„A nemzetközi viszonyokat szabályozó politika tévedései helyrehozhatatlanok; lehet, hogy csak emberöltők múltával, de minden bizonnyal megbosszulják magukat.” (Kossuth Lajos)

„A nacionalista jogot sért (más népeket önző előnyökért); a patrióta jogot véd (voltaképp nem is a maga népéért, hanem az Emberért, az Emberiségért).” (Illyés Gyula)

Az önrendelkezési elv és jog a közgondolkodás és a társadalomelmélet sokrétű fogalma, amely a modern demokratikus társadalmi rendben az egyéni, közösségi, állami és nemzetközi tevékenységek tartalmára és irányultságára vonatkozik, és több tudományág témájaként kezelendő. Kiemelhető viszont, hogy mint elv és jog a köztevékenységekkel kapcsolatban a közélet alapvető sajátossága.

Általánosságban az állapítható meg, hogy elemzése a modern közéleti-kulturális fejlődés vívmánya; konkrétabban a mindennapi élet és a közhatalom demokratikus rendező elveként jelentkezik az autoriter, etatista, majd etnokratikus közéleti rend és az ezt igazoló szemlélet meghaladásaként. Így a népszuverenitás és az emberi jogok gondolatköréhez kapcsolódik az önrendelkezés elve és joga elválaszthatatlanul. Ezt érzékelteti e tétel: az önrendelkezés célja az emberi jogok és a demokratikus szabadságok széles körű érvényesítése, vagyis a népszuverenitás átfogó követelményeinek megvalósítása.

Az önrendelkezési jog és az etnokratikus nemzetállam szembenállása

1. A modern polgári társadalmak kialakulásának és fejlődésének kezdetén követelményként került előtérbe a népszuverenitás, az emberi jogok és az önrendelkezési jog. Történelmi tény viszont, hogy a népszuverenitás megvalósítására irányuló törekvés kettévált; egyik következetes, a másik eltorzult formát képez. Ez utóbbi kifejeződése volt a nemzeti-állami szuverenitásra szűkült fölfogás, amelynek lényege a nép helyett valamely nemzeti elit uralma, a nemzeti önzés és elnyomás.¹ A nemzetállam etnokratikus formája – a nacionalizmus eszmerendszerére támaszkodva – a nép közéleti részvételével és az önrendelkezési joggal szemben áll.² S uralkodó hatalmi-politikai fölfogássá (mondható: az állami vezetők, a politikai filozófia és vezető értelmiségiek meggyőződésévé) vált, hogy elemi szükséglet az állami egység szilárdsága érdekében a homogenitás (vagyis az alárendelt etnikumok asszimilációja).

A 19. század társadalom- és államszervezés eszményévé-formájává vált az uralkodó elit nemzeti alapú kormányzata – polgári nemzetállamként. E változás abban is megnyilvánult, hogy a dinasztikus berendezkedést (államszerveződést) fölváltotta a különböző országok nemzetként (s nem népként) való intézményesülése. Így a modern kormányzat és közigazgatás megvalósítja a centralisztikus hatalomszervezést, amely a többetnikumú ország közösségeit autonómiájuktól fokozatosan megfosztotta és homogenizálta: nyelvük, kultúrájuk, szokásaik, hagyományaik elvesztése következett be; az uralkodó közhatalom a vezető réteg nyelvének (kultúrájának) elsajátíttatásával kényszerítette ki az asszimilációt (főleg a közoktatás révén és a hivatalos nyelv használatának megkövetelésével).

Az etnokratikus szemlélet és gyakorlat a 19. század jelentékeny országaiban (nagyhatalmaiban) jellemző volt; így Nagy-Britanniában, Franciaországban, Spanyolországban, Oroszországban, az Osztrák–Magyar Monarchiában, sőt a gyarmatokon és más önálló államokban is. Utalhatunk a különböző államok-kormányzatok belső asszimilációs tevékenységére – Nagy-Britanniában a walesi, ír és skót etnikum angolosítására; Franciaországban a bretonok, baszkok, provanszálok, elzásziak franciasítására; Oroszországban a sokféle etnikum oroszosítására; az Osztrák–Magyar Monarchiában a németesítésre és magyarosításra³ stb. (Mivel a legeredményesebb gyakorlat Franciaországban jelentkezett, az etnokratikus rendszert francia modellnek nevezik, s ez mintául szolgált más kormányzatok számára.)

