Az üldözöttek és kiszolgáltatottak emlékének ajánlva

     
     
     Holnap hajnalban indulhatunk, apám. – szólt Gurano idős apjához Tárihoz, akin a szakadt-kopott honvéd egyenruha, igen viseltes volt, mert az a szabadságharc már harminc éve véget ért. Azok a cigányok, akik részt vettek benne, és nem haltak bele, igen megfizették az árát. Káló apját hét évi sáncfogságra ítélték, 1894-ben, mert Kossuth Lajos katonatoborzója volt, aki több cigány bandériumot is összeverbuvált ország szerte, a nagy magyar szabadságharc idején.

 Az öreg Bem tábornok személyesen tüntette ki, több alkalommal is. Viseltes, kopott zubbonyának, szíve felöli, bal zsebe fölött, most is ott díszeleg a piros-fehér-zöld szalag, ami alól a medál, ki tudja már mióta, elveszett.

     „Körbejártam már a környék tanyáit, és majorjait” – szólt öreg édesanyjához, Lízához, Gurano. „Megéleztem a rám bízott összes késeket, bárdokat, ollókat, szerszámokat, és megfoltoztam minden fazekat és lábost, amit tőlem kértek. Két hét múlva a polákoknál kell lennünk, a varsói lóvásáron, mert még tavaly télen megígértük a barátunknak, hogy szerbiából viszünk neki két vasderes félsodrott csődört, és kettő almásderes kancát. De mennyit is beszélek anyám, és csak járatom a számat?! Inkább igyekszem, hogy nehogy holdvilágnál kelljen legeltetnem megint, a lovakat. Azt nem szeretném! Korán kell lefeküdnünk, hogy kipihenjük magunkat, mert még messze vannak a lengyelek. Na Isten áldjon papóm, vigyázzatok a tűzzel, nehogy valamelyik gyerek megint belenyúljon, mint a múltkor.” - Mintha megérezte volna a közeledő bajt Káló, így hát csak olyan távolságra hagyta el a vátrát, ahonnan jól beláthatta nagyszüleit, apját, anyját, és valamennyi aprónépet, rokonait.

A négy sátras szekér saroglyájához, hat ló volt kötve, őket már ellátta, meg is itatta. Mámija, az öreg Líza, meg egyik testvérének, a fiatal testvére, Bruma, két bográcsban főztek. Száraz fát a közeli erdőből szedtek annyit a fiatalok, hogy ha hajnalig tüzelnek, akkor is elég lesz, de még visznek is belőle magukkal, ha esetleg máshol, nem lelnek száraz fára, tudjanak meleg ételt főzni. Két napi járásra lesz megint olyan erdő, ahol meg fognak állni, és ki tudja esni fog az eső addig, vagy nem?
     A nap már az erdő mögé ereszkedett, az ég alja vöröses színűvé vált. „Lehet, hogy vihar lesz estére.” – gondolta Gurano. „De az is lehet, hogy éjszakára megújul a telihold, ami még felhősápadtan bámulta, hogy mi történik, a kis kompániával, a közeli erdőszélen!?”

     Egy csapat fiatalember közeledett a kocsiúton a cigányok felé, két szekéren. Jó kedvük volt, hangosak voltak, ittak, nótáztak. Valamennyiük kalapján, nemzeti kokárda díszelgett. Párnak meg a fokosán díszelgett a bokréta. Besorozták őket katonának, jó kedvük ennek tudható be, ennek is adtak hangot a falu végére érve. Megálltak a cigányoktól körülbelül 50 méterre, s leheveredtek az út jobb oldalán lévő rét zöldjére, a cigányoktól egy kőhajításnyira. A hangadó szép szál legény, a babájával heveredett az árokpartra, cirógatták egymást, puszilkodtak, nem igazán akartak tudomást venni, senkiről, és semmiről. Az egyik legény megitta italát, szétnézett, és csak annyit kiabált oda a cigányoknak: „Na, büdös cigányok! Tudjátok-e, hogy mi katonák leszünk nemsokára, ti úgyse voltatok azok soha, ti naplopók. Na, várjatok, kipróbálom, hogyan fogok célba juttatni egy gyutacsot” - és azon nyomban elhajította az üres üveget, a cigányok felé. Az üveg célba ért, telibe találta az egyik bográcsot, amelyik mellett, két pici, göndör hajú gyerek ült, az öreg mámijukkal. Ahogy kifröccsent a bográcsból, a forró, rotyogó étel, a gyerekek arcát megégette. Óriási jajgatás, és riadalom támadt, egyszerre.

