A CIGÁNYZENE HŐSKORA ÉS ÖSSZEFÜGGÉSE A NYELVVEL, A POLGÁROSODÁSSAL:Az évezred utolsó tíz éve alatt is megszokhattuk már, hogy a rendszerváltás különböző politikai erői hallatlanul fontosnak tartják a cigányság elfogadhatatlanul rossz helyzetének megváltoztatását, de csak luftballon súlyú programok felmutatására, lobogtatására elégségesek a cselekvő energiák. A tömegtájékoztatás rendszeresen újrafogalmazza a rossz közös nevezőt: a cigánykérdés Magyarországon szociális kérdés. Még a felelősen gondolkodó értelmiség is rábólint a szuggerált hiedelemre: valóban így van! Sajnos, a cigány értelmiség vezetői, a cigányszervezetek képviselői is egyetérteni látszanak a felelősséget elkenő kényelmes általánosítással, holott ők jól tudják, messze nem igaz, hogy a cigánykérdés pusztán szociális probléma volna.

Mert ha pusztán szociális kérdésről van itt szó, akkor valamelyest még megérthető minden mulasztás, halogatás, hiszen szegény az ország, s a milliós lélekszámhoz közelítő cigány népességen túl még kétmilliónyi nem cigány állampolgár is alatta lézeng a szegénységi küszöbnek. Vagyis: lehet türelmet kérni, megértést várni!

S ami a cigányság sajátos élethelyzetét illeti, kétségtelenül a legdrámaibb fenyegetések a jövedelmi viszonyok, lakásgondok, közegészségügyi állapotok, az oktatás-nevelés körében jelennek meg, s így együtt nyugodtan besöpörhetők a szociális hátterű feszültségek körébe.

És nem kényszerül rá a kínos beismerésre: a cigányság széleskörű, bonyolult hátterű diszkriminációja áll minden jelentősebb változás, állapot-javítás útjában. S mindezért a felelősségünk is igen széleskörű! A hallgatásunk is igen súlyos bűn! József főherceg cigány nyelvtana, cigány szótárát követően még két szótár jelent meg. Új kiadásra is szükség volna, de nincs rá pénz. A szótár-kiadás drága, a Cigány Tudományos és Művészeti Társaság szegény.

Több mint egy évszázada nem csak, hogy nem sikerült megőrizni a cigány nyelv hadállásait, de olyan zavaros nyelvállapotot sikerült konzerválni, amelyben cigányul se, de jószerivel magyarul sem beszél rendesen sok-sok tízezer cigánycsalád gyermeke, és úgy kerül be a nem éppen jóindulatáról híres iskolarendszerbe, hogy csak minimális szintű kommunikációra képes jelentős anyanyelvi hátrányai miatt.

De ahogy a nyelvi, anyanyelvi kultúra terén, ugyanúgy a nemzeti történelem, művelődéstörténet problémakezelése terén sincs helyén a cigánykérdés, sőt a jellegzetes kelet-európai féldemokráciák, látszat-mechanizmusok szervezetében a cigányság számára még látszatok is alig-alig léteznek: nincs parlamenti képviselet, erőtlenek a létrehozott cigány önkormányzatok, s nem valósul meg az alkotmány ígérete, a törvény előtti egyenlőség.

Ráadásul, a többségi társadalom minimum százötven esztendeje bagatellizálja el azokat a kétségtelen értékeket a cigányság saját teljesítményéből, amelyekre a felsorolt negatív tények, rossz folyamatok ellenében valamiféle reményt, szellemiséget még építeni lehetne.

A múlt, jelen, közeljövő mérlegén így a cigányság mai drámai szociális helyzete, a hátrányok sokasága, együttes, egyidejű jelenléte csak következménye annak, hogy különböző ok, okozati háttérrel, de lényegében folyamatosan másod-harmadrendű állampolgárként kezeltük a cigány népességet.

Itt lenne az ideje felébredni: csengettek, valahonnan Brüsszel felől, itt az ideje a gyökeres változásnak! Ahhoz viszont őszinte önvizsgálat kéne, komoly elhatározás! Kinek-kinek a maga területén. Természetesen sem a jogalkotás, a demokratizálódás, sem a kulturális, oktatási, egészségügyi gondok terén nem létezhet változás varázsütésre, vezényszóra, de körültekintő, sokrétű munkával meg lehetne kezdeni pozitív folyamatok érdemi megalapozását.

