rabszolgáknak jószerivel csak az élethez való joguk volt meg – de így a hűbérúrnak feladata volt gondoskodni életben maradásukról is, legalábbis elméleti szinten.

Havasalföldön és Moldvában tehát jóval szigorúbb, és mondjuk ki, embertelenebb szabályok rendelkeztek a cigány rabszolgák felett, mint a Magyar Korona uralma alá tartozó Erdélyben, ahol összehasonlíthatatlanul jobb volt a cigányok társadalmi helyzete – kivéve azokat a részeket, amelyek bizonyos periódusokban átmenetileg havasalföldi, illetve moldvai vajdák fennhatósága alá estek. A cigányok itt már az 1400-as években a Korona jobbágyai lettek, és ez a státusuk megőrződött a török hódoltság ideje alatt is.

A Korona jobbágyainak lenni azt jelentette, hogy joguk volt gyakorlatilag szabadon járni-kelni az országban, a Koronához tartozó területeken átmenetileg megtelepedni, joguk volt saját törzsi belső autonómiájukhoz, nem voltak hadkötelesek, vallási szabadságot kaptak. Ezeknek a jogoknak fejében az erdélyi cigányok bizonyos adót fizettek a Magyar Királyságnak, mely összeg azonban sokkal kisebb volt a letelepedett lakosság által fizetendőknél. Erdélyben a XVI. században cigányvajdaságot hoztak létre – a nomádságról lemondó, letelepedett cigányok azonban elveszítették a felsorolt kiváltságokat. A Habsburg-időkben Erdélyben is programszerűen törekedtek a cigányok letelepítésére – részleges sikerrel.

A rabszolgaság eltörlése – cigány emancipáció
Csupán a XIX. század második harmadában fogalmazódik meg a román fejedelemségek területén a Nyugaton tanult, felvilágosult, új generációs román entellektüell hatására, hogy a rabszolgaság a múlt szégyenletes, barbár maradványa, amelyet mihamarabb fel kell számolni. Az abolicionista mozgalom az 1830-as évektől megerősödött: 1837-ben Grigore Alexandru Ghica moldvai fejedelem több ezer állami tulajdonban lévő cigány családot szabadított fel, az 1840-es években pedig a moldvai fejedelmi és kolostori rabszolgák nyerték el szabadságukat.

Ezekben az években a rabszolgafelszabadító-mozgalom egyre több szimpatizánst tudhat magáénak Romániában – amely ebben az időben igencsak próbál azonosulni a Nyugat értékrendjével, és mely Franciaországot tartja modernizációs modelljének az adott periódusban; 1848-ban bukaresti egyetemisták rabszolgatörvényeket égettek. A modernizációs törekvéseknek köszönhetően 1843 és 1856 között fokozatosan felszámolják a cigány rabszolgaságot Romániában: előbb az uradalmi cigányokat, majd a kolostorok cigányait szabadítják fel, majd legutóbb a bojárok tulajdonában levőket.

Moldvában 1855. december 22-én fogadták el a rabszolgaság megszüntetéséről szóló törvényt: egyik kidolgozója éppen Kogălniceanu volt; 1856 februárjában pedig Barbu Ştirbei, Havasalföld fejedelme is megszavaztatta a rabszolgaság eltörlését. Ennek következtében 1856. február 20-án végre közzétették azt a törvényt, amely eltörli a még hűbéri tulajdonban levő cigányok rabszolgaságát, és amely által kiteljesedett a rabszolgák felszabadítása: ezzel a befejező abolíciós aktussal a román fejedelemségekben élő összes cigány származású lakosnak hivatalosan biztosított az egyenjogúság.

A rendelet értelmében a felszabadított rabszolgák tulajdonosainak tíz arany kártérítést fizetnek minden tulajdonukban levő cigány után – hogy népszerűséget szerezzen magának, sok bojár elállt a kártérítéstől is. A törvény a felszabadított cigányokat letelepedésre kötelezi, a nomádoknak (a fejedelmi, állami cigányoknak tehát) szabad választást adván, hogy melyik faluban telepednek meg, szintén kötelezővé téve számukra az állandó lakhelyet – a bojárok tulajdonában levő rabszolgákat pedig a helyi vezetőség telepíti le a közeli városokban, illetve falvakban, az érintettek választásának figyelembe vételével.

Ezek a törvények a cigány rabszolgák felszabadításának, ennek a szinte két évtizedig tartó igen fontos társadalmi reformnak az utolsó szakaszát képezték Romániában – az átütő változást követően a román fejedelemségekben megfigyelhető a cigányságot érintő társadalmi mobilitás: az egyenjogúsítással megindul a cigányok társadalmi felemelkedése, ami nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy korábbi tradicionális foglalkozásaikat részben elhagyva más foglalkozásokban próbálnak meg érvényesülni. Szintén Mihail Kogălniceanu írja 1891-ben: „Habár az egyenjogúság kimondása óta még ötven év sem telt el, a cigányok iparosokat, művészeket, kiváló katonatiszteket, remek vezetőket, orvosokat, sőt még parlamenti szóvivőket is adtak nekünk.” Ezzel tulajdonképpen az 1856-ban eltervezett és elindított társadalmi átalakítások lényegét fogalmazta meg. Becsült értékek szerint negyedmilliónyi rabszolgát érintett a felszabadítás.

Az egyenjogúsítás érthető módon tömeges elvándorlást indított el, bár nem pusztán emiatt indult meg a migráció, hanem feltehetőleg az ipari forradalom kelet-európai régióba való betörése miatt is, amely a hagyományos cigány foglalkozások utáni keresletet kiszorította. Előbb a szomszédos országokba, majd onnan Nyugat-Európába, később Amerikába vándoroltak tömegesen az oláhcigányok – a felszabadítottak nagy része nem bízott abban, hogy egyenjogúságuk tartós lesz román földön. Ezt a XIX. századi elvándorlást a cigányok második nagy migrációjának tartják a történészkutatók. Magyarországra is ezzel a hullámmal érkeztek tömegesen az oláhcigány csoportok.

Az átütő társadalmi reform után százötvenhét évvel sem mondható, hogy az egyenjogúsítás befejeződött volna Romániában, hogy a cigányság valóban elérkezett volna a tényleges és megnyugtató emancipációig – mint ahogy ez a kijelentés az egész kelet-európai térségre sem igaz. Másfél évszázaddal a cigány rabszolgaság eltörlése után a romák még mindig megbélyegzettek a többségi társadalom által, megítélésükben még mindig a régi, berögzült sztereotípiák uralkodnak, még mindig sajnálatosan érvényesül a társadalmi kirekesztés. Ennek a közmentalitásnak a megváltoztatásáért is kérelmezik ismételten a roma civil szervezetek a cigány rabszolgaság történelmi tényének tananyaggá tételét a romániai iskolákban.

(Forrás: community.eu)

Rabszolga falu az 1850-es évek Romániájában