Az öregasszony is megsérült, mert felborult az állvány, és ráömlött az összes étel. Ennek ellenére, nem magát mentette, hanem a gyerekekkel próbált elszaladni a tűz mellől. A dobáló fiatalember fölbátorodott: „Na, láttátok?” – fordult a társaihoz, de főleg a babáját ölelgető, hangadó felé. „Láttad Jani, hogy célba találtam? – kérdezte tőle: „Hova találtál célba, és mivel? Na figyelj öregem, hogy kell ezt csinálni!” – és már röpültek is az üvegek, a cigányok felé, a fiatalemberek részéről. „Na, látod, mi sem vagyunk alábbvalók, komám!” – kiabálta, hol egyik, hol másik, s közben egy pillanat alatt csatatérré változott a cigányok vátrája. Akik nem találták el a cigányokat, kudarcukat leplezve, odarohantak a tűz köré, és fokosaikkal, késeikkel, felborítgattak mindent, amit csak értek, és útjukba állt. Fölhasogatták a takarókat, párnákat, dunnákat, fölrugdosták az edényeket, vödröket. Amikor ellenállásba ütköztek, csak akkor kezdődött el az igazi buli, számukra. Mindenkit, aki élt és mozgott, ütöttek, rugdostak, asszonyokat, férfiakat, fiatalokat, öregeket, egyaránt. A nagy jajgatásra Gurano, lóháton érkezett meg. Leugrott a lóról, s rohant a szekeréhez, kirántotta a saroglya mellől a vasvillát, és ráordított a felbőszült támadókra: „Azonnal abbahagyni állatok!” – a támadók nem hogy abbahagyták volna, de szinte jobban bevadultak Gurano megjelenésekor. Gurano közéjük csapott, kettőjüket, akik legközelebb kerültek a tűzhöz, két mozdulattal, odébb taszított, és elkezdte lábaival taposni a lángot, fölkapott egy pokrócot a földről, és csapkodta a gyerekek, asszonyok ruháit, haját, de nem győzte két kézzel, két lábbal, menteni a menthetőt, és a támadókat is megfékezni. A fiatal férfiak, ezt látva Kálónak estek. „A kurva cigány anyádat, hát még mented a bandádat? Pusztulj te is velük együtt.” - És nekitámadtak fokosaikkal. Gurano kivédte a felé támadók csapásait, és szinte a fejük fölött a levegőben átbukfencezve, mögéjük került. Egy suhintással kiverte a kezükből a fokosokat, és ártalmatlanná tette őket.

Megfordulva, szörnyűséget látott. Öreg édesapjáról, letépték ketten a zubbonyát, s a tűzbe dobták. „Melyik halott, magyar honvédről tépted le, te tetves cigány, ezt a zubbonyt?” – és a következő pillanatban bekövetkezett, egy halálos csapás, az öreg cigány fejére, amitől azonnal szörnyethalt. Gurano ordítva a fájdalomtól, szinte átröpülte a távolságot, és apja fölé hajolt. De már nem tudott segíteni rajta, csak ennyit nyögött, az öreg: „Menekülj fiam, menekülj!” – de Gurano nem menekült el! Szembefordult a túlerővel, és csapkodni, szúrni kezdett. Minden mozdulata kiszámított volt, feleslegesen nem pocsékolta az energiáját. Ordítva, minden erejét beleadja, ugrott, szökkent, ütött, vágott. Arra is maradt ideje, hogy fél kézzel, hol egy gyereket dobott az egyik szekérre, hol egy asszonyt, vagy gyereket menekített, valamelyik szekér alá. Majd üvöltött, hogy: „Maradjatok, ott ahol vagytok! A támadók vezetője, a magas,erős férfi, csak bíztatta a bandáját: „Üsd, vágd a cigány purdét, élve ne hagyjatok egyet se.” - De akkor még fel sem kelt az árok partjáról. Amikor látta, hogy Gurano mentési akciója sikeres, csak annyit kiabált oda a társainak: „Nem baj, had cicázzon a cigány, játsszon kedvére, a végén őt én ölöm meg. A többivel ti végezzetek, hogy írmagjuk se maradjon.” – Gurano, akiket tudott, megmentett a közvetlen haláltól, de a nagyszülők meghaltak, és két fiatal öccse, valamint három, terhes fiatalasszony. Közben feltámaszkodott, az árokpartról a fekete mellényes, fekete csizmás, tagba szakadt férfi. Fokosát megforgatta a feje fölött, s rátámadt Kálóra. Suhogott a fokos, amikor Gurano villájával összecsapott.