A jó szándékú magyar szakértelmiségnek, a cigány értelmiségieknek, cigány művészeknek például együtt kellene megvizsgálniuk, mért maradhatott meg az ezredvégig az a tragikus adóssága a magyar történettudománynak, művelődéstörténetnek, hogy a XIX. századi magyar társadalom fejlődési folyamatainak elemzésekor még csak meg sem kíséreltük tisztázni, hogy a reformkorral elkezdődött nemzetépítési, polgárosodási küzdelmekben milyen szerepe volt a cigány népességet képviselő sajátos zenekultúrának, táncmozgalomnak, nemzetébresztő öntudatformálásának.

Ha nemzeti-kisebbségi népcsoportokkal kapcsolatos nemzetiségi politizálás hibáiról, hiányairól, mulasztásairól beszélnek, írnak kutatók, elemzők, akkor valahogyan mindig valaki más, a mi köreinken kívül lévő szellemi áramlat, kormányzati gyakorlat kerül a vádlottak padjára, tükörbe nézni soha eszünkbe sem jut!

Pedig a hiány, hanyagság feltűnő: a XX. század legvégéig senki sem mérlegelte még – háttérben igazi tudományos apparátussal –, hogy a nemzetiségek, kisebbségi népcsoportok, s elsősorban is a cigányság sajátos kultúrája, zenéje milyen módon járult hozzá a millenniumára büszkén készülő XIX. századi Magyarország változásaihoz, a nemzet-, a nemzettudat építéséhez.

A jelenleg, lassan milliós népcsoporttá növekvő cigányság emancipációs küzdelmében, az önazonosság megőrzésének esélyeiben ez a hiány, a nagyvonalúan önző „nemzeti-történetírás” művelődéstörténet-elemzés megsokszorozódik és elképesztő erejű vákuumot teremt.Nincs ennek a népnek a múltjában semmi érték, erő, teljesítmény, amelyhez jövő-hit rögzíthető? Amely önbizalmat, ösztönzést adhat?

A magyar történeti tudat érthetetlen hiányossága ez, önismeretünk fájdalmas bizonytalansága épp annak a formálódó cigány értelmiségnek, művészvilágának jelent lépcső-hiányát, amely hivatott az értékőrzésre, érték továbbadásra, épp azért, hogy tragikus társadalmi konfliktusok között is, elképesztő méretű nyomorúság viszonyai között is beszélni lehessen cigány identitásról, jövőalakításról. A feltűnő (többségi) mellőzés nyomán először még napjaink nehezen gyarapodó cigány értelmiségének kéne kutatnia, bizonygatnia az önismeret formálásához szükséges tényeket, folyamatokat? Kissé bizony kínos feladat lenne ez! S az adott anyagi feltételek között megoldhatatlan is!

S hogy miért kikerülhetetlen kérdés ez mégis? Kissé pedagogikus példaértékűre leegyszerűsítve az igen bonyolult dolgot: ahogyan a magyarság a XIX. század végére természetes nemzetépítő erőként, érzelemként olvaszthatta milliók szívébe, lelkébe Széchenyi, Kossuth, Deák életművének üzenetét, s velük együtt Petőfi, Erkel, Arany, Liszt, Jókai, Munkácsy szellemi örökségét is, de a Festetich-grófok, Baross Gáborok, Eötvös Lórándok hatását is, a cigányságnak a maga körében, a maga identitás-építési pályáján ilyenféle gazdag lehetősége nem volt.

A cigányságnak európai és magyarországi múltjából következően, értelemszerűen nem is lehetett se Széchenyije, se Deákja és a millennium korszakára negyedmillióra növekvő magyar-cigányságnak még a gazdaságfejlesztés, tudományosság terén sem volt módja olyan személyiségeket hozzá adni az ország modernizációjához, akiknek teljesítménye tudományos szenzáció, reform-csoda. De igenis születhettek körükben olyan muzsikus-zsenik, akik az ország sajátos XIX. századi változásaiban nagy hatásúak, európai színvonalúak.

Nemcsak zsenialitásuk ragyogásával, virtuóz előadóművészetük páratlan eredetiségével jelentősek önmagukban, de szerepük, hatásuk, s velük a cigányzene, a nemzeti muzsika hatása felbecsülhetetlen értékű a nemzetté válásban, a hazafias érzelmek alakításában, a polgárosodás előmozdításában, egy olyan országban, ahol a főváros lakosságának többsége németül beszél. A szatócsboltban, a konfliskocsiban német a szó, német az éttermek étlapja, német a jogászbálok táncrendje még a kiegyezést követően is…

Nemzetébresztő volt, kultúraformáló volt Csokonai, Kölcsey, Katona, Petőfi, Arany, Jókai, Erkel, Liszt, Munkácsy az ország ismétlődően bénult állapotaiban, 1809 után, 1849 után, és 1867 előtt hasonlóan nemzetébresztő, kultúrateremtő, identitás-alakító, önbizalom-erősítő volt a nemzeti muzsika is, Bihari, Sárközi, Patikárius, Boka, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista zenéje is.

