A kilencvenes évek elején – 1991-ben vagy 1992-ben, már nem emlékszem pontosan – betoppant a Családsegítő Intézetbe Jolán. Az alacsony, sovány cigány asszony még nem járt nálunk, nem ismertük, ez volt az első találkozásunk. Le se ült az ügyfélfogadóban, csak úgy az asztalnál állva – ahogy azt megszokta más hivatalos helyeken -, hihetetlen magabiztossággal előadta, hogy lakást szeretne magának és a családjának. Gyorsan és szűkszavúan foglalta össze mondanivalóját: az utca elején – ahol lakott – van egy eladó ház, az anyakocája nemsokára megellik, és a kismalacokat el fogja adni pénzért. Majd egy „isten áldja meg magukat jóságukért” áldással pontot tett a mondat végére.

Miután kifújta magából kérését, hajlandóvá vált leülni és beszélgetni is. A kérdések és válaszok szövevényéből kirajzolódott története, kérése, törekvése.

Sz. Jolán – aki akkoriban harmincas éveinek közepén járt – egy elmaradott kis falu cigánytelepéről menekült Egerbe. Élettársa halála után fogta magát, batyuba kötötte holmiját, és az egri Verőszalai cigánytelep egyik elhagyott putrijában húzta meg magát. A ház az utca végén állt, ahol az ablakok már a földet érik, ahogy ezt Szabó Zoltán is megírta a Cifra nyomorúságban.

Jolán gyorsan elhelyezkedett a Városgondozási Vállalatnál, ahogy ő mondta, köztisztasági alkalmazottként. A vállalat átalakításakor és leépítésekor is megtartották, mert pontosan, megbízhatóan végezte munkáját, úgymond „jó munkavállalónak” bizonyult. (Ezt kis is használtuk, mikor ügyét intéztük.) Időközben új kapcsolatot létesített, és született egy kislánya, aki ekkortájt még óvodába járt, fia általános iskolás éveit taposta. Élettársa egyik szemére vak, emiatt rokkantnyugdíjazták minimális jövedelem mellett.

Jolán naponta minimum kétszer gyalogolt végig az utcán, és munkába jövet-menet felszedte a legfrissebb információkat. Így jutott el hozzá a hír, hogy az utca elején egy régi parasztházat eladásra kínálnak. Rögtön megfogalmazódott benne, hogy az a ház neki kell, és ő azt meg akarja venni. De hát miből? ÉS hogyan fogjon hozzá? Ekkor ötlött fel fejében a malacka ára. A történet további lépése már ismert.

Mi rögtön tudtuk, hogy a malackák árából nem futja a házra, de az eltökélt asszony ezt nem hitte el, vagy nem is akarta tudomásul venni – ezt nem is igazán firtattuk. Kész, beleszeretett, nagyon akarta, és erről álmodozott.

Megnéztük a lehetőségeket: helyi lakáscélú támogatás, vállalati kölcsön önerőként számításba jöhet, plusz OTP-kölcsön. És persze a malackák ára. Jolán hiába takargatta szégyenlősen és különféle technikákkal analfabétizmusát, az ügyintézés elindulásával erre hamar és könnyen fény derült. Mindent közösen intéztünk, lépésről lépésre haladtunk előre, de összejött a vételár, megkötésre került az adásvételi szerződés, a család birtokba vehette házát. Nem volt benne víz, fürdőszoba, egy kicsit romos is volt, de az övék lett.

Jolánnal gyakran találkozva az utcán, mindig megígértem, hogy meglátogatom. Évekkel később került erre sor. A házat rendbe tették, a vizet bevezették, az udvaron a disznóólban malacok nevelkedtek. Az asszony büszkén mutatta lányának stafírungként vett szekrénysorát – és tette hozzá; a malackák árából vásárolta kéz alól.

(Részlet a Menni, menni, muszáj menni című, a Napkút Kiadó által 2010-ben megjelentetett albumból)