A pillanatok, óráknak tűntek, amikor a két erős férfi nekifeszült egymásnak, egyiket a bizonyítási vágy hajtotta, Gurano az életéért küzdött. A túlélésért, az életben maradt familiájának a megmentéséért. Ütötték egymást, ahol érték, a harc az életért folyt. Gurano minél előbb be akarta fejezni a küzdelmet, tudta, ha elfogják őket a perzekútorok, nem neki adnak igazat. A cigányok lesznek a bűnösök, és mindannyiukat felkoncolják, már akit életben találnak. Ezért az ősi hét csapás technikáját tervezte el. Megforgatta teste két oldalán a villáját, suhogott a villa, és úgy felgyorsult, hogy látni nem lehetett, kezei között, a szerszámot, csak hallani, a sistergését. A két oldalról rá sújtó fokost hárította, majd a fejére irányulót, úgyszintén. Gurano ekkor a levegőben, átfordult a feje fölött, és az ellenség háta mögött, a talpára érkezett, és abban a pillanatban lesújtott rá. A villáról zizegve repültek le a még megmaradt ágai, szerteszét.

     A még mozgó, sebesült testeket, szekerekre rakta, két öccsével, és egyik sógorával, majd sietve befogták a lovakat, a szekerek elé. Mielőtt elindultak volna, a halottakat sem hagyták hátra. Felrakták az élők közé őket, hogy majd békésebb tájra érve, eltemessék őket.
     Az erdő szélétől nem messze, egy gazda a kapujára támaszkodva végignézte, elejétől, végéig, a cigányokat ért támadást. Ismerte Gurano apját régóta, mert amikor erre vezetett az útjuk, két- három évente, mindig itt vátráztak, mert közel volt a legelő, aminek a nagy gémeskútja, jóízű, ártézi vizet rejtett. Odakiabált a szedelődzködő cigányokhoz: „Idefigyeljetek emberek, én mindent láttam és hallottam, te vitéz legény!” – szólt Guranohoz, a kapuja mögül. „Ismerem azokat a támadó legényeket is a faluból, de ismertem apádat, és nagyapádat is, mert sok jó szerszámot, fúrót, vésőt, vettem tőlük, az évek során. Innen néztem végig a gyalázatos esetet. Csak annyit mondok neked fiam! Ha az összes földem, házam, vagyonom is rámegy, akkor is mellettetek fogok tanúskodni, és én el fogom mondani az igazságot, úgy ahogy volt, Isten engem úgy segéljen. Te csak menj, siess, innen minél messzebbre. Intett a szétvert, legyilkolt csapat még élő tagjainak: „Mentsétek még, amit lehet. Menj, menj!” – intett a kezével, minél messzebbre innen, mentsd meg azokat, akik még életben maradtak.”

     Estére értek a határ közelébe, ahol egy erdő tisztásán eltemette testvéreivel, sógoraival nagyapját, nagyanyját, és apját. A végén megjelölte a sírokat, kővel is, kereszttel is. De itt búcsúzott el, az életben maradtaktól is, és a súlyosan sebesült édesanyjától: „Anyám!” - szólt hozzá - „Ne maradjatok az országba, menjetek fel a szerbiai hegyekbe, a fekete sziklához, a régi helyünkhöz. Én a lengyelekhez megyek, ahová készültünk. De ott se maradok sokáig, de a katolikus templom papjánál, mindig tudni fogjátok, hogy hol leszek megtalálható. Isten áldjon benneteket.”
     Minden úgy történt, ahogy az erdő mellett élő, szemtanú gondolta. Nagy bírósági  események következtek, az események után. A bíróság példát akart statuálni, a korabeli sajtó is tudósított róla, hiszen katonának besorolt fiatalembereket nyomorított meg Gurano, a fiatal cigány férfi. Hét évig húzódott a pereskedés. A cigányokat, a szemtanú gazda, nem hagyta cserbe, és a mellette lévő kertszomszéd is kiállt a cigányokért. Végül a per hetedik évének közepén, ítélet született. Felmentették a cigányokat. Jellemző módon, a per kezdetén egy egész veszett, bűnöző, cigány-bandát fogtak perbe. Majd a per végén, amikor már két védőügyvéd is védte a veszett cigánybandát, amikor tisztázódtak az események, már csak Gurano volt a vádlott, aki a per végére, fel lett mentve, a szemtanú jóvoltából. Gurano testvére, a tizenhét éves fiú, váltó lóval, tarisznyájában az újsághírrel indult bátyjáért, a lengyelekhez, hogy az öreg, haldokló anyjuk kívánságára, még halála előtt, láthassa, és magához ölelhesse, hét éve távol idegenbe űzött magzatát.