Ők, s velük együtt még néhány nagy prímás szerte az országban – közel egy évszázadon át – művészetük erejével, zsenialitásuk szuggesztiójával egy olyan nélkülözhetetlen érzelmi-pszichológiai állapotot alapoztak meg, amely a mágnás-palotákban is, mezővárosok, falvak kurtakocsmáinak lobogó gyertyái mellett is átélhetővé, közösségivé tette a magyarság-érzésünket, hazafiságunkat, összetartásunkat.

Nemzeti katasztrófák, szakadékok mélységeiben is támadhatott általuk, s muzsikájuk által a remény: lesz még magyar jövő. Ha a Károlyi Pista gróf cigánymuzsikára eltáncolja húgával a magyar-táncot, nemzeti öltözékben eljárják a gyöngyösi kapások táncát, hogy az 1830-as évek közepén útjára induljon a magyar csárdás, akkor ez az esemény is üzen a magyar millióknak a maga módján, mint ahogy a Szózat, a Himnusz, a Nemzeti dal üzen.

Ha Vörösmarty, aki egyébként, költőként belerokkan, beleőszül a szabadságharc bukásába, a nemzeti álmok összeroppanásába, és akkor kétségbeesésében éppen Patikárius, a vén cigány muzsikája inspirálására írja le az általános letargia helyzetében: „…lesz még egyszer ünnep a világon…”. Ha Sárközi Ferkó, Kossuth kedves prímása egy évtizeddel a nemzeti tragédia után egyszer csak a bécsi udvar báljába viszi be az ősi magyar muzsikát, a nemzeti táncot, a magyar viseletek ragyogását, akkor vajon nem a deáki bölcsesség szellemében készíti elő a majdani kiegyezést, a remélt polgárosodás körülményeit?

Ha a kocsmák imbolygó mécseslángjai körül felvidéki juhászok, nógrádi, gömöri, honti cigánybandák muzsikájára járják a kopogóst, és az iszonyatos szegénység, kiszolgáltatottság viszonyai között is összekapaszkodva táncolják ki, énekelik el minden fájdalmukat, meg csekélyke reménykedésüket is, akkor ez is a nemzeti érzés megmaradását szolgálja: mégiscsak ez a föld a mi hazánk! S erre, sötét évtizedeken át jószerével csak a muzsika, a tánc emlékeztet, biztat milliók körében. Mert a magyar cigánymuzsika igenis millióké!

Újra meg újra nagy érzelemmel szólít: csak járd a táncot, csak vedd fel a zsinóros ruhát, a gyöngyös pártát, csak bizakodj! Vörösmarty szava, Erkel zenéje, Liszt zsenialitása a XIX. század Magyarországában csak a felső tízezeré, csak egy hajszálvékony értelmiségi és művészi rétegé, s csak általuk közvetítve üzenhetett majd a millennium korában, mondjuk a Hunyadi László lefejezési áriája.

A magasművészetek nagy értékű csúcsteljesítményei igencsak messze estek az élet hétköznapi valóságától, míg a cigánymuzsika, ha mesterek szintjén tudott megszólalni, művészi élmény volt, megrendítő érzelmű volt, és végtelenül populáris, végtelenül sokszorozható hatású… Fényt vitt grófok, bárók estélyeibe, és szolgalegények, pesti cselédlányok, iparosok világába is. Bihari, Patikárius, Rácz Pali, Berkes Lajos, Dankó Pista, Czinka Panna hatása a maga korában igenis egyenrangú legnagyobb muzsikusaink, íróink, költőink hatásával. S mégis: ha Vörösmarty nem örökítette volna meg kedves muzsikusát, a Vén cigány című nagy versében, jószerével semmi sem emlékeztetne ma a cigánymuzsika hőskorára, hőfokára, világhírére…

