A harmadik osztályosok fogalmazást írtak. Végre sikerült csendet teremtenem; a gyerekek a füzet fölé görnyedtek‚ és nagy hévvel rótták a szavakat a papírra. Közel három évbe telt‚ amíg ezt közösen elértük. Ezt a csendet‚ ezt a belefeledkezést.
Ezt a figyelemösszpontosítást. Persze még most is a fölöttébb kegyes pillanatok közé tartozott‚ de szerencsére már egyre gyakrabban bekövetkezett. Most pedig egyenesen maratoni hosszúságúra nyúlt: már negyed órája dolgoztak önfeledten‚ decens papírsustorgás közepette.
Csak az egyik fiú viselkedett valahogy furcsán. Igaz‚ o is fegyelmet erőltetett magára‚ de egész órán át úgy éreztem‚ fúrja a begyét valami. Hosszan rám nézett‚ aztán hirtelen elkapta a tekintetét‚ és a ceruza végét rágta‚ majd leírt egy-két szót‚ felrebbent‚ megint rám emelte nagy fekete szemét‚ s már úgy tűnt‚ nem bírja ki‚ most megszólal‚ de nem‚ mégis megállta szó nélkül‚ de alig körmölt le néhány szót‚ az egész kezdődött elölről.
Amikor aztán összeszedtem a füzeteket‚ és a gyerekek nagy zsibongás közepette kitódultak a folyosóra‚ a fiúcska nem tartott a többiekkel‚ hanem gondterhelt arccal állt meg az asztalom előtt. Nem pillantottam rá‚ a füzeteket rendezgettem‚ talán valamivel hosszabban is az indokoltnál: gondoltam‚ kivárom‚ amíg elszánja magát. Eközben valahogy olyan érzésem támadt‚ mintha úgy méregetne‚ mint egy lókupec.
– Tanító néni, te tudsz kötni? – kérdezte végül hosszas lamentálás után. – Tudok – mondtam‚ és halovány fogalmam sem volt‚ hova akar kilyukadni. – A tesvéremnek kisbabája született, ugye‚ az a szokási, hogy valamit aggyunk? – kérdezte‚ és a hangjában lelkesültség csengett. – Igen, de te még kicsi vagy‚ tőled ezt nem várja el – próbáltam lecsillapítani. – Nem vagyok kicsi, mer az anyám aszt mondta, én vagyok a „nagy báttya”. Érted? – Igen‚ valóban te vagy a nagybátyja‚ mert az anyjának vagy a testvére. A rokoni kapcsolatoknak ezt a formáját a magyarok így nevezik, és te panelban, magyarok közt laksz – világosítottam föl‚ de o láthatóan nem érte be ezzel a magyarázattal. – Az lehet‚ de akkor is „nagy” vagyok: a „nagy báttya”. Kössél neki rugdalózót! – szólított fel váratlanul‚ majd nyomatékosan hozzátette: – Tőlem! – Ezt úgy értette‚ hogy az ő nevében. Szóval ezért érdeklődött az én kötési tudományom felől! Egyszeriben minden világos volt. Csakhogy ki kellett ábrándítanom‚ ugyanis magasan túlbecsülte a képességeimet. – Én nem tudok rugdalódzót kötni – vallottam be‚ és tehetetlenségemet kidomborítandó felhúztam a vállamat. – Hogyhogy nem tudsz?! – értetlenkedett. – Legyen a bugyoga meg a pulóveri együtt. Érted?! – Igen, tudom, de mit csináljak‚ ha én olyat nem tudok? – mondtam‚ s hogy csalódását valamelyest mérsékeljem‚ még hozzátettem: – Én sem tudhatok mindent! – Az anyád nem tanított meg? – kérdezte egyszerre hitetlenkedve és rosszallóan. – Nem. Erre nem. – Akkor mire tanított? – puhatolózott tovább. – Sálat kötni – tártam szét a karomat szabadkozva. – Hát jó van, akkor az is jó lesz. Most úgyis hideg van. – Azzal belecsapott a tenyerembe‚ és kiszaladt a többiek után. Nem igazán tudtam‚ hogy most akkor hányadán állunk. Másnap reggel aztán nagy sebbel-lobbal rontott be az irodába: – No‚ elhoztad a sálat? – kérdezte izgatottan. – Hallod-e, hát az nem megy csak úgy! Kell hozzá pamut is, kötőtű is. Meg idő, hogy megcsináljam – próbáltam lecsillapítani. – Ha jól emlékszem‚ különben sem kötöttünk egyességet. – Ne mongyad má, hogy nem csinálod meg! Van nekem pízem, veszek pamutot. – Jól van, meglátjuk – gondolkodtam el‚ de o már szaladt is kifelé‚ meg sem várva, amíg befejezem a mondatot. Reggel egy nagy zacskót nyomott a kezembe. – Itt az egyesség! – mondta olyan hangsúllyal‚ mint egy kőkemény piaci alkukban edzett rangidős tőzsér. Egy kis gombóc citromsárga pamut volt benne. Nem állhattam meg‚ hogy el ne nevessem magamat. – Rendben – egyeztem bele‚ egyetlen kikötéssel: – De holnap még ne kérdezd meg‚ kész van-e! Mit sem ért. A következő reggelen megint előállt a kérdéssel: – No, elhoztad má? – Hamiskás mosolyában a sürgetés szándéka mellett a cinkosság jóleső érzete is ott bujkált. – Te – mondta –, lassan má kitavaszodik! – Lassan! – hangsúlyoztam ki többértelműen. – Légy türelemmel‚ ha már egyszer megígértem‚ megcsinálom. – Mekkora lesz? – kérdezte szemét résnyire összehúzva. Éreztem, tartogat még meglepetést. – Amekkora kitelik a pamutból. – Akkor úgy csinádd, hogy sapka is kitejjen! Kitelt. Persze‚ a segítségemmel. Amikor átadtam‚ az öröm leírhatatlan volt. Ennyi roma csumit egyszerre még nem kaptam.
|