     Gurano addigra bejárta a világot. Még a nagy vízen is átvitte a hajó, ahol sok rokonnal is találkozott, mire visszatért a polákokhoz, már nem négy, de hét nyelven beszélt, és üzletelt. Szép házra, vagyonra is szert tett, a ló-kereskedésen keresztül. Kapcsolatai sok országra kiterjedőek lettek. Olyannyira, hogy hivatalos, nemzetközi engedélye volt, különböző országok, hadseregei számára, a katonai, hátas és teherszállító lovak, beszerzésére, és leszállítására.
     Amikor fiatal testvére rátalált Gurano-ra, bizony percekig sírtak, egymás nyakába borulva. Nem jött szó a nyelvükre, csak ölelték egymást, és sírtak, mint a kisgyerekek. „Na, ha most látnának minket, a kumpániából, bizony röstellhetnénk magunkat!” - „ Egyet se búsulj öcsém, néha a legkeményebb férfiaknak is sírni kell, hogy megtisztuljon a lelkük és a testük egyaránt. Látod ilyeneket, és ennél cifrább tudományokat is  tanultam, a világ különböző tájain, a hét év alatt. Na, üljünk le, és csak te beszélj, mindent mondjál el! Hogyan vagyunk, lettünk, amióta el kellett menekülnöm. Hány férfi, hány lány van a családban? Ki honnan jött hozzánk, ki hová ment férjhez, vagy nősült be?

Mesélj, hányan vagyunk? Anyám hogy van? A testvérek egészségesek, erősek? Kinek hány lova van? Ki mit csinál a családban? Hoztál anyánktól valamit?” – nézett Gurano öccsének a bakójára. Majd magához ölelte az öccsét, aki bizony már majdnem akkorára nőtt, mint Gurano. „Na, te már nem két méter, négy centi leszel, de ha így folytatod, még Papónktól is magasabbra nősz, pedig ő, Kossuth bandériumában mindenkinél, egy fejjel magasabbra nőtt. Te, te óriás, milyen erős lett mind két karod, és milyen jól beszéled, a nyelvünket. Ezen kívül még hány nyelven beszélsz öcskös?” - „Hát szlovákul, lengyelül, szerbül, olaszul, és franciául. Amit a család minden tagja tud, azt nekem is meg kellett, hogy tanuljam. De miért kérdezed, hiszen tudod a szokásainkat, és azt a hagyományt, hogy folytatni - uzoválni kell a szokást mindenkinek. De hiszen ezt pont Te ne tudnád, bátyám?!” - „Na, jól van, csak tudni akartam,hogy te, hogyan gondolkodsz. Ne haragudjál, ne vedd ezt vizsgáztatásnak, de hét éve nem hallottam felőletek, a tragédia óta.” - „Itt van az újság, elhoztam, amiben arról is írnak, hogy apánk, és nagyapánk, milyen híres hősök voltak a nagy háborúban. Az meg egy nagyon felemelő érzés, hogy az újság azt is megírta, hogy apáink mellett, sok cigány férfit becsületes helytállásáért kitüntettek, a háború során. Na, ezt olyan sokan nem mondhatják el, nem igaz?
 Késő estig beszéltek egymással a testvérek, be kellett számolni Magyarországról, minden testvérről, külön-külön, anyjáról, megmaradt rokonokról, mert Gurano, úgy, mint a felmenői, csak Magyarországon érezte jól magát, úgy istenigazán.

          
         Taksony
         2010. július 25. 

(Illusztráció: Péli Tamás grafikája)