Engedtük, hagytuk, hogy a cigányzene virtuóz művészei, egész Európában királyok, hercegek és nagy művészek által egyaránt csodált zseniális prímásai egyszerűen kitörlődjenek a magyar történelemből, a magyar művelődés, kultúra jelentős értékeinek köréből. Azt természetesen bőségesen elemezték a kutatók, hány jeles cigánybanda került mégis dobra, Podmaniczky-típusú bárói birtok, milyen hatása volt a XIX. század második felében a cigányzenének, a kávéházi életformának, a szertelen mulatozásnak a magyar-dzsentri kialakulásában, és kártékony-modell kínálkozásában…

Természetesen, ha valós jelenségről esik szó, mindezek felvetése nem is lenne nagy baj a cigányzene megítélése körül, ha a lényeg szerinti evidencia volna a közfelfogásban, hogy ez a muzsika milyen gigantikus erővel szolgálta a nemzet felemelkedésének, polgárosodásának folyamatait.

De efféle egyensúlyról egyelőre szó nincsen, a XIX. századi magyar-cigány muzsika zsenialitása, hatása egyformán agyon van hallgatva. A XIX. század kritikus évtizedeiben a mellőzés, a lenézés még csak megérthető is volt, hiszen a zseniális prímások népszerűsége ekkor éppen a közepes-, vagy szerény tehetségű művészek fényét homályosította el, és a sértettség nem egyszer azt eredményezte, hogy a sajtóban még csak le sem írták a dicsért, gyönyörű muzsika prímásának, szerzőjének nevét. A századforduló után Debussy így figyelmeztette az értékzavarra egy magyar barátját: „…az az érzésem, hogy önök, magyarok, nem becsülik e zenét igazi értéke szerint. Túlságosan hozzászoktak a mindennapi életben, annyira megszokott dolog, hogy már nem érzik művészi erejét, amely pedig oly mélyen és tökéletesen benne van.”

De hogyan lehet ezt a zenekultúrát a XX. század végén, a XXI. század elején is jelentéktelennek tekinteni, hogyan lehet a cigány muzsika hőskorát kihagyni a magyar kultúra értékei közül, s a társadalom-alakítás egyik fontos tényezői közül?

Sehogyan sem volna szabad, mert a történelemhamisítás mellett egyéb bűnt is elkövettünk: a cigányságot megfosztjuk valódi hőseitől, a XIX. századi zseniális életművek sugárzó példáitól. S ezen életpályák nemzedékről nemzedékre való folyamatos birtokbavételétől, természetesen felhasználásától. A millennium korában senkinek eszébe sem juthatott megkérdezni, vajon miből építkezhetne ennek a népcsoportnak az önbecsülése? De azóta mégiscsak eltelt száz esztendő, a modern demokrácia, a nyitott társadalom világában nem volna időszerű végre visszaadni a cigányságnak, ami amúgy is az övé?

Művészeit, zseniális XIX. századi prímásait? De bizony, időszerű volna! S a cigányságnak, mai viszonyai között – természetesen úgy lehet visszaadni, felmutatni nagyjait, ha előbb teljesítményük, személyiségük rangját a magyar művelődéstörténetben helyére tesszük. Például a szaktudományok körében, például az oktatás-nevelés körülményei között. Az énekórákon lehessen büszke a tízéves cigány fiúcska, hogy ez vagy az a cigányprímás a XIX. században olyan zenét szerzett, amely igenis egyenértékű a legszebb magyar népdalokkal is.

Lehessen tudnia, Liszt Ferenc vagy Brahms, József főherceg vagy Erzsébet királyné, II. Sándor orosz cár vagy VII. Edward angol király milyen nagyra értékelte, mennyire zseniális művésznek tartotta a virtuóz magyar prímásokat. Lehessen büszkének lenni rá, hogy a múlt századvég fővárosi színházaiban, különösen is a Népszínházban zeneszerzői működésük is jelentős volt. Blaha Lujza, Hegyi Aranka, Tamássy József legnagyobb sikereiket a színpadon az ő nótáikkal aratták, s a nagy tömeghatású színpadi sikernek bizony nem kevés szerepe volt abban is, hogy a német Pest-Buda magyarrá lett a millenniumra…

S rögtön szögezzük le: ez a sajátos zenekultúra, művészi érték nem pusztán nyolc-tíz híres pesti, nagyvárosi cigány muzsikusra épült. Mert ezeknél semmivel sem volt kevésbé zseniális azoknak a prímásoknak a sora, akiket már teljes egészében elfelejtett a krónika, s legfeljebb csak egy-egy település helyi hagyománya őrzi nevüket méltatlanul szűk körben.