A francia-etnokratikus nemzetállami modell érvényesül a 20. században is.⁴ A később létesülő államok (kormányzatok) az etnokratikus uralmi-közigazgatási-jogi szemléletet átvették és intézményesítették; különösen az 1. világháború békediktátumai következtében önállóvá vált utódállamokban (pl. Jugoszláviában, Csehszlovákiában) és Romániában, Törökországban, Görögországban, Olaszországban (és más kisebb államokban is).

E modellt érvényesítették – a 2. világháború után is –, sőt kiegészítették némely nemzetek kollektív büntetésével is, valamint azzal, hogy az önrendelkezési jog és a kisebbségvédelem belpolitikai üggyé minősült (az állami szuverenitásra tekintettel). Megemlítendő, hogy e szemlélet érvényesült a gyarmatosítás rendszerének fölszámolása után (vagyis az etnokratikus nemzetállam mintáját követték a modern államszerveződés elveként (lásd Biafra elkülönülésének megakadályozása), valamint a 20. század végén függetlenséghez jutott államokban is (s ez tovább él a 21. században is).

2. Az etnokratikus modellt szemléltetően fejezi ki alapvető tétele: „egy nemzet, egy nyelv, egy kormány”; valamint az állam oszthatatlanságának elve. Ez megnyilvánult alkotmányokban is, amelyekben rögzítik, hogy az uralkodó (vagy többségi) nemzeté az állam, mint egyedüli államalkotóé. Így szóba sem jön a többi etnikum, az alárendelt nemzetek (kisebbségek) közéleti-közösségi minősége, valamint az önrendelkezési joguk figyelembevétele és biztosítása. És az etnokratikus nemzetállamok fölfogása az önrendelkezési jogot illetően abban összegezhető: ez nem jogosít föl az államtól való elszakadásra; „nemzeti, etnikai, vallási és nyelvi kisebbségeket nem illeti meg az önrendelkezéshez való jog”.⁵ Ez a helyzet elősegítette a szélsőséges etatisztikus-etnokratikus hatalmi-politikai szerveződések kialakulását és megszilárdulását – a naci onalizmus és sovinizmus alapján. Több országban döntő tényezővé vált a nacionalizmussal társuló fasizmus, nácizmus (nemzeti szocializmus), bolsevizmus, imperializmus ideológiája és politikai gyakorlata.

Az etnokratikus állammodell fölényét illetően bizonyos változást (módosulási lehetőséget) célzott meg az 1. világháború után a népek (nemzetek) önrendelkezési jogának (Wilson amerikai elnök és az orosz bolsevikok által meghirdetett) elve. Ez az elv nem párosult következetes gyakorlati érvényesítéssel – kétszínűsége miatt.⁶ Sőt a béketeremtés igazságtalanul bizonyos népek (nemzetek) önrendelkezési jogát sértette, és erőszakos rendészeti és kulturális elnyomást eredményezett több nemzeti közösséggel és kisebbséggel szemben. Az 1. világháború után meghirdetett önrendelkezés alapelve fölváltotta a monarchikus legitimitást. Ám az új rendezés „saját elveihez viszonyítva lényegesen diszharmonikusabb volt”, mint a régi monarchikus.⁷ Összefoglalóan megállapítható: az önrendelkezés alkalmazása szelektíven, a győztes hatalmak politikai érdekeinek megfelelően történt.⁸

A további történelmi folyamatban az önrendelkezési elvet illetően lényeges változás nem következett be, a korábbi etnokratikus gyakorlat érvényesült a 2. világháború után is. Ezt érzékelteti François Mitterand értékelése, mondván: A 20. század „összes békeszerződése és különösen az 1914–1918-as háborút követő békeszerződések, s ideértve az 1945-ös szerződést s mindazokat, amelyek ezeket követték, mind igazságtalan szerződések voltak (az én kiemelésem – S. M.), amelyek, hogy kielégítsék a győztes dicsőségvágyát, hatalmi ösztöneit vagy közvetlen érdekeit, minden alkalommal figyelmen kívül hagyták a történelmi, földrajzi, szellemi vagy etnikai realitásokat. A jövendő háború drámája mindig az előző berendezkedés keretei között íródott.”⁹

(...)

A tanulmányt teljes terjedelmében az alábbi hivatkozáson olvashatják: http://www.polgariszemle.hu/app/interface.php?view=v_article&ID=483

***

(PROF. DR. SAMU MIHÁLY D.Sc., professor emeritus, az ELTE Állam- és Jogelméleti Tanszékének volt vezetője)