– Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen! – kántáltuk áhítatosan a szent szöveget bérma-keresztapámmal; a nagysága, a két negyedikes elemista társam és én.  Aztán ki-ki helyet foglalt.Emlékezetes nap volt. A római katolikus vallás szertartásai szerint az egyház hűséges szolgájaként felvettem a bérmálás szentségét. Felkent a hercegprímás. Felszentelt hamuval vetett keresztet a homlokomra. Tóth úr, az álmos nagyközség köztiszteletnek örvendő angol úri szabója állt  mögöttem.
Jóságos mosolyával szinte maga is a mennybe szállt, megüdvözült, reménykedve bűnei  feloldozásában is. Megsimogatta az arcom, megveregette a vállam, s ezzel vége lett a  ceremóniának. Vakítóan fehér, keményített damasztabrosz feszült a nagy asztalon, mely ott állt a rózsalugas alatt, szellős helyen. Egymással szemben ült bérma-apám, bérma-anyám és két osztálytársam.Mellettük egy kis asztalfélénél, közvetlen a lépcsőfeljaáó  mellett egyedül én. Boldog voltam és hálás a sorsnak, hogy ilyen jóságos bérma-keresztapát adott, és választott anyám.

Ügyeltem minden mozdulatomra. Le ne egyem vadonatúj, sötétkék, vitézöltéses Bocskai-kabátom, a bérma-ruhán, amelyet ajándékba kaptam Tóth úrtól. Vigyáztam, hogyan tartsam a kanalat, a villát, hogy ne szürcsöljek, s hogy megköszönjek mindent, mindent…

Lelkem mélyén azonban sírtam. Éreztem a megkülönböztetést, a megalázást. Nem érdemesítenek arra, hogy asztalukhoz fogadjanak? Odaültessenek a másik két fi ú, az iskolatársaim mellé? Csak azért, mert én cigány vagyok… Könnyeimet nyeltem. De nem tiltakoztam. Feszültséggel telt gyermeki szívemben összegubancolódott az öröm, a boldogság és a keserűség, s egyszerre éreztem, hogy maradnom is, menekülnöm is kellene innen messzire, de val6jaban egyikhez sem volt merszem.

Ültem egyedül, lebegtem szent áhítatommal, s megpr6baltam csupán a szép ruhámra gondolni.A bérma-ruhámra, a megszenteltre. Életem első új öltönye volt ez. Csak később tudtam meg, hogy anyám, Ökrös Mari, a Mária kongregaci6 tagja évekig mosott Tóthné nagyságos asszonynak a bérma-ruháért, amiről én azt hittem, ajándékba kaptam a j6sagos tekintetű, párnaarcú angol úri szabótól, aki olyan áhítatos tekintettel tette vállamra jobb kezet, amikor a bérmálás szentségét magamhoz vettem.

Ereklyévé vált a bérma-ruha. Bérma-ruha megaláztatással. Érzésvilágomban hosszú ideig  elválaszthatatlanul összeforrtak. Feloldozást e világunktól nyertem.– Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Ámen! – visszhangzanak bennem ma is, ha bérmálásomra, ha az ünnepi ebédre gondolok, melyet vézna fiúként az úri szabó nagy  portájának verandáján befele hulló könnyekkel együtt nyeltem egyedül, a külön-asztalnál.