Ki emlékszik már Liptó híres prímására, zeneszerzőre, cigánykirályra, Pityó Józsefre, vagy a losonci Borzó Miskára, akinek Losonc végromlása című szerzeménye a szabadságharc végnapjainak állít emléket? A Nógrádból, Fülekről indult Bunkó Feri tudott olyan országos hírnevet teremteni magának, hogy évtizedeken át a Nemzeti Kaszinó prímásaként tiszteljék, míg csak 1870 körül a Podmaniczky bárók kedves muzsikusa, Berkes Lajos át nem vette a helyét.

A rimaszombati Bombi Marci – apja még a híres Czinka Panna segédzenésze volt –, a győri Farkas Miska, a szegedi Erdélyi Náci, az erdélyi Salamon János, Fátyol Károly, a máramarosszigeti Pócs Laci egytől egyig zseniális művészük voltak koruknak. Pócs Lacit Liszt vendégeskedése idején Kolozsvárra hívatta Teleki gróf, és ezáltal a prímás mintegy társalkotója lett a rapszódiáknak egy-egy lázas, muzsikálós, mulatós éjszakán.

Darázs Miska Várpalota körül volt istenített zenész, Sági Balog János Ipolyságon, Balogh Károly Balassagyarmaton. Sághi Balog Jancsi a zseniális muzsikálás, zeneszerzés mellett József főherceggel együtt munkálkodott a cigány szótár, a cigány nyelvtan szerkesztésén, elkészítésén. Sárospatakon Gönczy Károly, Újhelyben Balázs Kálmán, Miskolcon Radics Vilmos ihletett, szép muzsikálása jelentős volt, kortársi, művészi érték.

A cigányzene, hazafias magyar muzsika külföldi megismertetésében, megszerettetésében Sárközi mellett leginkább Kálózdy Jancsi, a londoni királyi udvar muzsikusa vált Európa-hírűvé. Öt nyelven beszélt, műveltsége, szerénysége legendás és korának mindemellett legszebb cigány férfiúja volt. Egerben Balogh Csinda Jancsi, Vácon Banda Marci vált országos hírűvé, de ki emlékezhetne ma rá, hogy a millennium korának fővárosi színházaiban zenei versenyeket nyertek, elképesztő művészi babérokat, közönségsikereket arattak…

A sort lehetne folytatni még szinte a végtelenségig, hiszen apák a fiúnak, unokáknak adták át a hegedűt, a cimbalmot, és a XX. század első évtizedeiben XXXVI. Rácz Laci, Rácz Pali leghíresebb fia pontosan olyan népszerű és virtuóz volt, mint fél évszázaddal korábban édesapja…

Szabad volna ezt a zenekultúrát ködbe veszni hagyni, eljelentékteleníteni azzal, hogy leminősítjük az olcsó szórakoztatás szintjére a XIX. század zseniális cigánymuzsikáját? Semmiképpen sem volna szabad! Sőt, épp ellenkezőleg: feltárni, kutatni, közkinccsé kell tenni ezeket a nyilvánvaló kulturális, művészeti értékeket, s ez majd vissza fog hatni, jótékony hatásával képes lesz segíteni a mai cigány fiatalok tanulási ambícióinak alakulásában, s a cigány népcsoporthoz tartozás vállalásában…

Nógrád megyében évek óta hirdetnek olyan gyermek irodalmi pályázatot „Az én karácsonyom” címmel, amelyeknek bírálatában rendszeresen részt veszek. Módon volt tapasztalni, hogy milyen erős hűséggel kötődnek 12-14 éves cigány kisiskolások nagyapjuk, dédapjuk cigány hagyományaihoz, emlékéhez, a cigányfolklór, a népi fémművesség értékeihez.

De egyre sűrűbb gyakorisággal felbukkan a pályázatokban egy másik érzelmi viszony is, különösen a kislánykák körében: azt kérik a Jézuskától, azt kérjük a karácsonyfa alá ajándéknak, hogy ők már tovább ne legyenek cigányok… Legyenek feltűnő szőkék, legyenek akármilyenek, csak cigányok ne, mert számukra elviselhetetlenül nyomasztó cigánynak lenni.

Nincs ennél fájdalmasabb önvallomás! Nincs ennél keserűbb panasz! Bizony, ezekért az érzelmekért a többségi társadalomnak is vállalni kell a felelősséget… Bizony, hasztalan a szigorú önvizsgálatunk, az önkritikánk!...

Együttműködésre vagyunk ítélve… S a cigánykerék pusztán ősi jelkép… Nem foroghat tovább, lefelé a végtelenségig…